Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2018. utolsó 49 napja

2018.12.12

2018. december 5. szerda… 26

A Kolozsvári szalonnán írta egy férfi, hogy ő meg tudna szervezni egy olyan civil közösséget, amelyik képes lenne vezetni a társadalmat. Egy emberi államot. Írtam neki, hogy ha bármibe tudok, akkor segítek. Megírtam neki, hogy sokszor már csak törvénytelenségek jutnak az eszembe, ha a megoldási lehetőségeket latolgatom. Erre gyanakodva visszaírt, hogy mire gondoltam, mert ők nem akarnak erőszakot. Húúúú! Gondoltam, valami gyalázatot képzelt, pedig épp azért jeleztem őszintén neki, mert én is a békés megoldások híve vagyok. Ezt meg is írtam neki, de még nem válaszolt vissza. Egyszer-kétszer nem tudtam a fészre belépni, mintha rosszul írtam volna be a jelszóm. Pedig nem. Néhány óra elteltével azután helyre állt a rendszer. Gyanakvás? Igen az van. Arra gondoltam, kiépült nálunk a megfigyelés.

Délelőtt a szokásos házimunka. Karfiol leves grízgaluskával, nokedli lecsóval. Mosogatás, és megint mosogatás.

Csaba olvasott megint a Tűzpiros üveggömb c. könyvből, miközben én vágtam a rongyot a szőnyeghez. Akkor jutott az eszembe, hogy Kántorné délután jön a rongyszőnyegéért, mi meg nem leszünk itthon, mert megyünk angolra Csabával.

Átmentem a szomszéd Anikóhoz, hogy tud-e segíteni. Tudott. Át is vitte a szőnyegeket én meg mondtam, majd kiírom a bejáratra, hogy hozzá csöngessen föl. De fölösleges volt, mert Kántorné jött háromra és mi csak fél négykor indultunk.

Nagyon jó érzés volt, hogy számíthatok a szomszédomra. Mostanság – ahogy régen szokta Gizi néni mondani – az ilyesmit a kéménybe kell felírni. A szomszédság ugyanis legtöbbször ellenséges, jobb esetben megtűrik egymást. Pedig soha nem volt még ennyire szükség arra, hogy segítsék egymást és összefogjanak. Sajnos, az évek óta tartó gyűlöletkampány már nem csak a városiakat, de a falut is elérte. Erre jó példa anya szomszédsága is. Szegény anya! Ha nem lenne Marika (aki minden délután elmegy hozzá 1-2 órára), senki nem nyitná rá az ajtót a 82 éves édesanyámra.

Amíg Csaba angolozott, én a várost jártam. Megvettem anyának a Karácsonyi ajándékot, de nem tudtam elhozni, csak kifizettem. Megbeszéltem Vicával, hogy másnap ő megy majd érte kocsival. Cserébe, elballagtam (mert annyira fáj a lábam, ha sokat kell gyalogolni, hogy rohanni semmi szín alatt nem tudok… szoktam is mondani, hogy ha jönne egy medve és hőssé válnék, mert amíg engem felfal, mindenki elfuthatna) a biopatikába, ahol is Vica ott felejtett minap néhány iratot. Az iratok meg lettek.

A nevetséges karácsonyi vásáron (A vásár éppen annyira szegényes, amennyire a megye szegény. Az ország egyik legszegényebb vidéke vagyunk a borsodiakkal versenyben.) vettem szaloncukrot. Cukorka árusból három van. Van még ott forralt bor, meg iszonyat drága karácsonyi kellékeket árusító pavilon, ahol egy 3X3 centis gipsz angyalka 400 forint. Van sapkákat és kesztyűket, meg gyerekpulóvereket árusító pavilon. Középen a fa, előtte fénygömb, aztán ennyi is.

Ahogy beléptem az utcaajtón ahol Csaba angolul tanul, hívott az én másik gyönyörű fiam. Öt óra tíz volt. Addig beszéltünk, amíg a tanár ki nem nézett az udvarra, hogy hol vesztem el, mert letelt Csaba két tanórája.

2018. december 4. kedd… 27

Ismételten korán keltem. Ez olyan hajnali három. Zsibbadva fájó karokkal. Sokára tudtam fogásra bírni. Nem baj. Élünk, még ha sok is a fájdalom, és kevés az örömforrás, de örülni kell minden apróságnak is.

Kell?

Röhej.

Amikor szerintem azért jöttünk erre a világra, hogy itt, ebben a testben is megvalósítsuk a szellemi, spirituális felemelkedést, erre jönnek ezek a kormánypártok és sorra húzzák le az embereket az anyagi, a betegségekkel teli szintre.

Elkeserítő állapotok uralkodnak az országban. Most éppen elüldözték a világ egyik legelismertebb, legjobb egyetemét Budapestről, de az országból is, egy általuk hozott törvény miatt. Csak azért tették, mert ezt az egyetemet egy magyar származású férfi (Soros György) alapította, akire most a kormánytagok (akik szintén ezen az egyetemen szerezték a diplomájukat) iszonyat haragszanak és, kimondták, hogy ő, ez az ember a világ ellensége. Ez az egyetem a CEU. Most Bécsbe költözik az egyetem és a magyar jelentkezőknek most oda kell majd járniuk.

Laborba mentem. A 65-ös sorszámot kaptam, és már a vérvételre is az 50-es számnál tartottak. Vittem a R. Cook könyvet, de alig olvastam egy oldalt, máris hívtak. Olyan volt, mintha kihalt volna az ország és a megszokott tömeg elpárolgott. Mintha valamiféle ünnep lenne, amikor is csak azok mennek vérvételre, akiknek iszonyat fontos az ellenőrzés. Valaki mondta, hogy hétfőn is ennyire kevesen voltak. Tán a tegnapi ónos eső a ludas? Vagy valóban sikerült lecsökkenteni a laborvizsgálati kérelmeket, amit már régóta rebesgetnek.

Mentünk a pszichiátriára is, mert anyának kellett egy szakorvosi javaslat, hogy a háziorvosa is felírhassa a nyugtatóját.

Ez van. Nyugtatókkal, kissé leszedálva tudjuk csak élni a mindennapjainkat, mert a jövő reménységét is lassan elveszik tőlünk.

Ott is nagyon gyorsan végeztünk. Ahogy odaértünk (Csabával mentem természetesen) már jött is ki egy nővér-asszisztens és bevitte anya papírjait. Csaba a rejtvényét kérte, én meg vettem elő a könyvet, de egy-két mondatig jutottam, már hozta is ki a javaslatot a hölgy. Nevetve mondta, ahogy látta a kezemben a nyitott könyvet: „Nem sokat olvashatott!”

Megköszöntem és mentünk tovább. Át a kórházba, a rehabon keresztül, fel a röntgenre, ahol gyorsan megkaptam a múlt heti MR leletemet.

Mióta kiléptünk a lakás ajtaján 45 perc telt el. Még bevásároltunk a zöldségesnél és kicsit vártunk, jött a 8:35-ös busz és már otthon is voltunk. Hát! Ilyen még nem volt.

A nap további része a szokásos tempóban, a szokásos munkákkal telt. Ami az ünnepi készülődést illeti… az sajnos még nem ért el a lelkemig. Igaz Attila szobáját egy csöppet rendezgettem, mert amolyan raktár jelleget kezdett ölteni, de ezt a Karácsony közeledte nélkül is időszerű volt megtenni.

2018. december 3. hétfő… 28

A temetőbe mentünk.

Ónos eső esett. A postán előtte sikerült megkapni a levelet, amely Csaba rokkantjáradékáról tájékoztatott. Szombaton munkanap volt, mi anyánál, ezért csak az értesítőt találtuk. Mehettünk a főpostára a levélé.

Ma viszont hozta a postás Csaba utazási kártyáját.

Szerdán délután voltunk a Családtámogatási Hivatalban, kaptunk is egy ideiglenes igazolást, mert 30-án lejárt a kártya. De most a hivatal nagyon gyors volt. Köszönet érte!

Anya ma 82 éves.

Éjszaka Enikőről álmodtam. Este úgy feküdtem le, hogy amikor a fényképét megsimogattam (minden este elköszönök, szép álmokat kívánok nekik, Tominak is persze, és megsimogatom a fotójukat), mondtam Enikőnek, hogy már nagyon szeretnék vele, róla álmodni. És álmodtam. Álmomban egy laborban dolgozott. Olyan szép volt, mint, amikor elment.

Könnyebb volt a napom, hogy láttam őt.

Köszönöm Teremtő Univerzum, hogy legalább álmomban kicsit vele lehettem!

 

2018. december 2. vasárnap… 29

Meglátogattuk Évát. Éva a nászasszonyom. Január 9-én kapott egy infúziót, amitől kómába esett. Megműtötték, mert kiderült, hogy van egy daganat az agyában. Azóta lebénulva fekszik. A kegyetlensége a sorsnak, hogy most már teljesen magánál van, mindent ért, de mozdulni nem tud. Még egy muslicát se tud elhajtani, ha az, az arca körül repked.

Végtelen szomorúság tölt el, valahányszor rá gondolok.

A kórháztól semmi fejlesztő segítséget nem kap, csak táplálják, hogy ne haljon éhen és ne száradjon ki. A lánya, Vica az, aki naponta tornáztatja, masszírozza, izomstimulálóval próbálja megállítani a sorvadást.

No, többek között ezért is szeretném torkon ragadni a vezetőinket és jól megrázni őket, hogy kissé érezzék a kiszolgáltatottságot és a pénztelenséget akkor, amikor kijelentik, hogy nálunk dübörög a gazdaság, az egészségügyben (azaz: betegségügy) meg minden a legnagyobb rendben van.

Vittem, és mutattam Évának gyöngyhímzett dolgokat, de ahogy láttam, nem túlzottan érdekelte. Megértem.

Délután kettő táján hozta Vica Dominikot, előtte Hatvanba voltak megnézték az Északról érkezett Mikulást. Négy óráig játszott az egész család.

2018. december 1 szombat… 30

Thury Zsuzsa: Tűzpiros üveggömb. Ezt a regényt olvassa fel nekem Csaba. Minden nap, amikor nem megyünk iskolába 6-8 oldalt. Aztán megbeszéljük az olvasottakat, kiemeljük a lényegét és egy olvasónaplóba Csaba beírja.

Egy részlet különös félelmet ébresztett bennem. Mintha a világunk ismételni akarná a régen történteket. Az elidegenedés, a gyanakvás, a gyűlölet, az önbizalomhiány, amely arra ösztönös sokakat, hogy másokat leértékeljen, és ezzel azt a csalóka érzést érezze, hogy ő maga különb. Aztán a tanult tehetetlenség, amely azt súgja: „Ők az erősebbek. Semmit nem tudsz tenni ellene, csak húzd meg magad, és ne szólj!”

A történet kicsinyke részlete pedig így hangzik:

Rozi férjét elhurcolják a nyomozók, mert rájöttek, hogy szalmiákszeszt adott az egyik trafikosnak. A házkutatáskor ugyan semmit nem találnak, mégis elviszik, és a feleségének megtiltják, hogy vendégeket fogadjon és a vásárláson túl elhagyja a lakását.

Az asszony, Rozi, azonban minden nap megkísérli megtalálni a párját és egyik alkalommal az újpesti nyilaskeresztes pártházba ment (a történet 1944-ben játszódik, amikor már megszállták az országot a németek), ahol pálinkagőzös, cigarettafüstös teremben férfiak tanyáztak. Őt egy himlőhelyes egészen szigorúan kikérdezte. (60-61 oldal)

„Mi járatban van, hogy hívják, hol lakik, milyen vallású? Ez utóbbit sokáig firtatta, iratokat kért, s ceruzáját markolva jegyezte (…)

A pincébe lefelé menet Rozi furcsa belenyugvással úgy érezte, hogy onnét többé nem jön fel. Mögötte kopogó csizmák, dörmögés, idétlen férfivihogás, valaki egyet taszított rajta, vakon bukdácsolva ért az ajtóhoz. (…)

Félhomály volt, a levegő fojtogató, a földön kuporgó alakok, elmosódott arcok, nyöszörgés és hörgés; volt, aki feltápászkodva szinte vigyázzba merevedett – itt, a pokol tornácán keresse Misit?  (…) Jól nézze meg, fiatalasszony, ez volna? Hát emez? Egyet-egyet felrántott a földről, majd hirtelen elengedte, zuhanás hallatszott, éles sikolyok, vad röhögés, s Rozi félig eszméletlenül mondogatta magában: hát igaz, minden igaz.

Aztán egy borotválatlan, ütlegektől eltorzult férfiarcot látott, a terem közepére hajszolt alacsony és megalázottságában remegő figurát.

  • Énekelj, te híres! – parancsolta a himlőhelyes.
  • De kérem… - A hátán gumibot csattant, a szerencsétlen összecsuklott alatta, s úgy, görnyedten, élettelenül lógó karokkal énekelni kezdte: - „Két női arc bűbáját, íme együtt csodálom…” – Üvöltő kórus hallgattatta el. Magyar embernek magyar nótát! Vidámat! Frissen! A Schneider Fánit! Az ember ott a terem közepén énekelte a Schneider Fánit, az arcán verejték és lassan lefelé guruló könnycseppek.”

 

Ezek persze mai világunkban még elképzelhetetlenek. Rozi se hitte el egyébként, amíg a saját szemével nem látta. Mondogatja is magába, hogy hát mégis igaz. (?) Az ok-okozat logikája szerint félelmetesen ebbe az irányba mutatnak jelenünk eseményei.

Féltem a gyerekeinket.

 

2018. november 30. péntek… még 31 nap van hátra az évből

Délelőtt még megvettük azokat a dolgokat, melyeket Etesre kell vinni. Tudni kell, hogy Csaba étkeztetése azért nem olyan egyszerű, mint sok gyereké, mert, hogy akármit, akármikor nem eszik meg. Ő soha nem eszik a főétkezéseken kívül, legfeljebb gyümölcsöt, ha éppen van itthon. Mert az bizony annyira drága, hogy csak korlátozottan tudjuk megvenni. A férjem a hatalmas 120 ezres (nettó) fizetésével, és én a 28 ezres ápolási díjammal, meg Csaba aprócska járadékával nem messzire nyújtózkodhatunk. Attila szokott minket kisegíteni.

A vásárlás után átadtuk magunkat az informálódásnak a neten, begépeltem néhány napot az elektronikus naplómba és így nagyon hamar eljött a délután, amikor indulnunk kellett a tortáé, a virágé. Enikőnek is megvettem a könyvesboltban az idei ajándékát Karácsonyra. Mindig veszek neki is valamit, mert így könnyebb a lelkemnek elviselni, hogy nincs jelen. Ha majd ismét lehetőségünk lesz találkozni, elmondom neki (hacsak nem tudja már), hogy minden évben (idén hetedszer) oda képzelem őt a készülődéshez, az ünnepi asztalhoz, az ajándékok kibontásához.

Vica az anyukájánál volt háromig. Muszáj neki minden áldott nap megmozgatni a szülőjét, mert a T. kórház már letett az anyja életéről és még egy gyógytornászt se biztosít a számára, hogy lehetőséget adjon. Nem tudom, hogy tán Istenek dolgoznak-e a salgótarjáni kórházba néhány osztályon, ahol veszik a bátorságot és lemondanak a betegekről, holott az utolsó percig meg kellene adni nekik minden lehetőséget.

Sötétedett, mire anyához értünk. Vica kocsiztatott ki bennünket, mert a buszon szerintem se torta, se virág nem maradt volna épségbe.

Dominik kábé egy lökhajtásos örökmozgó tünemény, de szó szerint is, meg átvitt értelemben is. Vicát egész úton szóval tartotta, anyánál meg abba fáradtunk el, hogy figyeltük, mikor, hol tűnik fel, annyit futkározott. Maga mögött persze feldöntött székeket és Csaba által épített, ámde a földrengésben ledőlt tornyokat hagyott, karambolozott autókkal.

Felköszöntöttük anyát, aki hétfőn tölti a 82. évét. Csaba azt mondta neki, hogy még csak 81, 98 éves. A szokott autizmus.

A torta finom volt. Dominik még a székek lábát is megkínálta egy kis csoki krémmel. Négykézláb mászva szedtem fel a szőnyegről a lehullott tortát és törölgettem le a székek lábát. Tiszta húszévest varázsol belőlem ez a gyermek.

A nadrág, amit vettünk anyának, hosszú, ahogy azt előre tudtam, majd holnap elvágom és felhajtom. A felső nagyon tetszett neki, türkizkék és pont olyan, mintha ráöntötték volna.

Tamás hatkor futott be, ő porcerősítővel ajándékozta meg anyát és rejtvényújságokkal, hogy legyen elfoglaltsága, ha már nem mehet a kertbe dolgozgatni.

Vicáék fél nyolc felé mentek haza, mi meg féltízkor aludni.

2018. november 29. csütörtök… 32

Robi, az osztályfőnöke Csabának, a fészen üzent tegnap este, hogy a tanárnő beteg, ne menjünk ma suliba.  Reggelről 2 órája lett volna Csabának szakmai elmélet. Szerencsére Csaba könnyen elfogadta, és belenyugodott, hogy a tervezett programokat megváltoztatjuk. Egyre könnyebb vele ezt elfogadtatni.

Reggel lebuszoztunk a Csépe és Társai ital-nagykereskedésbe. Elfogytak a szörpök. Piroska szörpöket szoktunk venni és azt fogyasszuk szódával. Anyának is vettünk alkoholmentes pezsgőt, hiszen ugyebár nincs születésnap pezsgőbontás nélkül.

A G.T. előtt haladtunk el, de egy pillanatra se dobogtatta meg a szívünket az emlék, hogy ide jártunk 4 évig. Nem melengették szép emlékek a szívünket, úgy, mint pl. amikor a Kodály mellett haladunk el. Itt csak egyfajta kényelmetlen, kellemetlen érzések bújtak elő és fordultak át közömbösségbe. Négy év megtűrtséget, némi utálattal vegyítve, azt hagytuk magunk mögött. Persze tisztelet a kivételnek, mert azért jó lett volna Judittal, Katikával, Erikával és Lacival találkozni.

Metszőn hideg szél fújdogált, ezért az első busszal felzötyögtünk a Fő térig, ott meg be a Pepkóba, hogy a 7/A buszig is melegen legyünk. Nem vásároltunk. Annyi pénzünk már nem volt.

A nap további része a szokásos, olvasással, tanulással, szövéssel és játékkal telt, nálam még plusz egy kis főzéssel is kiegészült.

 

2018. november 28. szerda… 33

Enikőhöz mentünk. Arról megint csak fantáziálok, hogy szép háza és csodás kis családja van. Arról képzelődöm, miközben zötyög velünk a busz, hogy két gyönyörű aranyhajú kislány fut elém, átölelik a lábam, amikor beérnek, majd fellöknek és „Itt a mama!” csatakiáltással üdvözölnek.

Mikor is?

Most lesz mindjárt. Most lesz az ölelgetés, a szeretet, mire elunják, a térdemen lovaglást lefő a kávé. Ők futnak nekem télapót rajzolni, mi meg Enikővel, a kicsi lányommal kettesben maradva beszélgetünk…

De jaj! Nem.

Nekem ebből nem jutott. Nem jutott egyéni karrierből származó öröm. Nekem nem jár a sorstól látni, hogy boldog a lányom, hogy szépen cseperednek a lányom gyerekei, az unokáim…

Nekem a gyász jutott, könnyek és egy emlékmű gondozása, meg felkiáltó jelnek lennem, az jutott, hogy senki ne feledje mekkora boldogság, ha él és egészséges a gyermeke.

Ez a nap erről szólt.

2018. november 27. kedd… 34

Öt lány van az osztályban, abból most beteg kettő. Az egyik lány reggel óta sírdogált, a másik kettő meg vele szomorkodott és pátyolgatták társukat. Csaba az egyszem fiú, meg ült a padban és írt, mert fogalma se volt mi a bajuk a lányoknak. Ezek az érzelmi kitörések egy autistának csak akkor okoznak gondot, ha nagyobb hanggal járnak.

Amíg órán volt Csaba, addig elsétáltam a kínai üzletbe, és vettem anyának nadrágot, felsőt születésnapjára. Egy nagyon kedves segítőkész eladót fogtam ki, aki gyorsan megoldotta a problémám és a főnökével még azt is lebeszélte, hogy hétfőig várnak, ha esetleg ki kellene cserélni a holmikat. Egyébként 2 nap lett volna.

A háziorvosom a kardiológus javaslatára, és mert állandóan ingadozik az INR szintem egy új vérhígítót írt fel. Eddig a Sycumar-t kellett szednem (én nemes egyszerűséggel patkányméregnek nevezem), de minden K-vitamin tartalmú élelmiszer változtatott a hatásán, ezért rettentően sok dolgot nem volt szabad ennem, mint pl. alma héjával együtt. Bátonyterenyén akartam kiváltani a gyógyszereket, de a vérhígítót nem tudta adni a gyógyszerész. Azt mondta: „Csak korlátozottan elérhető.” Jól fogok kinézni, ha mondjuk, elfelejtem felíratni, vagy kiváltani és mondjuk egy hétig nem lesz elérhető. El szerettem volna intézni Bátonyban a lehető legtöbb dolgom, mert tegnap, amíg az orvosnál várakoztunk a postás bedobott egy értesítőt és menni kellett a postára. A mi lakótelepi kispostánk már csak „POS”, mert se utalványt, se ajánlott küldeményt nem lehet felvenni. Naponta 12-14 óra között van nyitva. Levelet és pénzt, azt fel lehet adni, de semmi mást intézni nem lehet. Gondolom, spórolnak, mert ha nem tennék, akkor a felső vezetés prémiumát nem tudnák kellő mértékben növelni a tiszteletre méltó szolgáltatónál. (Remélem, érződik az iróniám!)

Mivel hetente háromszor (a másik héten kétszer) kell mennünk iskolába, igen gyakorta előfordul, hogy a főpostán kell 30-40 percet várakozni a levélre, vagy utalványra Aztán, ha úgy jön ki a lépés, hogy a helyi járati busz két perce ment el, akkor az ember gyereke egy órát kell kóboroljon hőségben, fagyban, esőben egyaránt, mert nálunk a helyi közlekedés is vissza teleportált az 1970-es évek elejére.

Ez se örömteli, és nem is lenne gond, ha időközben javult volna az egészségi állapota a lakótelepi közösségnek. De nem.

Aztán Salgótarjánban kellemes meglepetés ért. Az ajánlott levél felvételére kb. 5 percet kellett várni és mindeközben rá tudtam venni Csabát, hogy a postával szemközti gyógyszertárban vegye ki a Warfarinomat. Mindennel szerencsések voltunk és elértük a legközelebbi buszunkat is.

A politika viszont folyamatosan tesz róla, hogy lehetőleg biztonságban érezhessük magunkat. Most azt találták ki az agymenők, hogy törvénybe iktatják: szabálysértést követ el az, aki nyilvános helyen úgy eltakarja, elváltoztatja az arcát, hogy őt felismerni nem lehet.

Tébolyda van.

Bezárták az ideggondozó intézeteket, ami a mindennapokba költözött.

Mondtam is a férjemnek, hogy szoktassa magát a gondolathoz, hogy lehet még néhány hét és betiltják a szakállviseletet, vagyis minden nap borotválkoznia kell majd.

Egyébként nem kevesen vannak, akik mindezeket a bolondériákat félelemből helyeslik.

Nem tudom, hogy ez önbizalomhiány-e vagy csak egyszerű butaság.

Majd ezen még elmélkedek.

Aztán az ügyeletes kormányvezetésbe beszabadult agyasaink szerint a család, csak akkor család, ha a férfin és a nőn kívül van legalább még egy gyerek is mellettük. Egy nőnek meg nincs joga egyedülállóként gyereket szülni, mert azzal megfosztja a gyereket az apától. Mennyire igaz ez, sokkal jobb az élet egy iszákos, netán még verekedős férfi mellett is – jó, ha van egy ilyen a háznál -, mint nélküle.

No, van még pár ilyen baromság mostanság a színpadon. Ilyen pl. hogy külföldön, a magyar lakta területeken, lakásokat építenek az ottani orvosoknak, míg itthon omladoznak a kórházak, nincs fertőtlenítő és dúl a fertőzésben belehaltak száma.

Émelyítő, hogy sorra épülnek a fűthető gyeses stadionok, miközben hajléktalanokat hurcolnak bíróság elé, mert az utcán tilos élni.

Pár hónapja emeltek 200 ezret (ennyinek a felét keresi havonta a férjem, no, jó 20 ezerrel többet) a képviselők fizetésén, de máris beharangozták a 30 %-os fizetésemelést náluk.

Ennek hallatán a kereskedelem árakat emelt, amelyek most már egészen a csillagokig érnek.

Őrület van, no. És gyűlölet.

Ilyen körülmények között kell szépen beszélni, megőrizni a türelmünket és az emberségünket. Nem tudom meddig sikerül.

2018. november 26. hétfő… 35

Minden megszokott rend borul, ha nekem orvoshoz kell mennem. Mára kaptam előjegyzést az MR vizsgálatra. 9.20-ra kellett megjelennem, de egy csöppet csúsztunk. Nagyon féltem tőle, mert egyszer már elhalasztottuk ezt a gerinc vizsgálatot. Tavaly ugyebár kapott a szívem egy műbillentyűt és egy mű aortát, ami (a szívsebész elmondása szerint) hasonló anyagból készült, mint az űrsiklók szigetelése, ezért azt biztosra tudtam, hogy azokkal kompatibilis vagyok. Azt viszont nem tudtuk eldönteni, hogy az MR készülék mit művelhet a beültetett anyagokkal illetve a szegycsontot összefogó kapcsokkal. Elmentem akkor, pár hónapja, a kardiológiára - ahol az engem tavaly a műtét után 2 hétig kezeltek -, a helyi kórházba és az akkor engem felügyelő orvost megkérdeztem. Ő ismét elolvasta a zárójelentésem a szívműtétről és azt mondta nem mehetek MR vizsgálatra. Hadházi doktor a reumatológián azonban iszonyúan hitetlen volt és kérte írjak már a Honvéd Kórháznak egy szívhez szóló levelet és kérjek erről egy igazolást.

Megtörtént. A Kórház meg is küldte az igazolást, amely arról szólt, hogy semmi olyan anyagot nem ültettek a testembe, amely kizárná az MR vizsgálatot.

Mivel a bizalom kissé megingott bennem (Bár Babják doktor is azt mondta, hogy ezek az új anyagok már nem mágnesezhetők) a vizsgálatot megelőző napokban volt egy-két pánikrohamom. Persze most már nevetségesen hat a félelmem, de gondoljunk csak bele, hogy ha valaki figyelmét elkerüli valami és mondjuk mégis bennem maradt egy elektróda!

Benn a készülékben éreztem némi melegedést a mellkasomba, de folyamatosan igyekeztem a gondolataim Csabán és Dominikon tartani, meg, hogy még dolgom van itt, még van egy csomó feladatom az életben és nem, és nem lesz semmi baj.

Nem lett. Már a 10:20-as városnéző busszal haza is jöhettünk, ill. előbb a háziorvoshoz mentünk, hogy aznap tud-e még fogadni. Szerencsére vállalt, fél 1-re kellett vissza menni. Mondta, nyugodtan adjak ebédet Csabának (Csaba az étkezéseket nagyon komolyan veszi) és utána menjünk vissza.

Háromra értünk haza. Csaba akkor már igen feszült volt, mert a sok orvos látogatás miatt minden tanulnivalóval elmaradt. Az egész napos rejtvényfejtést meg már nagyon unta, amit én meg is értettem.

Sokszor mondom, hogy nagyon szerencsés ember vagyok, hogy Csaba autizmusa ennyire jól kezelhető. Próbáltam rávenni, hogy délután maradjon otthon és csak akkor jöjjön utánam a háziorvoshoz, ha végzett a tanulással, de az én fiam azt mondta: „Megyek veled, mert vigyázni akarok rád.” Na, erről beszélek, amikor a szerencsét emlegetem.

 

2018. november 25. vasárnap… 36

Egész nap esett az eső. Hideg, szúrós szemek szitálták a várost.

Ismét korán keltem és korán feltettem az ebédet, pedig akkor még nem sejtettem, hogy mennyire csodás és különleges napunk lesz. Azt eldöntöttem, hogy nem megyünk a kórházba Évához, mert fájt a torkom és rettentő náthás lettem. Szerintem a szombati rohanás miatt, amit Etesről jövet kellett végbe vinni, hogy elérjük a helyi járatot. Bekapdostam a hideg levegőt és az asztmám nem vette jónéven a terhelést, a szmoggal egybekötött hideg levegőt.

Úgy kilenc óta környékén telefonált Vica, és érdeklődött, hogy itthon leszünk-e, mert ha nem baj, akkor hozná Dominikot, amíg ő az édesanyjánál lesz a kórházban.

Fél tizenkettőtől háromig játszotta az egész család. Volt itt minden. Labdázás, buborékfújás, garázsépítés, széthajtható keménylapú mesekönyvekből olvasás, majd ugyanezekből ugrató építés az autóknak. Volt rendőrautós üldözés és bűnözők dutyiba zárása. Volt pörgés Enikő forgószékén, ami előbb űrhajós kiképző volt, aztán űrhajó, amivel a mi kis űrhajósunk kis híján elhagyta a Naprendszert. Volt egy kis evés-ivás, bújócska és durci is, mert hamar megtaláltuk.

Este mindenki úgy aludt el nálunk, mintha egész nap markot szedtünk volna.

2018. november 24. szombat

37 nap van még az évből

Anyához mentünk. Előtte piacoztunk. Nagyon vékonyan öltöztem és bizony hideg volt. Fázott a mellkasom, aztán már a hátam is. Még nem vettem elő a vénséges vén télikabátom és az átmeneti kabátom inkább vízlepergetős, mint meleg.

Nagyon kevés az az idő, amit anyával töltünk, ha szombaton megyünk. Nincs korai busz, amit elérnénk a helyi járattal. Kilenc órára szoktunk hozzá érkezni. Csabának a sült szalonnás reggelijét megcsináltam itthon, mert ha még Etesen sütöm meg, akkor majdnem 10 óra, mire reggelihez jut.

Miután leszálltam a kályháról, és átöltöztem, adtam anyának és Csabának reggelit, majd nekiálltam megsütni az almás-túrós süteményt. Mákos nudlit csináltunk anyucival, lett öt darab laska is belőle. Kissé már untuk a húsos ételeket, ezért kértem anyát, hogy borsólevest és nudlit csináljunk.

Sokat beszélgettünk. Többet kellene. Azt olvastam valahol, hogy minél többet vagyunk anyukánkkal, ő annál tovább fog élni.

Délután elértük a fél négyes buszunkat. Többször megesett már, hogy későn ért be az Etesi busz, nem kell sok késés, elég, ha 3 percet késik és nekünk elhúz a helyi járat és egy órát kell a kihalt városban sétálni. Most várt minket Tamás és előre sietett, hogy ha előbb jönne, a busz megkérje a sofőrt, hogy várjon meg minket. Csaba ugyanis semmi pénzért nem hagyna el. Tartja a karját, hogy kapaszkodjak belé. Annyira tündér, hogy szavakat nem találhatok rá. Azt mondja, hogy vigyázni akar rám. Ha ő nem volna, én már biztosan meghaltam volna.

2018. november 23. péntek… 38

Reggelre álmodtam egy milliomosról, aki a szerencsétlenül járt nőket segítette. Meghallgatta a történetüket és pénzadománnyal segített nekik. Érdekes ember volt. Kreatív. Még az öltönyét is ő tervezte, amelynek a bélését a saját arcképével díszítette. Aztán mutatott egy növényhatározót, ami alapján válogatták a különféle gyógynövényeket. Leginkább ezzel foglalkozott. Mi is hivatalosak voltunk hozzá. Amikor el akartam mesélni a történetem neki, hívtam Csabát, hogy ő is jelen legyen, négy lány fogta meg a fiam, és ültették le az asztalukhoz. Hiába akart jönni, a lányok nem engedték és meg veszekedtem rájuk, hogy senkit nem szabad kényszeríteni semmire.

Ez persze álom. Mondani szoktuk rá, hogy „CSAK”, pedig valójában Jung szerint minden álomnak jelentősége van, mi emberek azonban nem igazán értjük a tudattalan üzeneteit.

A valóságban a mai napon Csaba nem azért volt mérges, mert nem engedték felállni, hanem azért, mert elfelejtette bepakolni a táskájába a tolltartóját és a füzetét. Mivel én az első órában általában elmegyek vásárolni és csak a második, vagy a harmadik órára érek vissza, az osztályfőnök adott felszerelést a szórakozott professzoromnak. Nálam mindig van toll és ceruza is, de hát nem voltam jelen. Amikor végre megérkeztem és egész szünetben ezt a felháborító dolgot hallgattam (mármint, hogy ő elfelejtett valamit), akkor kezdtem kissé idegesnek lenni és közöltem vele, hogy már megint ott tartunk, hogy ugyanazokat a tényeket ismételgeti más szavakkal és megbeszéltük már vagy ezerszer, hogy ettől mindenki ideges lesz. Az autista viszont minden ilyen felháborító dolgot szeret túltárgyalni, mert ez nyugtatja meg. Mire ő megnyugszik körülötte mindenki ideges lesz. No, ezt kell nekünk megtanulni.

2018. november 22. csütörtök… 39

Tegnap azt hittem nem tudok Bátonyterenyére elutazni Csabával az iskolába, annyira fájt a jobb forgóm. Nurofen -400-as meg anyutól kapott xanax. Ezekkel tudtam aludni. Egész nap úgy égett a bokám és a lábfejem is, mintha csípős paprikába mártották volna, de ott voltunk a kiszabott órákon. Szövésgyakorlat volt.

A naplóírás mellett azért jutott időm olvasni is. Elkezdtem végre Robin Cook Hibridóma című könyvét. Muszáj leírnom a szereplők nevét, mert az író nem fukarkodik a szereplőkkel és azok teljes nevével, én meg gyenge vagyok nevek megjegyzésében.

Este jött Attila, elköszönni, mert holnap indul, és nem fogom látni Karácsonyig. Dominikkal jöttek. Az unokám szája ne se állt, annyit magyarázott. Mintha a világ összes eseményét és dolgát tudná már és azt mind meg szeretné velünk tanítani. Van, amikor meg kell őt zabálni, annyira édes és bájos, máskor meg, mint akibe bebújt a rosszaság, mindent eldobál és verekedni támad kedve. Most szerencsére az előbbi esett meg velünk. A szekrény tetejére pár éve száműzött labdákat kérte. Tamással nem győztük letörölgetni a megpuhult gumilabdákat nedves törlőkendővel.

2018. november 21. szerda  … 40

Nagyon elégedetlen vagyok magammal. Régóta fogyni akarok, és hiába mondják, hogy minden a fejben dől el, valahogy nem sikerül. A műtét után fogytam keveset, de aztán beindult a jojó és még súlyosabb lettem, mint előtte voltam.

Nincs színház, mozi, nyaralás, még extra hétvége se. Alig tudunk könyvet venni, a régiekből élünk. Nem veszek magunknak divatos göncöket, vagy egy téli és egy nyári cipőnk, aztán a régi lyukas, eltörött talpúakat tutujgatjuk a szekrénybe, hogy hátha jók lesznek még valamire.

Most vettem egy nadrágot, mert a régit akkor szereztem be, amikor Csaba a GT-ben harmadikos volt. Az eredetileg fekete farmernadrág, mára szürkére kopott, és már a húzózárat is ki kellett benne cserélnem.

Négy és fél évig nem cigiztem, mostanában rá-rá gyújtok, mert hátha elveszi a kedvem az evéstől a nikotin, bár nem tudom hová csökkenthetném még az étkezést. Egy félkilós teljes kiőrlésű kenyér kitart nyolc napig nekem.

Nem akarok viszont lemondani az ízekről.

Az életem már rég nem az enyém. Minden napom, órám, alá van rendelve Csabának. Szeretem. Imádom őt. Ő mindent megér, nem sajnálom tőle, de így az életen eléggé egysíkú és főleg magányos. A társas érintkezés szinte nulla. A híreket a fészről szerzem be, az általam kiválogatott hírcsatornákról, mert nem tudok már hinni rádiónak és televíziónak.

Barátaim nincsenek, a rokonaim távol élnek, és nekik is meg van a saját és nagyon kemény keresztjük. Ingázom a hivatalok, az iskola, a betegségügy (nálam ez a helyes elnevezése a mások által egészségügynek titulált rendszernek) különféle intézményei, anya és az otthonunk között. Ennyi az életem.

Az ízek világa változatos színfoltja az életünknek.

Ezt is oda kell dobnom? Tiszta nirvána.

Az orvoshoz be akartam adni a leleteim, hogy legalább a laborra kapjak egy beutalód, de amikor a nővérhez bekopogtam nem jött semmi válasz. Egy beteg kirobogott, becsukta az orvos mögötte az ajtót és rám se hederített. A beteg meg felháborodottan közölte: Beteg van bent. Tőlem!?

Gondoltam, majd körbe megyünk úgy is és beadom Valikának az ablakon, de a doktornő, még akkor is ott beszélt a szóban forgó betegnek és így nem kísérleteztem. Nem akarok Valikának kellemetlenséget.

Csaba új könyvet kezdett felolvasni, a Tűzpiros üveggömb címűt, Thury Zsuzsa könyvét. Ágyhuzatot vágtam közben csíkokra, rajzoltam egy órácskát, délután meg Attilának töltöttem a cigit.

Aztán menni kellett angolórára, ahogyan már egy éve minden szerdán.

Töltöttem a telefonomra 1500 forintot, mert már megcsörgetni se tudtam senkit. A születésnapomon kaptam a Telenortól egy köszöntőt, meg azt írták, korlátlan az adatforgalmam ezen a napon. Én barom! Azt hittem a beszélgetésre is vonatkozik! Varga Bea hívott, de akkor pont a temetőbe voltam és épp cseréltem a vizet a vázában. Este azonban bátran hívtam Beát, hogy nekem az most ingyen lesz. Csodálkoztam, amikor váratlan megszakadt a vonal. Lefogyott ugyanis a pénzem. Az adatforgalom internetre vonatkozhatott. Hát, köszi Telenor a nagy semmit! Én ugyanis a vénséges telefonommal nem szoktam internetezni.

Egy rossz fordulat, és becsípődött a jobb forgómnál egy ideg. Alig bírtam Csabáért visszamenni az angolra. Csillagokat láttam.

Este még láttam a fiam és kis családját, fölszaladtak, hoztak egy csomag dohányt, mert Atikám pénteken megy külföldre dolgozni. Muszáj neki, hogy megéljenek. Itthon csak a gyári szalagmunka (rabszolgaság) lenne, vagy a közmunka (felszerelés nélküli lébec-cseléd) szó szerint: ’szaré-húgyé.

Mert ez ma Magyarország! Bocsánat!

 

2018. november 20 kedd 41 (vasárnap 43; hétfő 42)

Még a szombatot se írtam le tisztességesen. Ilyen lusta naplóíró vagyok. Nem is tudom hogyan képzelem, hogy bármelyik múzsa, ill. a Teremtő meseírót meg rajzolót farag belőlem? Ha nem veszem a kezembe a tollat, vagy a ceruzát, hogy rajzoljak, akkor hogyan?

Bosszant ez is, meg az is, hogy hízok, miközben az izmaim gyengülnek. A húsom megereszkedőben.

A kövérség egy átok. Amellett, hogy senki nem vesz komolyan, még olyan furán is néznek rám az emberek. Vagy ezt is csak én érzem, mert elégedetlen vagyok önmagammal?

A fene se tudja. Hiába eszem a vitaminokat, a krómot, a kalciumot, a barátcserjét. Hiába csökkentettem a kenyérfogyasztást, a felvágottakat. Sokat mozogni nem tudok, Csabával naponta 15 percet tornászom. Ettől többet nem bírnak az izmaim. Szimpla sétánál is meg kell állnom elég gyakran, mert úgy érzem nincs oxigén az izmaimban.

Vasárnap: Tamás nem volt itthon. Lógattam a lábam, nem kellett főzni.  Megfázhattam a szombati buszhoz való rohanáskor, mert kapar a torkom.

A nászasszonyomhoz nem mentünk be a kórházba. Egyrészt a lustaságom miatt, másrészt ki tudja, mi kerülget, nem kellene még egy nátha is neki. Szegény, január 9-től fekszik a kórházba. Iszonyatos lehet. Ha fáj, ha viszket, semmit nem tud mozdulni és nem is tudja elmondani. Ami a kórházba megy, vele kapcsolatban, az az embertelenség teteje.

 

Mivel kettesben voltunk Csaba megjegyezte, hogy olyan a nap, mint egy hétköznap. Olvasott nekem, ahogy minden olyan napon megteszi, amikor nem megyünk iskolába. Figyelnem kell, nem lehet elkalandoznom, mert éppen az a lényege ezeknek a felolvasásoknak, hogy együtt visszamondjuk az elhangzottak tartalmát. Ha nem mutatok jó példát, hogyan várhatnám el egy autistától, aki éppen a beszélgetésben gyenge, hogy jól fogalmazzon?

Végre elkötöztem az összes szálat a szőnyegeken, eltisztáztam a felületüket. Mindketten szépek lettek. Tényleg nem azért mondom, mert én csináltam. A nagyobb 123X46, a kisebb 58X47 centis. Lila-zöld- fekete és narancs csíkosak.

Délután Csabával fel is vetettük az új szőnyeghez a szálat.

 

Maffiatagok irányítják az országot, mi meg szép csöndben tűrjük. Szégyen. sad

Hétfő:

Korán keltünk megint, mert Csaba az apukájával Budapestre ment a szemészetre.

Egész délelőtt főztem, mivel ugyebár tegnap az összes maradékot elfogyasztottuk. Csontleves, gyufaszáltésztával, hagymás csirkemáj, rizibizivel és néhány fasírozott.

Azt hittem majd jut időm… de se nem írtam, se nem rajzoltam. Begépeltem néhány naplóbejegyzést és a neten politizáltam. Attilának töltöttem cigit, akkor meg közbe nézem a Doktor Murphy-t a külső winchesterről. Megnéztem vagy 3 részt.

Attila úgy 13 óra körül jött és ki vitt a temetőbe. Ideje volt, mert most már az összes virágot ki kellett dobni, mert megfagytak. Kivételesen művirág került Enikő vázájába, mert nem vettünk friss virágot. Minek? A fagynak? Vettem egy-egy gyöngyház fényű vázát (Tominak is egyet, Enikőnek is egyet), amibe a virágos szép angyalkákat ültetett és tobozokkal díszítette. Remélem csak lélekkel bíró emberek járnak a sírjuk környékén, és nem tűnik el egyik se!

Attila három körül elment, mert mennie kellett Dominikért az óvodába.

Kedd:

Vissza a régi hétköznapokhoz. Rettentő hideg lett. Zalából havazást jelentettek. Onnan, ahol a minap azt olvastam, hogy nyílik az orgona.

Csaba ment a rajzszakkörre Losonczy Ildikó tartja a Balassi Könyvtárban én meg a postára mentem, mert mióta több millióra emelkedett a posta vezetőinek a fizetése, azóta nincs kispostára pénz a lakótelepen. Máshol se, nem csak nálunk!

Bocsánat! Van kisposta, 12-14 óra között (ilyenkor minden dolgozó haza szalad, hogy az aktuális csekkjeit befizesse, vagy feladja a leveleit, ha még nem tért át az e-mail levelezésre), de pénzt-, ajánlott küldeményt felvenni már nem lehet.

2018. november 17. szombat Etes  44

Későn keltem. Már fél 5 volt. Hiába, no, csak el kell ismerni, hogy öregszem és nehezebben viselem a gyűrődést.

Kétfélét sütöttem anyukámnak. Túrós lepényt, mazsolásat, mert a kaprosat nem szeretem, és almás kalácsot. Aztán a rakott káposztát most úgy készítettem, hogy minden hozzávalót külön megsütöttem, megpároltam, és úgy raktam össze. Isteni finom és szaftos lett. Háromszor több baj van így vele, de megéri.

Úgy elszállt a nap, mintha csak egy óra lett volna. A 15:10-es busz időben beért és igaz nagyon siettünk és én bekapkodtam a hideg levegőt és a tüdőm, meg a szívem is tiltakozott… a lábizmokról nem is beszélve… de elértük a helyi járatot. Jó, mert ha nem, akkor egy órát barangolhattunk volna a városközpontban. Ha az embernek kevésből kell gazdálkodnia, akkor nem igazán örül a nyitva tartó üzleteknek se.

2018. november 16. péntek 45

 Nem írtam naplót, az látszik a füzetemen. Nem értem én magam. Elhatározok valamit, aztán nem tartom be. Kapkodok, utólag írok. Jó-jó, hogy a következő napon lehet az előzőt összegezni, de legalább azt tartanám!

Pénteken begépeltem és kiraktam a 49-es napot. Tamás a korai busszal ment el, én még olvasgattam a híreket a neten meg gépeltem. Aztán a szokásos menetrend, megsütni Csaba reggelijét, beágyazni, elmosogatni, és boltba menni.

A lottózó felé menet jutott az eszembe, amikor benéztem mennyien ülnek a rendelőbe, hogy csütörtökön előjegyzésem volt a háziorvoshoz és én azt szépen el is felejtettem.

Gratulálok Ildikó! Egészen jól alakul a memóriád!

Itthon Csaba olvasott megint, én meg kötöztem a két kis szőnyeget, ami a kereten volt. A felolvasás, az olvasottak megbeszélése, majd annak a lényeges pontok kiemelése általában 30-45 percet szokott igénybe venni. Most is 40 perc volt (Csaba stopperrel méri, a tornánkat is, meg sok mást is), de a szőnyegek nem lettek készen. Soká tart 4 helyen elkötözni. Egyébként a kézzel szőtt szőnyeg, még ha rongyból is készül szerintem nem megfizetett. Sokat nem lehetne érte kérni, mert a gyári szőnyegek olcsók. Viszont az a sok munka, hogy csíkokra vágja az ember az anyagot, azt felgombolyítja, majd felveti a szálat két ember (az is kb. 40 perc) aztán felszőni, amikor kész levágni, elkötözni, majd a felületéből kilógó rongyokat levagdosni. Szóval sok munka van vele. Ha vastag az anyag, akkor haladós, de a vékony anyag nagyon sokat felvesz.  Ha meg fonalból szőnek, hát az meg aztán nagyon drága dolog. Ott még a fonal is sokba kerül. A szövősök írták a neten, hogy akciós a fonal valahol és 1390,-Ft Én meg kérdeztem, hogy ez most egy kilóra vonatkozik? Amikor megírták, hogy ez az ára 10 dkg fonalnak, majd elájultam.

Már éppen panírozni akartam a csirkemellet, amikor telefonált Attila, hogy nemsokára indul Dominikkel. Készüljünk.

A piacon Dominik végig fogta a kezem. Inkább velem maradt, engedte, hogy az apja elmenjen dohányt vásárolni. Vettem neki banánt, szőlőt, mandarint. Annyit, hogy anyának is maradjon, mert ő is szereti.

Az ebédnél az jutott az eszembe, hogy ez a kicsi emberke lehet, azt hiszi, hogy csak az szereti őt, aki vesz neki valamit, mert ezen a napon különösen szeretettel volt irányomban. A múltkor meg olyan ellenségesen viselkedett, hogy amikor elmentek sírva fakadtam. Mondta hát neki, hogy tudnia kell, hogy akkor is szeretjük őt, ha éppen nincs pénzünk vásárolni neki valamit. Egy ölelés és egy puszi is a szeretet jele. Az apja telefonján mesét nézett, de azért figyelt, mert nemes egyszerűséggel válaszolt, hogy a puszi nem a szeretet jele.

Csaba nagyon sokat játszott Dominikkel. Olyan rendetlenséget csináltak a szobában, hogy alig maradt hely egy-egy lépéshez. Végül Csaba pakolt el mindent, az utolsó dobókockáig. Senki nem segített neki.

Feszült volt. Amikor nagyon megoszlik a figyelmem, akkor mindig megfeszülnek egy kicsit az izmai. Az arcán nagyon jól látható. Meg is jegyezte a piacon, hogy „senki nem figyel rám”. Próbáltam vigasztalni, hogy ez nem azért van, mert nem szeretjük, hanem azért, mert véges a figyelmünk.

Anya nagyon örült nekünk, de leginkább Dominiknek, aki most éppen őt nem szerette egészen tüntetően. Anyát ez nem nagyon izgatta, ő akkor is ámult és bámult, hogy mennyire okos és ügyes ez a gyermek. Úgy 3 óra körül mentek haza.

Anyának és Attilának töltöttem 2-2 doboz cigit, utána jött Marika.

Vacsorakészítés Csabának, egy kis tere-f ere, este Tamás telefonált egyet aztán nyomás aludni.

Le se ért a fejem a párnára már aludtam. Arra még emlékszem, hogy Csaba anyának jóéjtpuszi adott, de arra már nem, hogy anya lekapcsolja az éjjeli lámpát.

2018. november 15. csütörtök

Szerda, még 47 nap van hátra az évből.

Reggeli után Csaba olvasott nekem a „Szerelmem csikó” című kisregényből 7 oldalt. Azt megbeszéltük és leírtuk a lényegét. Közbe én szőttem.

Ha nem kell iskolába mennünk, akkor felolvas nekem. Gyakoroljuk a szövegértést, és a lényegkiemelést.

Utána boltba mentünk, lottót írtunk.

(Jó volna már nyerni, hogy vennék egy jó autót Attilának. Hiába dolgozik külföldön folyton rossz az autó, amit vett. Már kapott a kocsi egy használt másik motort is, mégse tudja egyik szerelő se megjavítani. Azt gondolom sok ma hazánkban a „Mekk Elek” önjelölt autószerelő. Most a kocsi a gyöngyösi Opel szalonban várja, hogy hozzáértő kezek végre rájöjjenek a valódi bajára.)

Délben imát mondtunk. Hálát adtunk mindazért, amint van, majd megebédeltünk és pihentünk egy félórát.

Délután irány a városközpont. Ki kellett váltanom néhány gyógyszerem. Nem mindet, mert egyszerre soha nem tudom megvenni. Be kell osztanom és bizonyára furcsa lesz egyeseknek, de az orvosok által felírtak közül nem is tudom mindet kiváltani. Néhányat erős felülvizsgálat után önhatalmúlag kiiktattam az étrendemből. A muszáj az nagy úr. Lehet itt szövegelni jó világról, meg szakszerűségről is, ha egyszer az embereknek nincs elég pénzük.

A gyógyszertár után indultunk az angol nyelvórára, és útközben olyan kedves régi ismerősökkel találkoztunk, mint Ildikó, aki az első fejlesztőtanára volt Csabának és egy általános iskolai osztálytársammal is összefutottunk, Icuval. Hű, de rég volt! Azt hiszem, csak egy évig járt velünk, mert nem Etesen laktak, aztán meg onnét is tovább költöztek, de nagyon jó érzések maradtak bennem utána. Emlékeknek nem is nevezném, mert azok sajnos elbújtak, de az érzések jók.

Amíg Csaba angolórán volt és írtam a naplóm meg olvastam egy kicsit az új könyvből, amit születésnapomra vettem. El szoktam menni vásárolni, míg Csaba tanul, de most nem volt szükség már semmire.

Ma sokat gondoltam arra, hogy elenyésző azok száma, akik komolyan veszik a kövér nőket. Még a jó nagy pocakkal rendelkező férfiak is kifiguráznak bennünket. Hogy honnét ez a nagy Ego bennük, az persze még titok a számomra. A férfi, aki keresztülhaladt a várón, míg Manókám vártam még böfögni is elfelejtett, nem hogy köszönt volna. Mintha nem is léteznék.

Lehet, hogy csak én képzelem ezt az életet?

 

Csütörtök 46 nap

Napi hírek: 

  • 1 milliárddal kell csökkenteni a kórházak vízfogyasztását (Miért pont a kórházakét, ahol mostanában egészen sok a fertőzés? Miért nem a stadionok fűthető gyepén spórolnak? Vagy mondjuk, nem külön repülővel megy a miniszterelnök hivatalos útra?)
  • Zalában virágzik az orgona (Á! Nem is igaz, hogy melegszik az átlaghőmérséklet!)
  • Gruevszki, volt Macedón elnök, akit hazájában 2 év börtönre ítéltek korrupcióért, hazánkba szökött, ill. magyar követségi autóval érkezve politikai menedékjogot kért és most itt bújtatják a politikusaink.

 

Négykor keltem, híreket olvastam, meg játszottam. Csak lopom a napot. Semmi alkotás. Így megy el az élet. Változtatni kellene.

Elkészítettem a reggelit Csabának és becsomagoltam. Negyed hatkor ébresztettem Tomit, aztán Csabát. Szakmai elméleti órája volt ma Ildikó tanárnővel. Ildikó szünetben oda jött hozzám és mondta, hogy a lánya mutatott neki egy filmet, ami egy autista doktorról szól. A film címe: Doktor Murphy. Majd megnézem a neten.

Néhány gyerek körém sereglett és Csabáról faggattak. Én szívesen mesélek nekik furcsaságokat (ahogy ők nevezik). Egyik csöndes kislány mesélte, hogy megpróbált Csabával beszélgetni, de még a köszönését se fogadta. Mondtam neki, hogy ez csak azért történhetett meg, mert nem mondta a nevét. Ha nem mondjuk a nevét, hogy „Szia, Csaba!”, akkor nem tudja, hogy neki köszöntek. Javasoltam, próbálja meg legközelebb így.

Az igazgatóval is találkoztam az aulában, aki érdeklődött, hogy hogy érzi magát Csaba az iskolájukban. Mondtam, hogy nagyon szeret iskolába járni Csaba. Biztosított róla, hogy ők is szívesen fogadták manókámat.

Ezek a dolgok melengetik a lelkem.

Délben már itthon voltunk.

Csaba még olvasott 30 percet nekem, eközben készült el a második kis szőnyeg, ami a kereten van. Most már majd le kell vágni és elkötözgetni a szálakat.

 

Megint hálát adtunk a Teremtő Világegyetemnek mindazon dolgokért, amiket kaptunk tőle, aztán elmondtuk mi mindent szeretnénk még a Végtelen energiájának a segítségével.

 

Attila szokás szerint hívott estefelé. Mondta, hogy kölcsön kérte az apósa kocsiját, és pénteken majd kivisz minket anyához Etesre.

Dominik nagyon náthás, ezért nem viszik oviba. Ennek nem örültem, de annak igen, hogy láthatom őket.

 

Ismét álmodtam egy nagyon furcsát, de az álmokról egy új jegyzetet fogok nyitni. Nem terhelem vele a mindennapok leírását. Furcsa egyébként, hogy ezek az álmok, mintha egy másik dimenzióban élő énemről szólnának és ott most mintha háborús idők után járnánk. Remélem, hogy nem a jövőt álmodom!

2018. november 14. szerda

Kedden, amikor már csak 48 nap volt hátra az évből a hajnali kettő megint kiszólított az ágyból, de én azért visszafeküdtem, hátha… Hát nem Háromkor mégis felkeltem, mert már attól féltem a fiúkat is felébresztem a forgolódásommal.

Reggeli pakoltam Csabának. Magamnak nem, mert gondoltam, majd veszek egy lángost. A bátonyi Fáy sulitól nem messze van egy lángossütő.

Hát persze, hogy mellé fogtam. Aznap nem nyitott ki a sütöde.

Úgy látszik, minden napra jut egy tévedés.

Míg hétfőn azt hittem, hogy a születésnapomra, férjemtől kapott könyvet a Libri simán kicseréli (már meg van az a könyv, amit kaptam), de bizony csalódnom kellett. A könyvesbolt csak 8 napon belül cseréli ki a könyveket. Hogy ezt a nyavalyás intézkedést ki találta ki? Na, mindegy. Javaslom mindenkinek, hogy Karácsony előtti utolsó napra hagyja a könyvvásárlásait, hacsak akkor nem tesz a bolthálózat kivételt.

Könyvcsere csalósás hétfőn, lángos reggeli csalódás kedden.

Na, csak ennyi legyen a baj és nem több!

Suli után loholás haza, ebéd, egy kis szusszanás, majd futás a reumatológia. Két hónapja kaptam ezt az időpontot.

Hogy miért? Hol a kezem zsibbad, hol a lában húzza a görcs. Természetesen leginkább éjszaka, mert ha nem, akkor hogyan másképp készítené ki az idegeimet? Nappal is zsibbad a kezem, de olyankor a bokám, a lábfejem, a térdem, vagy épp a derekam fáj. Szükség szerint felváltva, de előfordul, hogy egyszerre. Olyankor bizonyára nem működik köztük a telekommunikáció. Combcsont-nyilalás, no, az olyankor van, amikor a baloldalamra fekszem. Az a legborzasztóbb egyébként. Mintha egy óriás ki akarná tépni a lábam.

Az orvos a D-vitamin szintemre koncentrál, mert, hogy az a béka popója alatti.

Már a második féle gyógyszert próbáltatta ki vele, de alacsonyabb lett, mint az előző volt. 20 -23 - 19,5 ezek az eredmények, 30 egység a minimum szint.

A vitiligóm miatt, ami hála az Égieknek már az egész testfelületen hófehérséget eredményezett (foltosnak lenni nagyon rossz volt), a bőröm valószínűleg nem tud D-vitamint gyártani.

Beutalt egy MRI-re is, a gerincemet feltérképezni, de én úgy félek tőle, mintha halni küldenének a szívműtétem miatt. Mert mi van, ha mégis van bennem valami mágnesezhető vacak csak nem figyelt valaki, aki kérésemre a Honvéd Kórházból kiadta az igazolást, hogy MRI vizsgálatot végezhetnek nálam?

Este lett, mire haza értünk. Legalábbis sötét. Kicsit késtünk a tornával, és a vacsorával.

Hálás vagyok, hogy élek, hogy itt lehetek ebben a világban, ahol ugyan vesznek az erkölcsök, a művészetek, a valódi emberi értékek, a tiszta érzelmek, de legalább személyes tanúja lehetek és a lelkem biztosan tanul belőle.

Hálás vagyok az oktatásért, amit az éjszakai fájdalmak, az álmatlanság ad, amiért évek óta nem tudnak segíteni rajtam, mert ezek is mind türelemre, kitartásra, mások megértésére tanítanak. Akik hasonló szenvedéseken mennek át, azokat simán megérthetem.

Persze nem könnyű.

Lehetne másképp is! Lehetne nyugalom. Lehetne szép az élet. Láthattam volna éppen többet is a világból. Mondjuk az Alpokat Svájcban, vagy az Északi tengert Dániából, vagy a Balti Tengert Svédországból. Izlandra is kíváncsi lettem volna, meg Erdélyre. De még oda se tudok elmenni, annyira csak a mindennapi megélhetésre elég a pénzünk.

Többet látni a Teremtő Természet szépségeiből jó lett volna. Jó lett volna színházat nézni, kikapcsolódni egy kényelmes szállodában. Jókat úszni, kényeztető fürdőt venni és egy jó masszázáson ellazulni!

Jó lett volna nem fiatalon foltosodni. Jó lett volna nem madárkalitkában lakni! Jó volna mindhárom gyermekem boldogságát látni. Jó lett volna a lányom és a gyerekeit megölelni!

Hálás vagyok, hogy van, amim van!

Aztán jött a szerda, amikor megint 3 kor vetett ki magából az álomvilág.

Hálásan üdvözöllek szerda!

 

2018. november 13. kedd

Tegnap még 49 nap volt hátra az évből.

Lány voltam, fiatal. Akkor kezdtem a szokást, hogy leírjam az év utolsó 49 napját. 1959. november 12-én valamivel este 7 előtt születtem, anyukám állítása szerint.

Soha nem ismétlődik meg, hogy egyszerre két 59-es szerepeljen a születésnapomon. Most, hogy 59 lettem itt van kétszer is.

Maga a születésem dátuma 4 egyest hordoz. Azt mondják a hozzáértők, hogy az egyes a teremtés száma. Az egy, az egység, a kettő már csal fele annyit ér.

Születésem tiszteletére, meg hogy kellően meg legyen ünnepelve ez a nevezetes nap…

hivatalos ügyek zsúfolódtak egymásra. Egy telefon a háziorvoshoz, hogy a múlt héten a fogyatékosságról kiállított 4 oldalason kívül van-e még valami más papír is, mert érkezett egy felszólítás, hogy igazoljam, még most is fenn áll Csaba állapota (fogyatékosság… hogy én mennyire gyűlölöm ezt a szót!), mert ha nem teszem, akkor megvonják az emelt összegű családi pótlékot, amit állapota miatt saját jogon már egyszer megkapott Csaba. Kissé csökkentették az összeget, amikor nem írattam be iskolába a G.T. után. És az utazási kártya is ezzel jár. Vagyis, ha nem intézem szélsebesen, akkor november 30 után nem lesz kedvezmény az utazásokra. Pedig most fontosabb, mint valaha, mert ugyebár a bátonyterenyei Fáy Szakiskola tanulója Csaba és hetente háromszor utazunk a szakmai órákra.

Telefonáltam a nyugdíjfolyósítónak is, mert onnét is jött egy levél és nem volt egészen tiszta a számomra a levél oka. A múlt héten vittem oda Csaba orvosi papírjait, mert ők meg a rokkantságát vizsgálják felül.

Tavasszal a gondnokság szükségességét vizsgálta felül a Gyámhatóság. Akkor még elmeorvos is meglátogatott minket. Az ügyet úgy bonyolítják, hogy bíróságra adja a gyámügy, aki kinevez egy védő ügyvédet Csaba mellé, ellenemben, és felülvizsgálják, hogy Csaba valóban rászorul vagy sem az én gondozásomra.

Tavaly év végén meg az ápolási díjra való jogosultságom vizsgálták felül.

Nem igazán értem, hogy ha valaki gondozásra, gondnokra szorul, és mindezt elmeszakértő is megerősíti, akkor miért nem egyértelmű, hogy jogosult az emelt összegű családi pótlékra, vele az utazási kártyára? Még azt is megkockáztatom, hogy vagy a gondnokság felülvizsgálatát, vagy a rokkantság felülvizsgálatát ki lehetne iktatni a folyamatból, mert fárasztó, idegesítő és főleg költséges az adófizetőknek. Mindegy.

Szerencsére a nyugdíjintézethez nem kellett bemennem ismételten, ők csak értesítettek, hogy elindították az ügyet.

Másik szerencse, hogy Attila fiam szerzett egy autót és azzal szállított le a Megyeházára, hogy a családi pótlék ügyét intézhessem.

(Még így is nehezemre esett a gyaloglás. Mintha visszafelé húznának, annyira nehéz a járás. A szívem zakatol, mert ő dolgozna, csak az izmok nem akarnak engedelmeskedni. Minden orvos azt mondja: „foggyon le!”, de én nem birok nem enni. Arról a kevésről, amire már lecsökkentettem az étkezéseim, már nem tudok lemondani. Miféle élet ez? Se szórakozás, se nyaralás, se jómód, se fájdalommentes élet, se öröm a gyerekeim sikeres, boldog élete felett és még az ízek világát is meg kell vonni magamtól? Ááááá! Megette a fene.)

A hivatalos ügylet után Enikőhöz mentünk.

A virágos a kapuban traccsolt egy haverjával. Amikor a kapuőr intett neki, hogy vásárlók állnak az ajtóban csak megrántotta a vállát és egy „tudom, majd megyek”-kel elintézte. Én azonnal megsértődtem és ott is hagytam. Attila nem hallgatott rám, ő maradt virágot venni.

De nem kellett virág. A Mindenszentekre kapott virágok úgy virítottak, mintha csak akkor raktuk volna ki őket. Nem emlékszem, hogy az eltelt 7 Mindenszentekből egyszer is előfordult volna, hogy két hétig pompáztak a virágok utána.

Főzésbe való besegítés, mosogatás helyett egy kicsit rendet csináltam az emlékművön.

Közös kávézás és traccsolás helyett vizet cseréltem a vázákba.

A cigaretta teraszon való elköltése helyett mécseseket gyújtottam.

Az unokáimnak való kis mesélés helyett elmondtam egy imát. Meg beszéltem kicsit: „A születésnapom van Kicsi lányom. Jöttem hozzád, mert nélküled semmiképp nem ünnep ez a nap. Tudom, hogy te nem jöhetsz hozzám, én most azért vagyok itt. Nálad. Ha haza megyek, te akkor is velem leszel. Velem vagy mindörökre. Mégis hiányzol.”

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.