Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


"Csak nem képzelted...!?"

2015.07.13

Július 13.

 

„Csak nem képzelted… ?!”

Szombat óta ez cseng a fülembe és ismétlődik, és erősödik, amikor apróságokban is azt érzem, senkinek nem számítok. Mint az a jósnő-látnok vagy mi, aki a világért aggódva egyszer csak a fejemhez vágta, hogy mit kínlódok én a halott lányom miatta, amikor emberek milliói éheznek világszerte… polgárháborúk dúlnak… és még a méhek is kihalóban vannak! Puff neki!

„Csak nem képzelted… ?!”

Ezt mondta… van folytatása a mondatnak. Ha van valaki, akinek terhelt sorsa volt, az éppen ő. Verekedésig italozó férj, futva menekülés, idegileg terhelt gyerekek, nélkülözés, amikor semmire nem jutott és csak a gondok maradtak… akkor az ő. Aztán ahogy én látom az ő életét így kintről: kapott egy második esélyt,összetalálkozott gyerekkori barátommal, akivel néhány éve most már együtt élnek.

Kicsi a világ – szoktuk mondani.  Akkor ismertem meg, amikor a kisebbik gyerekét hordta iskoláról iskolára, mert sehol nem felelt meg.

„Csak nem képzelted… ?!”

Az ember, legalább is én, jó akarok lenni. Ha rossz vagyok fenyítést kapok önmagamtól, és jobb akarok lenni, ha jóságot érzek a szívemben. Olyankor semmiképp nem szeretnék visszalépni.

Szombaton azonban nem léptem, hanem egyenesen  zuhantam.

Rettenetesen szégyellem magam, amiért hagytam, hogy a dolgok visszarántsanak.

Kiabáltam. És ...crying-tam

Aki kiabál, annak ugyebár nincs igaza – szoktuk ezt is mondani, de nekem akkor már egy szikrányi türelmem nem volt.

Magamon kívülre kerültem egy-két pillanat alatt, és amikor lelkem visszatért a testemben csak keserűséget és szégyent érzett.

Ó Istenem! Meddig kell vezekelnem ezért?

Bocsássatok meg!

Történt pedig már van egy éve, hogy egyik ismerősöm, akivel jó pár évig együtt nevelődtünk, külföldi munkájából itthon volt, találkoztunk,  aztán sírt, amikor elmondtam Enikő történetét.  Mindenképp segíteni akart. Nagyon jólelkűnek ismertem, bár olyan ember, aki az embert és a világot csontvázként látja, úgy lefejti róla a bőrt, a húst és a zsigereket, hogy észre se veszi, és úgy beszél az életről, hogy igaza van.

No, de mégis! Az ember azért több mint csont és izomhalmaz! Mondtam is neki. Ó sokat beszélgettünk, hogy emlékszik nálunk mindig jobban esett neki enni és… emlékezett, hogy kapott a fenekére, ha csúnyán beszélt… no, az a nevelésem hatástalannak bizonyult.

A lényeg, hogy minden tiltakozásom ellenére, utalt 117e forintot. A számlaszámért külföldről telefonált, amikor egy elírás miatt visszament a pénzt, akkor megint telefonált és sehogy nem engedett, hiába mondtam, hogy a sors is láthatóan azt akarja, hogy ne segítsen.

Azt mondta, azért a sok jóért, amit kapott ez a legkevesebb, ha már nem ügyvéd lett… hogy segíthetne másképp?

Akkoriban épp ügyvédből volt hiány. A pesti pasi legombolt rólunk 60 e forintot, aztán elérhetetlenné vált. Bizonylat? Számla? Hogyan is gondoltam?

Nem találtam olyan ügyvédet, aki hajlandó lett volna a rendőrséggel szembe menni. Aztán Salgótarján és Hatvan között találtam egyet, aki ugyan közölte, hogy: „Előre szólok, hogy kollégát, bíróságot és rendőrséget nem perlek.” Sarkon kellett volna fordulnom. Azonnal. De csak később derülnek ki döntéseinkről, hogy helyesek vagy helytelenek.

Akkor még nem konkrétan csak a rendőrségről volt szó, hanem a szabálytalan kivizsgálás és a nyomozás hiányáról. Legomboltak ők is (az iroda) rólam 114.500,- forintot, plusz az ide-oda utazgatás költségei, aztán amikor a közigazgatási per zajlott kb. három mondatot nyögött ki az ügyvédem a bíróságon és a bírónő úgy elsodort minket, mint szökőár a matracot.

Bizonylat? Számla? Hogyan is gondoltam?

Azóta írtam az Igazságügyi Miniszternek… nincs jogosultsága a rendőrséget felülvizsgálni.

Azóta írtam az ORFK-nak, hogy szabálytalan volt a kivizsgálás, de mint a falra hányt borsó csak azt ismételgették a hivatalok, hogy nem találtak szándékosságra utaló jelet, holott én meg azt hajtogatom, hogy éppen azért nem találtak, mert nem is kerestek…

Ez a világ már nem nekem való?

Visszatérve a régi barátságra, jött a pénz, kifizettem belőle az ügyvédet és azt mondtam, hogy ha az ügy végére érünk, ha pert nyerek és kártérítést kapok, akkor természetesen visszafizetem ezt az összeget. Jó hangos volt a „Nem kell!”

Tavasszal aztán anyukám egy napon azzal telefonált, hogy régi barátunk élettársa kopogott nála és kérte vissza a kölcsön kapott pénzt, és ő csak 60 ezer forintot tudott neki adni, így is alig maradt neki a nyugdíjból. A naptárba írták fel, hogy átvette a nő anyától  pénzt.

Anyukám régi vágású, ő senkinek nem szeret tartozni. Akkoriban, amikor ő nevelkedett szó se lehetett kölcsönökről, a banktól se nem még más emberektől. Ha nem volt, akkor nem volt, és ki kellett bírni. Cukrozott, vizezett száraz kenyér és csönd legyen!

Most szombaton aztán jött megint az élettárs és hát kérte szerényen, szépen a tartozás, a kölcsön másik felét. Mondtam, én nem kértem semmit. Arról ugyan szó volt, hogy az ügy végén... de annak még nincs itt az ideje. Most van a feljelentést az Ügyészségen, és ha ott se adják meg a gyerekem igazságát, akkor jön még Brüsszel.

Amikor azt mondta, hogy … „Csak nem képzelted, hogy százhúsz ezer forintot kaphatsz csak úgy, hogy nem kell megadnod?!” No, akkor szakadt el nálam a cérna, és a gyógyszerem is távolabbra gurult, mint egyébként szabad lett volna.

- Hogyan is képzeltem? Megmondom. Úgy képzeltem, hogy van barátság, van jóság, van segítő szándék, jóindulat. De tudod mit? Álljon ide a párod elém és mondja ő maga a szemembe, hogy én kölcsön kértem tőle! Ő azt mondta a barátságunkért teszi.

Őt nem érdekli, hogy mi volt régen, őt csak az érdekli, ami most van és a párja nem azért dolgozik, hogy nekem adja.

Aztán még azt találta mondani, hogy … „Egyébként meg, az elmúlt hónapokban egyszer se jöttél, hogy elmeséld, mi van veled és mi van az üggyel.”

No, akkor kaptam a második rohamot, pedig már mentem Csabához, szétszedni a porszívót, mert manócskám a szobában takarított.

Menjek a támogatás fejében elpanaszolni, hogy ki akarnak készíteni idegileg a hatóságok?

Menjek panaszkodni, hogy naponta minimum kétszer kapok sírógörcsöt? 

Menjek és panaszoljam el, hogy olyankor befulladok és a szívem megállni készül, vagy ugrani ki a helyéből?  

Tukmáljam oda magam?

Menjek, amikor ha az utcán találkozunk még csak nem is köszönt. Hozzám se szólt, holott minimum egy tízessel biztosan több vagyok, mint ő. És egyébként is nem tőle kaptam a segítséget, hanem a régi barátomtól, akit elfenekeltem, ha csúnyán beszélt kicsi korában… az, ami nem volt hatékony.

Akkor ott szombaton, ettől a mondatától eszembe jutott, hogy régtől nem jön oda hozzám senki, megkérdezni, hogy vagyok. Se Etesen, se Salgótarjánban. Az elmúlt hónapokban senki nem kérdezte meg, hogyan állok a szélmalomharcommal, hogyan bírom a küzdelmet az igazságért.

Eszembe jutott, hogy mennyire jelentéktelen vagyok… hiszen nagyobb baj, hogy pusztulnak a méhek… Tényleg baj, no de hol van az ember!?

Itt, a blogom oldalain, elmesélem kínom, bajom. Itt az olvassa el, akit érdekel. Senkire nem tukmálom, akit nem érdekel, az el se kezdi, vagy abba hagyja annál a mondatnál, ahol neki tetszik. Akit érdekel, az elolvassa, akit nem, az nem tudja, és én se tudom, ha félbehagyta.

Eltűntek Enikő „barátnői és barátai”. Olyan álomszerű már minden, mintha „tán igaz se volt” lett volna minden.

Egyébként meg azt várja mindenki, hogy szépen mosolyogjak, engem érdekeljen, mi van velük, hiszen ők mégis csak a fényben, a melegen állnak, én meg az árnyékban és fagyos is vagyok, így aztán menjek én, ők Élnek.

Igen, így nagy „É” betűvel.

Hogy nem érdekel engem semmi? Nem érdekel, hogy letört vagy sem a körmük és a fodrász milyen hajat vág mostanság, meg a ruha, a cipő és a bevándorlók, meg a pártok és persze ne feledjük, hogy a pénz, ami meg mostanság Isten helyére lépett elő.

Pénzen minden kiváltható.

Meg lehet venni emberek halálát is, ha van elég belőle, és ha van eléggé lealjasult, méltóságát és erkölcsét vesztett ember. Életet is lehet menteni, de arról azért végső soron mégis Isten dönt.

Mindig azt mondtam annyit lehet csak tenni, ami még emberi méltósággal megtehető.

(Szombaton méltóságom vesztettem. Nem tudom hogyan szerzem vissza. Kiabáltam és nem lett volna szabad.)

 Az emberek számára unalmassá lettem, folyton csak emberségről, meg szeretetről fecsegek, meg az igazságról, meg hogy a bűnösnek is jobb, ha színt vall, hogy menekülhessen a lelke sok-sok szenvedéstől.

Napjaink „bölcsei” azt hirdetik, hogy a negatív kisugárzót el kell kerülni, távol kell tartani, aki panaszkodik, vagy akinek "zok" szava van.

Hát jó. Lehet így is élni. A magány is elviselhető.

Régi barátom a hétvégén haza jön külföldről, onnan, ahol állítása szerint naponta annyit keres, amennyit nekem utalt és az semmi… ő szerinte.

De engem sajnos  már nem érdekel az a régi, ósdi, elavult, megporosodott barátság, a pénzét visszakapja.

 

„Csak nem képzelted… ?!”

 

Igen, Ildikó többé nem képzeli, hogy aki a mételyből jött, az nem felejti el honnan érkezett.

De a hitem... a hitem azt nem engedem.

Azt nem adom!

A hitem nem adom, mert tudom, hogy igen is van még Barátság, Jóság, Segítőkészség, Megbecsülés, mert vannak még - ismerem őket olyan emberek, akik jók, akik akarják, és gondolataikkal segítik is, hogy az igazság kiderüljön, és ez által az én édes kincsem, kicsi lányom lelke felszabaduljon és nyugodtan szárnyalhasson.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.