Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2013. - az első hét hajnalai

2013.01.01

Január 4.

Jó ember vagyok én? Hogyan lehetnék jobb? Mit vár tőlem a sors? Mit akar elérni? Hogyan lehetnék jobb ember? Mit kellene most tennem? Érdemes ebben a kifordult, sokszor aljas és gonosz világban jónak lenni?

Ilyen és hasonló kérdések záporozzák az elmém, én meg rendre megijedek tőlük. Mert tudom, hogy alapvetőleg mind a jóra születünk, és vágyunk a szépségre is. Csakhogy most már lassan kilenc hónapja folyamatosan az motoszkál bennem, hogy a Teremtőnk végtelenül igazságtalan.

Igaz, az összefüggések hálózatát az én kicsinységem nem látja és nem is láthatja, miközben arra gondolok: én azért mégis sokat tettem.

Parányi, jelentéktelen életem (a nagy egészhez viszonyítva) jelentős részét – húsz évet – az amatőr képző- és irodalmi alkotók segítésére szántam. Két gyermeket neveltem egyedül tíz évig, és hármat 16 évig, egy társsal az oldalamon.

És most?

Annak a másik világnak az urai, elvették a lányom!

Azt szokták mondani a népi bölcsek: akinek lánya van, annak van valakije.

Imádom a fiaimat, de velük nem lehet úgy beszélgetni, ahogyan Enikővel tudtam. Az én lányom nem járt discóba, az én lányom olvasott, fotózott, fotókat retusált, honlapot szerkesztett, naptárt, pólót, képeslapot, logót tervezett, szórólapot és hírlevelet készített. Az én lányom gyönyörű esszéket írt, embereket hallgatott meg, és vidított fel. Az én lányom örömömben és bánatomban mellettem állt. Segített élni, Csabát nevelni. Problémákat oldottunk meg ketten, óriási beszélgetéseink könnyítették lelkünk terheit.

Elmondhatatlanul jó lányom volt.

Megtanult sütni, főzni. Még az élettelen is életre kelt a kezei között. Ha takarított az „megszólalt”. Kezei valóságos kincset értek, elmúlt a derék és hátfájásom, ha ő kezelésbe vette.

Figyelmes volt, gondos és óvatos.

És elvették az életét.

Aki elvette, az elvette az én életem is.

Mindent.

Kilenc hónapja lesz 8.-án, hogy meghalt az én kincsem, az én tüneményes, sokoldalú kislányom.

Azóta éppen megszülethetne az unokám. A Napocskám gyermeke, aki már soha sem születhet meg.

Ó! Te kegyetlen Teremtő! Miért vetted el a lányom? Napocskámat vitted el életem egéről!

Megfosztottál az éltető fénytől! Most csak botorkálok ebben a sötét világban, bukdácsolok, mint hirtelen megvakult, kilenc hónapja, ha hallgatok is szűkölök, mint szétmarcangolt kutya.

Elvetted tőlem az élet örömeinek egyik felét, és nem mutatod meg, hogyan kell fél erővel-, élő halottként élni!

Január 1.

 

Az éjféli zajokra – petárda, tűzijáték, kurjongatás – ráébredtem, és félálomban, gondolatban, köszöntöttem is az újesztendőt, de csak hajnali háromkor keltem. A szokásos kávé közben, hogy rendesen felébredjek, megnéztem a facebook oldalt, majd szeretet mandalákat kerestem, a gyerekeim és S. Tomi számára is, mindenkinek egy-egy „szerintem” testhezállót.

Utána játszottam kicsit. Közben csorogtak a könnyeim. Nem! Nem a jókedvtől, hanem az emlékektől. Enikő profi játékos volt zummában. A hárommillió-háromszázezres csúcsát, soha nem fogom megdönteni. (De, ha egyszer a közelébe érnék se menteném, mert a csúcson neki kell ott lenni.) Ha ezt játszom és húszezer körüli pontot kapok, mindig eszembe jut az az este, amikor Tomi megállt a hátam mögött és azt mondta: Nem tudom, hogyan sikerülhet ennyi idő alatt ezt a pályát megcsinálni!

Enikő mellé lépett és megsimogatta: Ne búsulj kicsim! Te másban vagy jó.

Hát sírtam, egyre jobban és egyre hangosabb lettem, ezért bebotorkáltam a fürdőbe, hogy a fiúkat (Tamás és Csaba ) ne ébresszem fel, és hogy hideg vízzel hűtsem égő arcom, szemem.

 

Attila akkor ért haza., mintha csak Valaki küldte volna.

 

Január 2.

A mai napon valami csodálatos dolog fog történni az életemben. Ezt elhatároztam. Hittel Várom.

Niki elhatározta, hogy ezentúl csak azt adja, és annak, amit kap:

Ebből gondoltam arra, hogy ha  mindenki arra vár, mit fog  adni nekem a másik, annak van egy hátulütője.  Nagy általánosságban véve a dolgot, nálam ennek a tevékenységnek a képlete így néz ki:

1 személy várakozik - 2. sz. várakozik - 3. is ezt teszi és ∞ = közöny, csönd, némaság az adott baráti, ismerősi csoportban. A képlet logikája szerint valami nincs rendben.

Szilárd a facebook-on ezt idézte valahonnét:

Hiszem, hogy az Új év, azt hozza el számomra, amire szükségem van.
Hiszem, hogy azok az emberek találnak hozzám, akik Önmagamért szeretnek.
Hiszem, hogy minden pozitív gondolatom valósággá válik.
Hiszem, hogy önzetlenül, és szívből tudok szeretni és adni.
Hiszem, hogy a Világ bennem és körülöttem csodává emelhető.
Hiszem, hogy minden sikeremért a bennem lévő fény és a szeretet támogat.
Hiszem, hogy minden, ami jó és boldog hozzám talál, és képes vagyok befogadni.
Hiszem, hogy amit hiszek, azt tudom is, és belső bizonyosságom által minden a szeretet nevében változik bennem és körülöttem is!
Hiszek, Tudom, Élem!
Áldással Utamon!

Én meg erre azt írtam:

Hiszem, hogy az ember maga, jóval "több", mint ami e világban, emberi érzékszervekkel, észlelhető. Hiszem, hogy minden ember szeretetre, megértésre, odafigyelésre vágyó lélek, akikkel elhitették, hogy saját élete felett sincs hatalma, hogy jó szándékú vágyai eléréséhez erős hite nem elég, és hogy gondolatainak nincs ereje. Hiszem, hogy mindez megváltoztatható!

Zsuzsa is filozofált (részlet ebből):

nincs semmid, minden elveszíthető, elrabolható, megvonható stb....

az anyagi javak jók-jók... de jönnek és mennek... mindened az enyészeté lehet, amit birtokolni akarsz...

legjobb ha ezt megérted.

amid van, örülj neki, becsüld meg, és amíg ott van veled… addig se birtokold, hisz nem a tiéd, az csak egy illúzió, hogy magadénak hiszed. minden és mindenki önálló.

Ennek a logikának mentén gondold át: veszteség nincs.

Nos:

- akkor miért is éljük meg olyan fájdalmasan ha valami elvész az életünkből?

 

Megfogott a gondolatmenete és még ezen is elgondolkodtam ezen a második hajnalon:

Az álmodó, aki életet álmodik a többi álmodóval mind a maga álmát akarja megvalósítani, miközben segíti, vagy éppen akadályozza a többiek álmát. Ez az „álmos” magyarázat valóban érdekes… de én már régóta mondom: ébredjetek fel!

A lélek, egy másik dimenzió létező lénye, megálmodja az életet ebben a felépített színészi világban. Egyfajta javak mentén. Táplálni kell a testet, fenntartani, mert, ahogy mondani szoktam: „a test a lélek temploma”.

Ha a javak oda lesznek, akkor egy másik tervet kell megálmodni, ami igen nehéz, ha az ember hozzá szokott az előzőhöz, amelyben jól érezte magát. Ha megtartotta a kapcsolatot a Lélek-világ lényeivel, és van füle, hogy hallja, van szeme, hogy lássa, akkor is új tervre van szüksége, hogy eredetileg megálmodott céljait elérje.

(Mert miből is áll a terv? Célok, elérési mód, szükséges idő, szükséges eszközök, bizonyos feltételek, életkörülmények.)

Az ember, teremtésre született.

Anyagiból szellemi-matériát, szellemiből anyagi matériát kell (kellene) teremtenie. Ha elveszítjük a feltételeket, az eszközöket, melyekkel eredetileg terveinkben a cél eléréséhez számoltunk (mert mások mást álmodtak), akkor fájdalmakat élünk meg, hiszen a terv felborult, elvették a teremtés eszközeit.

Új tervre van szükség, egy másik útra.

Sokan itt bukunk, mert nem az új körülményekre akarunk új tervet készíteni, hanem az életkörülményeket, a feltételeket szeretnénk visszaállítani, miközben megy az időnk, és az eredeti cél távolra kerül.

Nehezített persze a dolog, mert a valódi célt csak a rejtőzködő lélek ismeri.

Mindezt megerősítette Szilárd második beidézése:

https://www.facebook.com/photo.php?fbid=559863074041331&set=a.192799760747666.52198.182456441781998&type=1&theater

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.