Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


36 HÓNAP NÉLKÜLED!!!!

2015.07.07

 

kep-345.jpg

HARMINCHAT HÓNAP NÉLKÜLED

2015. július 7.

 

Kicsi Lányom, Kincsem!

 

Harminckilenc hónapja nem láttalak. Mint egy mesekönyvet, fényképeid nézegetem, egyre öregebb szemem elhomályosul. Ködös világomban szédülten kapaszkodom. Ezerszer feltett kérdéseimre tisztes választ senki nem ad, magamra hagytatok.

Én nem csak Ti… Igen, igen emberek maradtak el… szinte mind.  Nem tudni hol… fent, vagy lent, kívül vagy belül.

Én már azt se tudom, hogy a való életbe vagy azon kívülre kerültem, de máshol vagyok. Csak bámulok, mert a tér az mérhetetlen, oda tömegek zsúfolódtak én mégis távol állok… egymagam.

Azt mondják… mindegy, hogy barátnak hitt, vagy soha nem ismert… mindegy, hogy idegen, vagy rokon… azt mondják „beletörődtem”.

Azért mondják, mert elhallgattam, mert nem minden nap mondom el, hogy megszakadt a szívem, hogy zokogtam.  Tényleg sűrűn hallgatok.

Elhallgattam, mert volt/van körömben valaki, aki álnok és fürkészi, mit szándékozok tenni, hogy lépéseim elé akadályokat emeljen, és próbál lejáratni, hiteltelenné tenni.

 

Mondom neked Kincsem, ne hidd! Ne hidd, hogy már nem fáj úgy, mint rég! Jobban fáj hiányod, mint valaha fájt, mert a napok fájdalma összeadódik. Mindennap kínja az előzőhöz adódik és egyre nehezebb, amit hátamon cipelek, egyre több a batyumban a súly. Képtelenség feledni, hacsak nem betegszik meg az emléktároló. Nem tudom, más anya miként van ezzel, én csak a magam fájdalmát érezhetem.

És nem adom fel… azt sem… a keresését annak, hogy ki vette el tőled, tőlünk az életet.

Írnék meséket Kincsem, mert készülődik a világra az én drága unokám, és szeretnék neki minden nap mesélni, de… mesét írni nehéz, mert most Te tragédiád vált mesévé. És a mesék azért szépek szoktak lenni, bennem meg üvölt egy farkas és nem enged a csodák tájára. Nincsenek csipkés várak, csengő-bongó meseerdők, cikázó manók, varázsló pillangók.

Hol volt, hol nem volt… kezdeném, de földre zuhanok, mint szárnya vesztett madár és csak vergődök a sárban. A sárban, ami egykoron kristálytiszta történethordozó vízcsepp volt odafenn a felhőpaplanban, aztán reményekkel telve útra kelt és itt a földön sárrá lett a szerencsétlenje.

Kicsikém! Lehúz a valóság, a hazug világ, a félelmekkel teli reszketők tömege, kik eladják álmaikat pillanatnyi gazdagságért, kicsi jóért, örömökért és azt mondják nekem: „Sírni kár, mert örülni jöttünk, hát tessék nevetni és mindent feledni, jobb úgy se lesz a világ.” Meg az mondják: „Ne járj az igazság nyomába, hagy elveszni, mert a mocskos, a gonosz világ mindenképp győz, te nem nyerhetsz, csak eltapos a korrupt világ.”

Szánalom nincs.

Nincs lélek, melynek ismerete lenne a jóságról, igazságról, szépségről, arról, hogy ha mi mind, együtt kérnénk, megadatna a Teremtő? Pedig a lélek valahol mélyen nagyon jól tudja mi a helyes, miért jöttünk, csak az anyagi világ bemaszatolta az ablakot, melyen át látható volna, amit mennyeknek neveztünk el.

Tudod Kincsem, ha nem lehet jobb a világ, minek ezernyi kacagás, mert így az is hamis hang, erőltetett… homokba dugott fej… eltakart szem.

Elmentél és veled mentek, kiket barátoknak hittem. Senkim se maradt azoktól, akikért valaha sokat tettem. Jól mondtad Kicsim: „… hálátlan népség, akik csak kihasználnak, és közben nem tisztelnek téged.”

Ezernyi mesében éltem, azt találtam ki, hogy én vagyok a főszereplő, de ma már látható a csupasz vázuk, a képzelet játéka volt minden egyes „mező” a sakktáblán. Királynő is voltam, míg mellettem álltál. Nélküled semmitmondó paraszt lettem. Lehullott minden máz, az összes szép mese elveszett és én hiába hajlongok alázattal, hiába esek térdre, hiába sírok folyót… Isten előtt, hogy úgy szedjem össze életem szép meséjének darabjait. Isten kegyetlen, ragaszkodik a szabályokhoz: nem adja vissza szerelmetes lányom.

És az emberek is kegyetlenek. Azt mondják mindez büntetés azért, mert tettem valami rosszat. De én nem tudok róla, hogy tettem… megmondhatná valaki mit vétettem! Azt mondják: Mindenki visszakapja.

Hajad szőke tengere szertefoszló álom, mosolyod kacagó mese, hangod képzelgés, illatod érzéki csalódás.

Végem ott kezdődött, amikor magamra hagytál. Pocaklakó korodban erről nem szóltál! Nem mondtad, hogy távozol és cserbenhagyod anyát! Olyan, mintha hazudtál volna. Csaltál.

A vég után, a ravatalom mellől, szép lassan mindenki távozott… de miért maradt volna bárki is, hiszen nem is akarom?

Veszhet illúzió, tűnhetnek el mellőlem emberek, halottá feledhetnek, büntethetnek szótlansággal, nézhetnek levegőnek, vonhatják el tőlem mosolyuk, emléked akkor sem adom, fogantatásodtól eltűnésedig emléked az enyém, őrzöm… mindazt, mit együtt éltünk, ami a teljesség volt…

 

Ölellek Téged, magasba emelve, hűséggel!

 Szerető édesanyád

 

24 HÓNAP NÉLKÜLED

Drága Kincsem!

Magányod perceit élem, magányommal. Két éve hagytál itt, két éve nem hiszem el, hogy nem ölelhet karom, nem hallhatom kacagásod… két éve. Tudod ez hány nappal és mennyi sok éjszaka? Odaát van fogalmatok arról, hogy ez az idő mennyi kínnal terhes? 

Kicsikém! Egyáltalán odaát vagy Jaj nekem! Hol vagy?

Szombaton már hazafelé jöttünk a buszon etesi nagyikádtól, amikor fölszállt egy hozzád hasonló korú fiatal nő a nagymamájával. A Te ellentéted volt. Fekete a haja, nagyon magas és már-már soványka, de ahogyan a nagyija felé fordult és rámosolygott azonnal Téged láttalak. Folyamatosan beszélt a nagymamájához, azzal az „Istenítelek, mert Te vagy a legcsodálatosabb mama a világon” tekintettel, amit Te is mindig adtál az én édesanyámnak. A Kórháznál szálltak le. A fiatal nő rátette karját mamikája vállára, vékony kecses ujjai pontosan olyanok voltak, mint a tieid és kicsi bőrkabátkája ugyanaz, ami azon az áprilisi hajnalon Tomi autójában utánad nekem itt maradt…

Nem állíthattam meg a vihart Kincsem, ami akkor támadt. Nem számított a nyilvános hely… csak egy kicsi lányka nyúlt hátra az előttem lévő ülésről, hogy vigaszt adjon… azt mondta „Ő mindig velem van.”

Lelki szemeimmel láttam édesanyát, amint nekünk búcsút int… láttam ahogy a mosogatóhoz tipeg és én elsírtam magam, mert arra gondoltam ki lesz a következő? És nem tudtam, hogy miért sírok. Azért-e mert én megyek és őt magányába magányommal itt hagyom…. vagy azért sírok, mert majd ő megy és akkor senki nem marad, aki kívánságaim kutatja…

Láttam őt… láttam úgy, hogy rámosolyogsz… átöleled… isteníted és láttam az Erőt, ami olyankor átjárta egész lényét, lelkét, ami erőre kapott.

És akkor néma üvöltéssel Istenhez kiáltottam. Kellene az édesanyámnak az a szeretet! Olyan tekintet és olyan ölelés, amely az anyukámat Istennői trónjára visszahelyezi … olyan már nincsen.

Drága Csillagvirágom! Édes Kicsi Lányom! Magzatom!

Mondd  meg miért ne hibáztassam Istent?

Elvette mosolyod tőlünk, és büntetés nélkül hagyta ki elrabolta éltető figyelmed, gyógyító kezed, amely már nem nyugodhat meg anya vállán, hogy életerőt plántáljon bele.

Kicsikém! Hol van az a fény, amely lényedből felénk áradt? Hol van az a pulzálás, mely kell, hogy a világ a haldoklásából élni kezdjen?

Élünk, mégis halottak vagyunk.  Nélküled… éppen két éve…

Miért ne mondjam Istennek vádként, hogy hagyott meggyalázni? Miért ne kiáltsam be kapuján, hogy téved, amikor azt hiszi, hogy Igazsága élő, mert erről a bolygóról bizonyosan elrabolták?

Kitépték gonosz erők és elhajították… az emberek meg nyugodtan mennek tovább.

Két éve kereslek Enikőm!

Mindenhol, ahol csak ember bármit is kereshet… kereslek még a könyvek lapjai között is, a leglehetetlenebb helyeken is…

Szerelmetes Kislányom! Ugye megtalállak?

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.