Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Amikor az "ezüstszál" megremeg...

2014.01.08

2014. január 8.

 

Drága Kicsikém!

 

Huszonegy hónapja kell léteznem a Te mindent beragyogó jelenléted nélkül.

Az ember lassan mindenhez képes hozzáedződni, a fájdalommal is együtt tud létezni. Megtanulja a lépéseket, számít a nyilalló, szúró fájdalomra, az esésre is, mint a gyermek, aki járni tanul, lábra áll és vágyott játéka, szerető anyja felé indul. Sokszor elesik, míg járása biztos lesz, mégis hiszi, hogy sikerülni fog.

Az ember megszokja, hogy fáj… fáj a lába, a háta, de akkor is megy tovább, viszi az akarat, a másokért való létezés felelősségtudata. Megy, és legtöbbször nem is teszi már szóvá, hogy éles késeket érez talpa alatt. Megy és összeszorítja öklét, mégis bólogat, amikor fejére olvassák bűnét, hogy világra hívott másik két itt még létezőt.

Együtt élni a fénytelenséggel, egy szürkére kopott világban… együtt élni a testi- és lelki fájdalmakkal… megtanultam én Kincsem.

Megtanultam bizonytalanban élni és hosszú ideig várakozni. Pont én. Én, aki addig mentem, amíg akár a biztos rosszat ki nem derítettem, én, aki sorba nem álltam, ha háromnál többen voltak előttem.

Megtanított a sors. Megtanított a hiányban, sötétben, bizonytalanságban a halálra várva élni.

Mond kicsikém, miért esik mindenki kétségbe, vagy néz rám rosszalló szemekkel, és miért vádolnak gyöngeséggel, amikor azt mondom: jó lenne már egy gyors halál?

Mindenki tudja végső soron a tudat eszmélésétől.. tudja mindenki, hogy ezen a bolygón egy napon mindenki élete véget ér.

Tragikus sorsok az emberi létezések. Többeknek tragikus, keveseknek szép.

Mindig azt halljuk, hogy már csak egy kicsit kell kibírni és jó lesz. Mindig csak egy kicsit szorítanak a présen, és az emberek azt mondják: ezt még kibírjuk szó nélkül. Aztán múlnak az emberi életek, telik az idő… van, akinek letelik, van, akinek beteljesedik a sorsa, és úgy távozik, hogy minden lehetőséget elvettek tőle. Elvették az alkotás lehetőségét, úgy távozik a lélek, hogy tarsolyában csak azt vitte: nem tudtam megtenni Istenem azt, amiért küldtél.

Tudod, Kicsi Lányom sokan azt szajkózzák most, hogy ez az év az erő éve, hogy az egyénen múlik minden, pedig láthatnák, ha kinyitnák a szemük, hogy egy lélekközösség tagja, ahol minden egyén a többiektől is függ.

De mi tudtuk és tudjuk ugye? Mindig tudtuk, hogy az ember nem csak test, van neki szemünk számára láthatatlan asztrál teste is, melyek olyan finom szálakkal kötődnek egymáshoz, amit mi itt, ebben az anyagi világban ezüstfonálnak neveznénk.

Tegnap nem remegett, rángott ez a fonál.

Hetek teltek el, hogy nem volt ilyen „rohamom”, mint tegnap. Volt csöndes bánat, homályosodó szem, hiányod torokszorítása, de tegnap… tegnap rám zúdult minden, amit eddig a családért elnyomtam.

Csak Csaba látta, csak ő hallotta. Nem tette szóvá, angolt tanult.

Anyának nem akartam… Attilának se, hiszen névnapja volt, Tamásnak, se, aki fáradtan jött haza... Csak Edinek mondtam el este, amikor átjött, de Ő is megijedt.

A végtelen elvágyódás, az értelmetlennek érzett létezés… ez volt a tegnap.

Tegnap megint egészen élesen éreztem, hogy nincs senki, akinek kiönthetném a lelkem kínjait, nincs olyan, akivel megbeszélhetném… senki nem érti. Te voltál az egyetlen...

Drága Kincsem! Szerelmetes magzatom! Gyönyörű kicsi lányom! Mondd el nekem mi történt! Istent is kérve kérem, engedje meg Neked! Ez az örök kín, hogy tudom: valami nagyon nincs rendben.

A hajnal most olyan, mint levágott szárnyú madárnak a felismerés. Csöndes megadás, beletörődés abba, hogy többé nem repül. Többé már nem szárnyalok.

Ha majd kilépek a házból, mert kezdődik a napi rutin, már most tudom, hogy ezerszeres nyomása nehezedik majd rám… mi is?  A tudta a vak elnézésnek, az összepréselt fogú elviselésnek.

Tudom… úgy fogok végigmenni az utcán, hogy mindenki azt hiszi: minden úgy van jól, ahogy van. Pedig az ezüstszálunk százszoros erővel remeg.

 

A te fájú szívű édesanyád

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.