Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


AZ ÉV UTOLSÓ 50 NAPJA

2014.12.31

2014. UTOLSÓ 50 NAPJA

November 12.  (50.) szerda

A mával együtt 50 nap van hátra ebből az évből.

55 éves lettem.

Nem sütött nekem utánozhatatlanul finom tortát a kislányom.

Határozottan érzem porszemnyi mivoltom.

 

November 13. (49) csütörtök

Régen. Dehogy régen! Most már nem is tűnik annyira réginek… szóval lányságomban sokáig azt míveltem, hogy születésnapom után elkezdtem naplót írni. Az volt a címe: Az utolsó 49 nap.

Hát! Elég vészjósló cím, való igaz.

Ennek a mostaninak éppen ezért lett más a címe.

Tegnap este beszéltem Marcsival. Nagyon szeretem őt. Persze ezt nem igazán mutatom, de Ő azért telefonál, annak ellenére, hogy megrögzött „nem telefonáló” vagyok. Ő kitartó. Érzékeny lélek, mert tudja, hogy valahol vágyom a megértő hangra, a közelítésre, a megértésre, a vigaszra.

Délelőtt Bea hívott. Ő volt az egyetlen, aki még emlékszik rám, azok közül az emberek közül, akik 1992 és 2011 között közösségi munkám gyümölcseként lehetőséget kaptak a művészi megmérettetésre.  Tizenkilenc éven át, minden évben közel (kb.) két hónapot azzal töltöttem az életemből, hogy pályázatokat írtam, azokkal elszámoltam, és országos sci-fi találkozókat, kiállításokat szerveztem és zsűriztettem a beérkezett novellákat, rajzokat. Sőt! Voltak évek, amikor a zsűrizésben magam is részt vettem.

Pont mécseseket vettem, amikor Bea hívott, hogy köszöntsön, pont a pénztárnál álltam sorba – szóval a lehető legrosszabb helyzetben voltam, mert mindkét kezemre szükségem volt -, amikor hívott és nem tudtam még a sorból se kiállni, annyira szűk az a bolt (Hahó! Csak őszintén: Én meg debella), pedig nagyon örültem a telefonhívásának.

Anyával a reumatológustól jöttünk…

… és a temetőbe mentünk.

Vittünk rózsákat Enikő emlékművéhez születésnapom alkalmából.

Anya és Attila a kocsiban vártak.

Tamás, Csabával akkor iskolában volt.

Amikor megyek a „lányomhoz” (minden jelképes ebben a helyzetben) és a „szerelméhez”, mécseseket és virágot viszek.

Akkor… ez annyira hihetetlen… de  mégis igaz: nehezen mozdul a láb, meg a kar.

Ezek olyankor a világ legsúlyosabb, legsűrűbb anyagai.

Azelőtt nem tudtam ezt.

Nem szeretem, hogy most már tudom.

https://www.facebook.com/notes/ildik%C3%B3-b%C3%B3di/2014-utols%C3%B3-50-napja/811611518906362?pnref=story

 

november  14. (48) péntek

Egy nappal korábban:

Csütörtökön már én mentem Csabával iskolába. Tamás addig volt szabin. Rájött közben, hogy a könyvek, az olvasás imádata ellenére se annyira egyszerű 6 ill. 4,5 órát várakozni. Ehhez visszaszokni nem könnyű, ugyanis a kényelemhez inkább alkalmazkodik az ember. Suli után még fogorvoshoz kellett mennem és mivel a 12:40-re kellett suliba mennie Csabinak és volt még 8. órája késő értünk haza.

A fogdokinak elmeséltem a keddi tárgyalás tanúságait, ugyanis ő volt Enikő iskolaorvosa is és érdekli, hogyan alakulnak az ügy részletei.

Pénteken reggel megtudtam, hogy gyerekkori barátnőm, általános iskolai osztálytársam nővérének a fia, a születésnapomon halt meg. Még nem töltötte be a negyvenet. Annyira intenzíven átérzem Marika fájdalmát, hogy szinte a húsomba vág.

Szinte szédelegtem a bánattól.

Szédülten főztem anyánál.

A töltött paprika már a főtt, amikor formáztam a fasírozottakat (a töltött paprikához Encsikém mindig kért fasírozottat, ezért azóta is mindig csinálok pár darabot, ha ez az ebéd) és csörgött a telefonom.

A fűszeres, húsos kezem a konyharuhába töröltem (nem volt más kéznél nagy hirtelen), hogy a táskámból ki tudjam venni a csiocsergő készüléket (Enikő állította be madárcsicsergésre a csengőhangot).

Attilát kereste Miklós a volt főnöke, hogy Ati nem veszi fel a telefont (igen, persze, mert másik száma van). Attila az udvaron takarította az autóját.

Miklós meg sírt.

Meghalt az apja.

Akkor már  görcsbe rándult a gyomrom. Úgy is maradt egész nap.

 

November 15. (47)  szombat

A péntek pontosan úgy hatott erre a szombatra, mint hatnak egymásra az összekapcsolt láncszemek. Ahogy az ezüst atomjai alkotják a fém-kristályrácsot (Jól tudom? „A kristályrácsok a kristályos anyagokban a részecskék a tér minden irányában szabályos rendben helyezkednek el, térrácsot alkotnak. ... Rácspontjaiban atomok helyezkednek el, melyeket meghatározott számú, irányított kovalens kötés. Ez a szerkezet magyarázza a fémek tulajdonságát: jól vezetik az áramot és a hőt.” )

… és gyorsan átforrósodnak, amikor magamon hagyom, ha szaggatom a nokedlit (ma már nem, mert mióta Enikő elment nem hordok karláncot, nincs a nyakamban se, fülbevalót se viselek, csak egy gyűrűm van)… szóval, ahogy kötődnek egymáshoz az anyagok, a tegnap olyan hatással van a mára.

Már majdnem úgy hullnak az emberek, mint az őszi fa levelei.

Elmúlnak a testek. Elillan belőlük az élet, a lélek, váratlanul. Megy át abba az ismeretlen dimenzióba, amire csak álmainkban emlékezünk.

Váratlanul?

Hiába tudjuk… hiába várjuk, amikor eljő, csaknem mindig váratlan lesz.

Olvasom Harold S. Kusner-t… Feri küldte.

Köszönöm!

Tomi találkozott 8-án Ferivel a budapesti HungaroCon-on (a rendezvény 19 évig Salgótarjánban volt, de a régi városvezetés elüldözte azzal, hogy nem támogatta egy fillérrel sem, aztán 2011-ben volt az utolsó találkozó a városban)… olvasom az „Amikor rossz dolgok történnek jó emberekkel” című könyvet. Le kell sütnöm a szemem. Végül be is kell hunynom.

Neeeeem!

Nem nézek a világra!

Túl sok itt már a szenvedés!

Miért vagyunk olyan sokan, kiknek meg kell tapasztalni a kínt… gyermekünk elvesztését?

Feri. Piroska. Margit. Margó.

Csillagok, Ibolykák, Marikák, Haroldok.

Miért?

Eszembe jut, hogy anyai nagymamám is átélte ezt a kínt… Margitja neki is meghalt. Két gyermeket hagyott maga után. (Legalább hagyott utódot, akikben tovább éltek génjei, igaz így kettővel többen siratták.)

Ez a kegyetlen tanítás mindig is volt a Földön. Régebben is volt gyermek halál nem is kevés. Hat vagy tíz gyereket neveltek a családok és bizony tűntek el közülük gyermekszemek, és mivel sokan voltak, nem volt annyira „feltűnő”. Csak az anyai és az apai szív fájt olyan intenzitással titkon (hogy senki ne lássa meg, a gyerekek meg, akik megmaradtak, azok  meg főleg ne lássák), mintha egyből egy költözik el idejekorán, mert mindegy hányan vannak, egyenként mindegyik az EGYETLEN.

 

November 16. (46) vasárnap

Attila mondta, hogy majd délután jönnek. Forrdogál a leves, fő a krumpli, panérolom a húsokat, közben csöndben „izzad” a szemem. Lejár a mosás, teregetni indulok. A második adagot Tamás teregeti ki, mégis pityergek, mert jár az agyam és emlékszik.  (Néha igencsak átok ez a képesség.)

Nincs már senki, aki magától észre venné, ha segítség kell, hogy retkes a zuhanykabin, hogy seperni kell az előszobát… hogy hozzám már órák óta senki nem szólt… nincs már Encsikém (csak egy perc volt, hogy kifordult sarkaiból a világ), aki beszélne, beszélgetne, aki talpon maradni segítene…

 

Aztán délután tényleg jöttek, hoztak „Vica-tortát”, meg cserépben virágot.

Attila kivitt a temetőbe a kicsikémhez. „Átkozott létezés! Hát nem süllyedsz el szégyenedbe? Így kell? Szerinted ez a jó?! A temetőbe kell mennem a kislányomhoz? És a vissza út még rosszabb, amikor ott kell hagyni!”

Itthon aztán… két óra hosszra kicsit más volt a világ. Mielőtt elmentek még meghatódva, könnyezve ültem a számítógép előtt, mert megnézettek velem egy, a születésnapomra küldött videót, amit addig nem tudtam megnyitni.

Szeretem őket.

Remélem ők is eléggé! Hogy kitartsanak egymás oldalán ebbe az egyre csak romló világban.

 

November 17. (45) hétfő

Nyolcra iskolába mentünk kettőre értünk haza.

Ennyi semmittevés számomra a legfárasztóbb. Még akkor is, ha volt egy óra, amíg a magyar nyelvtant „tanultam” írtam át Csabának kérdés-válasz formátumba, ha olvastam Frei Tamás könyvét „A bankár”-t, és akkor is, ha Judittal beszélgettem.

Egész idő alatt sorba jöttek az osztályok fotózásra. Judit mondta, hogy Csaba osztálya 11:15-re érkezik (gondoltam pont jó, akkor még itt leszünk) az iskola könyvtár melletti üres tanáriba (Csaba órái ott szoktak lenni, most elköltöztek a szaktanárral a „szülői váróba”).

Hezitáltam, mert az osztályfőnök nem szólt. Tán elfeledte? Nem csodálnám, bizonyára sok a gondja. Éppen ezért, amikor jöttek kimentem a könyvtárból, nagyot köszöntem a gyerekeknek, Péterrel, az of-el csaknem összeütköztünk. Ez volt az utolsó lehetőség, hogy eszébe jusson Csaba, hogy mondjuk: „Jaj tényleg! Csaba. (Ez az, amikor az elme felismeri az elfeledett, de egyébként már memóriába lévő ismereteket, személyeket.) Szóval, hogy az elme azt mondassa a szájjal pl.: „Jaj, Anyuka! Millió dolgom közepette elfeledtem, hogy szóljak, osztály-fotózás lesz. De ha már itt vannak, nem küldené be Csabát is, hiszen ő is az osztályunk tagja?”

Hát nem!

Hagyott elsétálni a folyosón. Nem szólt utánam.

Szívtam az e-cigimet az iskola előtt és járt az agyam. Nem is tudtam hirtelenjében, hogy mit gondoljak. „Előítéletes, vagy csak engem gyűlöl, mert kimondom az igazságot? Neki nem kell az osztályfotóra egy autista, vagy csak egyszerűen semmibe akart venni, hogy ezzel is megalázzon?”

Először dühös voltam.

Mire a fejlesztésre felértünk (12-re) akkor már sírtam.

Most már csak egyszerűen szomorú vagyok.

Sajnálom az osztályt is, mert az az osztálykép színtelen és fakó lesz, arról az osztályképről hiányzik egy Tündér-szerű emberke végtelen szeretetet sugárzó fénye.

Nem Csaba miatt nehéz az autista-létezés…

 

November 18. (44 nap van hátra az évből) kedd

Egy napon belül is van, hogy egyszer fent egyszer meg lent. Változékonyak a napjaink, mint az április. (Jaj, az április! L  Április volt, amikor egy férfi jött - két rendőr kíséretében – reggel 8-kor, és az mondta: baleset történt. Honnan tudta, hogy baleset történt, amikor még csak éppen eloltották a tüzet?) Napjában többször előbukkan a tűz, és az elégett testek képe. Az én Kincsem. Jaj, nekem! A Kincsemmel mit tettek?! Soha nem múlik. Nincs védelem. Fájnia kell. Hát fájjon.

Keresgéltem a gyöngyhímzéseim között, mert Kata írt, hogy vigyek kiállításra belőle. Etesen lesz két hétig november 22-től egy ún. „értéktár” kiállítás. Viszek szőnyegeimből is kettőt.

Ez jó, ez biztató, hogy az emberek alkotnak, igénylik ezt. Ez olyan felemelő.

Attila itthon szenved. Második hete nincs munkája. Bizonytalan a jelene, én már nem tudok neki pénzt adni, az autót fenntartani, mert a rezsire és az alapvető élelmiszerekre is alig elég. A jövője is bizonytalan, ha már a jelen is ingovány.

Ettől sírtam, a víz alá merültem többször is a nap folyamán.

Macsánka, alias, paprikás krumpli. Ez fő ebédre. Azzal biztatom magam (igen biztatom és nem vigasztalom, mert nem vigasz), hogy másoknak ennyi se jut az asztalra.  Egyébként is! A hús árát ma a gyógyászati segédeszköz boltban hagytam. Ma váltottam ki ugyanis a reumatológus által születésnapomra felírt deréktámasztó övet.

Válogattam a cipők között, mert esett az eső, amikor indulni készültem Csabával a suliba. Két cipőmet ki kellene dobni. Az egyik oldalt ment szét, kinéz belőle a lábam. Ez menthetetlen. A másiknak lyukas a talpa. Ezt tán még a suszter meg tudja gyógyítani. Talán, talán!

A bokacsizmám kellett felvenni. Mire a buszmegállóba értünk átázott. Lehet találgatni milyen országban gyártották!

Csak a biztatás maradt: Másnak egy cipője sincs.

 

November 19. (43 nap van hátra az évből) szerda

Kérdeztem a tanárnőt, akinek az órájára beülhetett Csaba (Ami engedélyért hálás is vagyok, hiszen a magántanuló külön tanul a szaktanárral. Köszönöm hát!), hogyan viselkedett, tudta-e követni a feladatokat.

  • Jól – felelte mosolyogva. – Nálam, az én óráimon nem rohangál, és nem káromkodik. 

Csak néztem. Csodálkozva és döbbenten. De azt nagyon. Ez a mondat azt sugallta, hogy van olyan óra, ahol ezeket a dolgokat megteszi. Valaki szerint.

A frissen tálalt „városi legenda” nyomába eredtem.

Barát a buszmegállóban állt, ahogy mi is, hát tőle kérdeztem. A rohangálás abból áll, hogy egyik gyakorlati órán ki-kimegy a digitális táblához, mert nem látja a szöveget. A tanárnak elmondtam, hogy mivel Csaba a terhesség 30. hetében már megszületett a jobb szemét 1 hónapos korában lézerezni kellett, mert a látómező leválni készült. Akkor az első padba ülhetett és egy alkalommal ki is nagyította neki a szöveget, de aztán valamiért ez nem ismétlődött meg. Mindenesetre megengedte, hogy a táblához közel mehessen.

Ez az a bizonyos „rohangál az órán” legenda egyik csücske.

Mi a másik, a káromkodás? Ez ugyanis jobban megütköztetett, mint az első, mert Csaba a legritkább esetben, évente ha kétszer használ trágár szavakat, akkor is csak a számítógépes játék közben hallottam (hogy örültünk mi ennek az apjával, mármint, hogy a gyerek kicsit hasonlatos lett az átlag többi kortársához!) Akkor, amikor a játékban pontokat veszített.

Kiderült a trágár beszédről, hogy meg se történt, csak elhallás volt.

Az egyik osztálytársát Mercédesznek nevezik. Csaba, mivel nem vesz fel szemkontaktust, vagyis ritkán és keveset néz arcokra, a neveket nem köti arcvonásokhoz. Többszöri és gyakori találkozás után tanulja csak meg. Ezért történik meg, hogy minden alkalommal megkérdezi a neveket. Mercédesztől is ezért kérdezte, majd, amikor megkapta a választ, nevetve közölte, hogy az egy busz.

A leányzó viszont azt értette, hogy „buzi” és sértődötten mesélte osztálytársainak, hogy Csaba "lebuzizta" őt.

Csabát ugyanis kifaggattam. Az autista keveset beszél ugyan, de nem hazudik.

 

Álljon itt, hogy többen tisztába legyenek a mi autista létünkkel, mi az, amit Csaba biztosan nem tesz meg egyetlen emberrel sem:

  1. Nem fog hazudni.
  2. Nem fog senkit becsmérelni, leértékelő szavakkal illetni, se gyalázni.
  3.  Soha senkit nem fog megütni.

 

Álljon itt az is, ami elképzelhető, hogy megtörténik:

  1. Előfordulhat, hogy kijön a sodrából, ha valaki valamit helytelenül mond, vagy nem úgy cselekszik, ahogyan azt előre megmondta. Akkor előfordul, hogy idegessé válik és követeli a dolgok helyreállítását és a hiba beismerését. De ki nem lesz feszült, ha úgy érzi, hogy becsapták?
  2. Elképzelhető, hogy ha valami nem az elvárásai szerint történik, saját tevékenységével kapcsolatban, játék esetében, vagy leesik a vajas kenyér a földre, amit éppen ken, hogy elhangzik egy trágár kifejezés, de az soha nem személynek szól. Ki nem teszi?
  3. Mivel autista, megtörténhet, hogy nem érti a ki nem mondott, úgynevezett „hátsó szándékokat”, a célozgatást. Ezért minden esetben konkrét, egyértelmű, tömören megfogalmazott utasításokat, kéréseket kell felé közvetíteni, különben nem fog minket érteni.
  4. És mint azt már leírtam a szemkontaktus hiányából fakadóan többször meg fogja kérdezni a neved. Ne sértődj meg, nem azért felejti el a neved, mert jelentéktelennek tart, hanem mert ez a képesség sérült. Segíti, ill. gyorsítja a névtanulást, ha arra kéred, hogy nézzen rád, ha kérdezel valamit tőle, vagy ha ő kéri és te megengeded, hogy megérintse a fejed. Eltakart szemmel fog megérinteni, de legközelebb, ha ismét megérintheti a fejed, ne kérdezd, hogyan lehet ez, de emlékezni fog a nevedre.

 

November 20. (42 nap van hátra az évből) csütörtök

Ma beszéltem Mercédesszel, aki kicsit kételkedett, mert, hogy ő biztosan nem süket. Nem persze, hogy nem, csak vannak helyzetek, amikor Csaba gyorsan beszél, mi meg elhallunk szavakat.

Beszéltem az osztálytársaival is szünetben, már akit érdekelt. Nekik elmondtam az előző napon leírtakat az autista lét fővonalát.

Beszéltem a KLIK-nél Marikával, akihez az iskola tartozik, autista gondjainkról, melyek az iskola gondjai is. Semmit nem tudott ígérni, csak azt, hogy továbbítja a gondokat, javaslatokat, kéréseket.

Beszéltem az igazgatónővel, elmondtam, hogy voltam a KLIK-nél, hogy milyen „városi” akarom mondani „iskolai legenda” terjedt el Csabáról. Remélem, ezek után nem terjedhet el „akármi”, mert ha ezt nem tisztázzuk, akkor sajnálatos módon durvább dogokat is ki lehet majd emberekre „találni”, ami a becsületébe is belegázolhat.

Anyukám azt mondta ne szóljak semmit, de hát engem ugyebár nem éppen abból a fából faragtak, akiben bent maradnak a dolgok, ha igaztalan dolgokat tapasztalok.

November 21. (41) péntek

Délben megérkezett a Lélekpillangótól a csomag. Örültem, mert Etesre készültünk délután. Attila vitt ki autóval, mert a faluban meg kellett állni. A Hagyományőrző Egyesület kiállítást szervezett „Értéktár” címmel és kértek az általam szőtt rongyszőnyegekből. Csak egyet tudtam vinni, mivel a többit már megkapták a tulajdonosok. A másikat anyukámtól kérték el. Vittem gyöngyhímzett dolgokból is, az Enikőmnek készített holmikat.

November 22. (40) szombat

Anyánál töltöttük a napot. Ilyenkor sütök (ezúttal sajtos rudat), reggelit készítek Csabának is, anyának is (aki csak ilyenkor eszik rendesen, különben elfelejt reggelizni, de egyébként inni is, pedig a megfelelő mennyiségű folyadék nagyon fontos). Aztán milánói mártást készítettem, de nem spagettit, hanem makarónit főztem ki hozzá, azt jobban szeretjük.

Délután lesétáltunk a temetőbe, apa sírjához, aztán haza jöttünk a 15 órái busszal.

Sajnos este nem nyerünk a lottó, pedig hamarosan kifutok az időből, hogy gyerekkori álmom teljesülhessen, egy energiatakarékos ház kandallóval, csigalépcsővel a padlásra, a pincében kis medencével. A ház körül pedig árnyékolható kis kerttel.

Megírom már a „bakancslistám” hátha a gondolataimban nem tud olvasni a Teremtő, vagy minek nevezzem… a sorsom igazgatója.

November 23. (39) vasárnap

Nehezen indult a nap. Későn, 4-kor keltem és sok jó cikket találtam a FB megosztások között. A vásárlás is csúszott, az ebédfőzés is, a sütés is. Semmi extra: húsleves, csirkepörkölt, kókuszkocka. Ebéd és szieszta után érkezett Attila (Csabával még csak akkor mártogattuk csokiba és kókuszba a tésztát. Míg dolgoztunk ő pihent.) Hozott „komatálat” az apósáéktól. Disznót vágtak szombaton.

Amikor elkészültek a kókuszkockák kimentünk a temetőbe, meglátogattuk a lányom síremlékét. Mindahányan.

Utána Attila visszament Vicához, Tamás meg Csaba pedig sétálni indultak a körúton. Mondtam nekik, hogy mennék én is, de félek a medvétől. Direkt megvárták, míg besötétedik. Csabának ez volt most az óhaja.

Míg sétáltak oldottam kicsit a feszültségen, ami bennem volt.

Megnyitottam a csapokat.

November 24. (38 nap van hátra az évből) hétfő

Korai reggeli, kicsi kapkodás. Nyolcra pont beértünk a suliba. Kriszta éppen jött ki a tanáriból és már mentek is Csabával tanulni.

Judit a Nógrád Táncegyüttesről beszélt, míg én bontottam le Csaba bársony nadrágjának felhajtását. Vittem egy kis házimunkát, míg várakozok. A második órában kávéztam, vettem újraírható DVD-t, és találkoztam Robival, aki most az Abigél- Egyesület elnöke. (Az autistákért egyesület nevét én adtam, a logóját meg Encsikém tervezte.)

Már szünet volt, mire visszaértem a suliba. Szívtam is a fogam, hogy esetleg Csaba problémázott, de nem. Ott ült az én Kincsem a szülői váróban, és csöndben várt. Kimondhatatlan büszkeség töltött el. Jól meg is szorongattam őt örömömben.

Tizenkettőre mentünk fejlesztésre Barbarához (Csaba imádja a tanárnőt is, meg a helyzetet is, hiszen ott három másik korabelivel szoktak irányított beszélgetést folytatni. Ez az a két tanítási óra, amikor fiatalokkal, fiatalos témákról beszélgetnek.)

Kettőre értünk haza. Úgy elfáradtam, hogy bealudtam a sziesztába. Attila is elaludt, miután megebédelt. Borongós idő volt. Csaba számítógépezett, ő tartotta az alvók felett az őrséget.

November 25. (37 nap van hátra az évből) kedd

Ez egy hosszú nap volt. Külön fejezetet érdemelne „Életkönyvemben”, nem csak egy szösszenetet, ami egy vázlatos naplózás. Kezdhetném is mindjárt azzal a kérdéssel a „sorsom” felé (és a valószínűsíthető válaszok között lehetne lavírozni), hogy miért is kell a kezeléseket (Vizi torna, masszás, áramos stimulálás) most már 2 hete halogatnom. Lemondtam a gyógytornáról, ugyanis kivitelezhetetlennek találtam. 8-ra vízi torna, 11-re fogászat, onnan gyors futás a suliba, mert 12:40-kor kezdett a sokat halogatott magyar nyelvtani felmérése Csabának. Mégse járja, hogy miattam Csaba egész álló nap várakozzon.

Aztán mégis okafogyott lett minden. A gyógytorna elmaradt, de elmaradt a fogam készítése is, mert a technikus csak 12-re tud jönni, és hát ekkor mi ugyan hogyan érkezünk a suliba, időbe, az óra kezdésre? Megbeszéltük, hogy csütörtökön délután, aztán az mégse jó, délelőtt kellene, akkor legyen szerda. Kattogott az agyam, hogyan is lesz szerda? 9:50kor kezd Katival a fizika óra… el kell indulnunk miatta 8:35-kor… utána Zsuzsával lesz 2 informatika… Jó. Egyeztem bele. A két tanárnőbe bízok, tudom, hogy figyelnek majd Csabára, ott merem őt hagyni a suliba. Rendben: holnap 10.30-kor itt vagyok.

Aztán persze ott álltunk az utcán másfél órával a felmérés kezdete előtt, mert ugye még csak kedd volt, teli idővel, amit értelmesen ki kellene tölteni.

Hazamenni már nem elég, bemenni az iskolába és ott várakozni sok. Ilyenkor szoktam arra gondolni, hogy mennyire más az élete azoknak, akik fenn tudnak tartani egy autót, vagy van pénzük taxira. Mi egyik kaszthoz se tartozunk, hát jöhet a kreatív töltelék. Szédelgés az áruházba. Vettem Csabának egy meleg pizsamát. Egy busszal lementünk a Vásártérre, ott be az élelmiszerboltba. Aztán megint buszra vártunk a hideg szellőcskében, ami nem átallott végre novemberi hőfokot ölteni.

Suliba tanárfelkutatás, végül az általam kinyomtatott kérdéssort választotta. De vagy beülünk az órájára hátra, mert most neki az lesz, vagy menjünk a szülői váróba és írassam meg én a gyerekkel. Ez utóbbi lett, csak véradás lévén a Könyvtárban találtunk helyet.

Csaba 15 órakor ebédelt. Az én rendhez szokott fiam, akinek ezeddig semmi gondja nem volt az emésztésével, mert az étkezései maximum egy óra csúszással, mindig ugyanakkor zajlottak és nincs közben ilyen-olyan nassolás, nem eszik az utcán, nem eszik az iskola folyosóján, mert, hogy azt nem illik és egyébként is egészségtelen.

Hát… Elég embertelen ez a rendszer. Az oktatási is. Már nem csak szellemileg, de fizikailag is ráront a gyerekek egészségére. Aztán amikor ezért morgolódok, nem azt mondják, hogy ja, tényleg ezt kellene mindenkinek, egészséges ütemben élni, ahogyan ugyebár a szívünk is teszi… aztán mégis fordul egy nagyot a vélemény és azt vágják a fejemhez, hogy „Ez van… meg kell szokni”. Én meg, a javíthatatlan, makacsul azt kérdem vissza: „Miért kell egy rossz rendszert megszokni, és nem megjavítani?” Mert ez olyan, mintha a csővezetéken, a szelepnél rossz volna szigetelés és nem javíttatom meg, inkább teszek alá egy vödröt, hogy a víz oda csöpögjön.

November 26. (36 nap van hátra az évből) szerda

Mindent végig néztem, mielőtt a fogorvoshoz indultunk. Lámpák, mécses. A buszmegállóba jutott az eszembe, hogy beraktam a fagyott hurkát a sütőbe.  Hát én futni nem tudok. Egyrészt, mert nagyon fájnak a lábaim, a derekamról nem is beszélve, másrészt fulladok már egy sietésnél is. Mondtam Csabának, hogy ezt most neki kell intéznie, különben lekéssük a buszt. Átadtam neki a kulcsot és ő futott lekapcsolni a gázsütőt, majd visszakulcsolni az ajtót. Ment az én Kincsem, futott. Mire a házhoz értem Ő már jött is vissza. Hinni akartam benne, ezért nem ellenőriztem, hanem mentünk és pont elértük a buszt.

Csaba szája fülig ért a dicsérettől.

A fogorvosnál a technikus megnézte a hidat és elvitte. Pénteken hozza vissza.

A doktornő szólt: én még maradjak, mert jött a Bíróságtól neki egy levél. Nyilatkozzon, hogy mely fogait kezelte Enikőnek. Kinyomtatta a kezelési lapokat, úgy, ahogy nekem is megtette 2013 februárjában, amit én azon nyomban elpostáztam Egerbe. Kértem a doktornőt, hogy minden lapra írja rá, melyik fogat jelölnek a számok, mert a kezelési lapon a fogak 1-32-ig vannak számozva, a boncjegyzőkönyvben pedig bal I-es és bal II-es fogként van jelölve a kezelt fog, ami által azonosítva lett a test. Ha nem írja rá a lapokra ebben a formában, ott leszünk, ahol voltunk, mert így senki nem tudta melyik fogat jelölnek a számok.

A doktornő is megkérdezte tőlem, amit én is kérdezek már másfél éve, hogy hát nincs ott a közelben egy szakértő, aki helyben és azonnal elmondta volna, melyik szám mely fogakat jelöl?

Az iskola ma félórás volt. Tudtam, hogy elmarad az informatika, csak azt nem sejtettem, hogy előre hozza a tanár a programozási ismereteket. Megláttak minket és a tanár kiküldött egy srácot Csabáért.

Így aztán kivételesen a szokott időben ebédelt Csaba, és még sziesztázni se volt késő.

Négykor anyához mentünk a kórházba. Éppen a kapun léptünk be, amikor hívott az ügyvédem, hogy megérkezett a Bíróságtól az a levél, amelyben tájékoztatnak, hogy megkaptam a költségmentességet.

November 27. (35) csütörtök

Délelőtt rohanva főzés, mosás, korai ebéd (11-kor) majd suli. Csabának 3 órája volt. 20 percet vártunk egy buszra a suli előtt, amivel a központig mentünk, ott újabb 20 percet vártunk a buszra, ami a temető felé ment. Már nagyon hiányzott a lányom. Vasárnap óta nem láttam… nem érdekelt, még a fagyos szél se.

Attila hazahozott. Akkor derült ki, hogy Vica és ő ketten nem tudom mennyi idő alatt (talán 3 hónap), csaknem 67 ezer Ft telefonszámlát halmoztak fel.

A karácsonyi ajándékra szánt dugipénzem adtam oda neki, mert már letiltották a kimenő hívásaikat.

Ennyi volt. Nincs ajándékvásárlási láz, nincs édes töprengés, hogy kinek mit vegyek, mit készítsek, mivel lepjem meg a szeretteimet. De nem csak őket nem tudom meglepni, hanem Csabát, Tamást és anyát se.

Soha nem volt tartozásom. Előbb a csekkeket fizettem ki, utána osztottam be a pénzt.

Attila is megkapta a beosztását, de Vicát se hagytam ki.

Óránként kint voltam éjszaka, iszonyatos fájdalmaim vannak, mintha fel akarna robbanni a csípőm és a lábaim.

Jó volna kisétálni ebből az elátkozott világból!

November 28. (34) péntek

A hajnal Enikőé volt. Érte dolgoztam. Összegyűjtöttem mindent, ami 2013. január után elektronikusan és levélben, valamint telefonon (ezt, utóbbit nem tudtam egészen bizonyosan a rossz emlékezetem miatt) zajlott a Hevesi R. Kapitányságokkal, és elküldtem e-mailban az ügyvédemnek.

Így lett az egész napom megbélyegzett.

Fogorvossal és a technikussal volt randim 8-kor. A fogam ugyanolyan, mint volt. Ez még javításra szorul, most már elegem van abból, hogy hetente kétszer a fogorvosnál ülök. Ettől se lett jobb a kedvem. A baloldal koccan, harapok vele, jobb oldalon lebillen.

Elég!!!!

Piac… után sütés. A fiúk kedvence: csokis-túrós-almás.

Anya is örült neki, aki ugye a rehabilitáción vár minket minden másnap.

Este elkészült a mályva-rózsa rongyszőnyegem is.

November 29. (33) szombat

Etesre mentünk. Befűteni, virágot locsolni, meg csak úgy… szétnézni.  Aztán az egész nap egy dilis, egy szédült és homályos nap lett, amit soha többé nem szeretnék átélni… Attila nem feküdt le aludni, pedig éjszakáztak és mindent vissza kellett pakolni, amit vittem, hogy majd főzök és haza kellett jönni, mert Attila valamiért képtelen hosszabb ideig egyhelyben maradni. (A húst nem sóztam be és nem klopfoltam ki, a karfiol is só nélkül maradt, meg hasonlókat csináltam.)

Kiderült, hogy nem tölt be Csaba Etesi számítógépe. Szétszerelték és behoztuk, megy majd a szerelőhöz.

Este Attila leordította a hajam, mert, hogyan mertem én Vicának írni a FB-on, amiért tartozást halmozott fel?! És egyáltalán, mi közöm van nekem ehhez?!

Jó.

Kabát fel, úgy papucsba le a ház elé. Sírás, düh levezetés. Vissza.

Felfújod gyerekem.

Aztán kiderült, hogy be van fizetve egy bécsi út a karácsonyi vásárra nekik Vica szülei fizették. Holnap reggel 5-kor van indulás.

Most erre mit mondjak? Én évek óta csak orvosi ügyben jutottam túl a megyehatáron, és egyszer Ferihez mentünk Debrecenbe.

November 30. vasárnap (32 nap van hátra az évből)

Végül nem ment el Bécsbe Attila. Egész álló nap feküdt. Csak enni kelt fel, szobája ajtaja zárva. A család szétesett volt. Tamás és Csaba számítógépen játszottak, mindketten a magukén, én meg a konyhába voltam száműzve.

Semmi ez az élet. Semmi.

Nem volt erőm összefogni a családot.

Én magamat se találom.

Legszívesebben a fejem verném a falba.

Úgy éreztem rászedett, becsapott az élet… tán maga Isten tette.

December 1. hétfő (31)

Esett az eső. Az esernyőim itthon maradtak. Nem lettek vizesek, nem hagytam el, tönkre se mentek. Több haszna is van annak, ha az ember feledékeny. Kértem egyet kölcsön, mert mennem kellett a kislányomhoz.

Muszáj volt.

Csabát az iskolába hagytam, megbeszéltem vele, meg a tanárnővel is.

Enikővel és Tomival már nagyon rég nem beszélgethettem így, hogy nem volt velem senki, de még a közelbe se volt senki.

Kitakarítottam a „kertet”, letakartam a rózsatöveket, világot gyújtottam, elmeséltem bánataim, örömeim. Elmondtam, hogy hiányzik az élet íze, amit ők adtak, hiányzik a mindennapi beszélgetés velük, az okításaik, a biztatásaik, csönd van, mert nincs itt velem a kacagásuk… és elmondtam mennyire őrültek az emberek.

Szünet volt, amikor megérkeztem.

Csaba a könyvtárban várt. Feszült volt. Ült. Soha nem szokott. De amikor megpillantott mosolygott.

Olyan volt egy pillanatig, mintha kiderült volna az ég, mintha egy percre felragyogott volna a nap.

Csak Egy Perc, de az mindent megér.

December 2. kedd (30)

„Vakvágányok a gyógyításban, avagy beteggyár autizmussal fűszerezve” ez a címe annak, amit erről a napról írtam. Nem ismerem ennek a megírt történetnek az értelmét, nem tudom azt, hogy van neki tanúsága, avagy nincs. Bizonyára van, ha egyszer Isten (vagy nevezze mindenki, aminek akarja, kedve szerint) elém gurította, és átélette velem.

Még 2006-ban írtam meg a Szakdolgozatom, amiben leírtam, hogy az autista gyermekeket nevelő szülőknek mennyire fontos volna egy negyed- vagy félévente elérhető teljes körű orvosi vizsgálat megszervezése, ahol időre mennének a szülők, és a gyerekükre is szakértő vigyázna. Nagy-nagy álom, szép terv, mert úgy tűnik, visszafelé fejlődünk.

Elmentem ma Csaba kíséretében természetesen (Mert ugyebár hol is hagyhatnám, vagy kire hagyhatnák egy autista fiatalembert?) a rendelőintézetbe, hogy végre megkaphassam a reuma szakorvos által javasolt fizikoterápiás kezeléseket. Végül csak a hidroterápia lett meg. Az elektromos kezelés és a masszázs elmaradt, de az utóbbi  örökre, olyannyira, hogy fogadalmat tettem: én oda, önszántamból soha többé nem teszem be a lábam.

Ebédet főztem három napra, mert a következő napok délelőttjei már inkább az iskoláról szólnak, mint arról, hogy konyhatündérkedhetek.

A szőnyeggel- Margó negyedik szőnyegével – nehezen haladok, mert a délutánok két óráját anyával töltöm. Örülök neki, hogy ő legalább szakszerű kezeléseket kap a rehabilitáción.

December 3. szerda (29)

Ma 78 éves az én édesanyám.

Olyan tortát készítettem, amilyet Enikő készített nekem Húsvét szombatján, akkor, amikor utoljára ölelhettem Őt.

Örülök, és köszönöm… és HÁLÁS vagyok, hogy anya még velem van… de akkor is iszonyatosan hiányzik Enikő. És valahány ünnep van a naptárban nem az ünnep öröme az, ami előbújik a téridő falai mögül, hanem a kegyetlenség, a kín és a fájdalom.

Délelőtt suli. Csaba az órákon és meg olvasgattam, beszélgettem, sétálgattam. Ez utóbbi lehet nem kellett volna. Elmentem a volt Öblösüveggyárral szembeni boltba és találkoztam Tomi édesanyjával. Épp telefonált. Sugárzott a boldogság róla, engem meg elöntött a sárga irigység. „Kicsim leteszem, mert ideért Ildikó.” Ezt mondta, mintha tudta volna, hogy jövök. Meglátott? Lehet. És hogyan mondhatta a telefonálónak, hogy lát engem közeledni?

Olyanok voltunk, mint a sakktábla bábui. Fehér és fekete. Vidám és letört.

Akkor elkomorult azért, amikor mondtam, hogy egy hét múlva tárgyalás lesz. Azt mondta nem tudja hová lettek a holtestek lábai és semmire nem fogok jutni, mert ezek a hatalmi erők egymást védik.

Mondtam, hogy legalább gondolataival segíthetné az ügyet, ha már kimaradt belőle.

Csak rázta a fejét.

December 4. csütörtök (28)

Beteg lett a tanárnő, aki vállalta, hogy Csabát programozásra tanítja. Az a heti egy különóra egy gyémánt volt. Valóságos főnyeremény. Csodálatos érzés volt, amikor kijöttek az óráról Irinával és mindketten mosolyogtak, hogy szuperül ment a dolog.

Óriási segítség volt.

És most?

Mintha a sors azon munkálna, hogy Csabától minden lehetőséget elvegyen. Mintha bezárná a kitörési pontokat.

December 5. péntek (27 nap van az évből)

Arra gondoltam, hogy megszólalhatna, jelentkezhetne a rosszakaróm, aki volt szíves megátkozni, aki a bábom szurkálja! Jó volna tudni mi az a vélt sérelem, amiért ilyen elementáris erővel gyűlöl, mert én nem emlékszem semmire, hogy bárkinek is ártani akartam volna. Soha az életben!

Ártatlanul átkoz, egy ártatlannak szaggatja darabokra az életét!

Megbeszélhetnénk, ha szólna, hogy ki ő és mi a baja!

December 6. szombat (26)

Alig volt valami kevés csoki a Mikulás puttonyában.

Ez van. Ezt kell elfogadni és kétszeresen kell szeretni.

Csaba egy szóval se reklamált. Nagyon örült a két csomagnak és megszámlálta a benne talált „kincseket”.

Nincs itt semmiféle nagyravágyás, meg a csillagos ég.

Anya ugyan a rehabilitáción van, de azért mi kimentünk befűteni. A falióra elállt, a falinaptár is hullámzik a nedvességtől. Heti egyszer azért kell egy kis meleg, hogy ha majd anya hazamegy, ne kelljen napokig várni, amíg felmelegszenek a falak.

Főztem, de azért volt időm Frei Tamást is olvasni. Íme, egy idézet a „2015-ből”

 35-36.oldal:

 „…Tehetségtelen középszerű rendőr. Szolgája állandóan változó paragrafusoknak és gátlástalan főnököknek, akik bármelyik nap átkerülhetnének a börtönrács másik oldalára. (…) A földszinti állománygyűlésen épp megmondták nekik, hogy szevasz, miközben az elhárítók az emeleten az asztalukról dobozba söpörtek mindent. Még a családi fotókat is. Kiszerelték a számítógépek winchesterét, és akkor már tényleg szevasz volt mindenkinek. Így megy ez itt, igen. Ezt kell túlélni. (…) Az a hülye államtitkár is, az a hőbörgő barom, na, hát az is, vegyük már számba… hogy mit ért el a pofázással. Megváltozott bármi is? Ugyan!...”

38-39. oldal:

 „…Beszivárognak még ide is a rendőrségbe. Lefizetik a főnököket, a beosztottakat, a nyomozókat… fenyegetőznek, zsarolnak… Gyors eljárás, gyanúsítotti kihallgatás… Alapként kell hozzá egy megroppant gerincű szarházi vallomása. Hazugsága pontosabban. (…) manapság már néhány bíró gerince is hangosan ropog…”

Persze mindez fikció. Merő kitaláció. Ezt az író is leszögezi mindjárt a könyv elején, amikor még el se kezdődik a történet. És egyébként kétszeres fantazma a könyv (hát mi lehetne más?), hiszen 2013-ban íródott 2015-ről!

Én mégis hallom a korrupt gerincek ropogását, de az persze nem ugyanaz, mint amit Frei Tamás kitalált szereplője hall.

December 7. vasárnap (25)

Gépiesen végzem a rám szabott házimunkát. Lassú gép vagyok. Már lassú. Az energia felvétellel is gondjaim vannak.

A fülem is cseng… még mindig hallom Frei tegnapi mondatait.

Feszült vagyok és türelmetlen, mert deréktól lefelé mindenem fáj, de iszonyatosan és ma még a szívem is szúrt.

December 8. hétfő (24)

Ismét esik. A múlt héten is mentem hétfőn a temetőbe. Akkor is esett. Most nem annyira szakad, de pocsolya és sár uralja a várost. A temetőt is. Csabát leadtam az iskolába. (Jó, hogy legalább 1-2 órára elfogadja, hogy nem vagyok a közelben.)

A temető jó hely, hogy kisírja az ember a testéből a fájdalmakat. Nincs senki. Az irodánál áll ugyan két autó, de ember nem látható sehol. Lehet hangosan is beszélni, nem nézi senki hülyének az embert.

Azért az, belemarkol a szívembe, hogy a két csillámporral beszórt ág (télen ilyet szoktam venni, nem igazán azonos a művirággal, mert azt tényleg nem teszek a sírra), amit Tamás emlékművére is vittem előzőleg, az nem a vázában van, ahová tettem, hanem az emlékmű két oldalán fekszik. Ázik a műkövön. Ázik le róla szép lassan a csillámló festék, hogy mihamarabb hasznavehetetlen, randa műanyag szálak legyenek csupán, amit muszáj kidobni, mert nem esztétikus többé már.

December 9. kedd (23)

Megint alig aludtam. Hol a valóságra eszméltem sírva, álmomban se feledtem, mi vár rám, ha felébredek, hol meg a felrobbanni készülő csontjaim keltettek.

Alig létezem.

Mi lesz velem holnap?

Csaba példásan viselkedett a rendelőben. Az előző hét eseményeit nem feledte. Én is másképp csináltam. Míg öltöztem, nem engedtem ki őt az előtérbe. Rejtvényezett, míg Vízi tornáztam és az elektromos kezelés folyt. Masszázsra nem mentem.

December 10. szerda (22)

Busszal Egerbe. A város, amit szerettem, mert szociálpedagógussá tettek a főiskoláján, ma végérvényesen az ellenségemmé vált.

Eltapostak, mint egy férget.

Mindenki hazudott.

A tények felett mind elnéztek.

Nem! Nem tudatlanságból.

Nagyon is tudták mit tesznek.

Mindenki tudta mindenkiről, hogy hazudik és tudták, hogy tudják.

Az igazságért emelt falak között tegnap (És hányszor még, ami nem velem, hanem mással történik?) a hazugság volt az úr.

Fülsiketítő volt… eszembe jutott Frei könyve a 38-39. oldalon a gerincek…

Néhány órát „csak” döbbenten nézem. Az ügyvédemre is csak néztem. Csak annyit tudtam mondani neki: „Akkor ennyi volt?”

Sajnálta. Legalább is azt hazudta. Mert hazudta. És tudta, hogy tudom.

Gyomor kell ide. Erős.

Aztán megírtam a FB-ra, hogy eltaposott féreg vagyok.

Magyarország nem jogállam. Ma eltaposott a Bíróság, mint egy undorító férget. Nem vagyok több egy gilisztánál és nem volt több a lányom. Semmit nem ér az életünk, mi csak senkik vagyunk... Hogyan lehet így élnem tovább?

 a hozzászólások pedig:

Zsuzsanna Argyellán Ildikó, nem vagy féreg. és igen tovább kell élni... épp amiatt ami ma itt történik... emelt fővel kell megélni a legaljaponthut is.. az első mondatod igazolja h miért... mert Magyarország nem jogállam....

Ibolyka Perge Nagyon sok szeretettel gondolok rád,érzem mit érzel sajnos ugyan abban a cipőben járok úgy tűnik egyformán kel szenvednünk,eben a Világbank!!!!!!!! És igazad van, el vagyunk taposva, mint a férgek!

Pasztler Ágota Nagyon bosszant és felháborít, amit írtál! Nem sok jóra számítottam, de hogy ennyire igazságtalanok és jogsértők legyenek, azt nem hittem volna! Rossz, hogy semmit vagy csak keveset tehetünk azért, hogy ne így legyen.

ldikó Bódi Egy háziasszonyi példával élek: Van kenyérhez minden alapanyagom, de a liszt penészes, kukacos. Én azért is bedagasztom, megsütöm és hát olyan pocsék lesz, hogy senki nem tudja megenni. ... Mekkora marha vagyok akkor, ha ugyanezen alapanyagokat átadom a szomszédasszonynak, süssön ő most már belőle jobb kenyeret? És mekkora marha a szomszéd, hogy nem adja vissza a penészes lisztet, hanem dajkálgatja még vagy egy évig, hátha elmúlik a liszt baja? Mert ezt csinálták a két ember halálával járó üggyel a Katasztrófavédelem és a Rendőrség is.

Ildikó Bódi Drága Pasztler Ágota! A fogdoki megírta a Bíróságnak, hogy nem kezelte azt a fogat, amiről a boncnok azt találta, hogy finom kozmetikai töméssel volt ellátva. Megírta még azt is, hogy kezelt egy másikat, amit viszont nem találtak meg. A boncorvost beidézték és kérték a véleményét. Azt mondta: LEHET, mert vannak ilyen esetek is HOGY ÚGY EL VOLT TORZULVA A FOGAZAT, HOGY NEM TUDTA BEAZONOSÍTANI MELYIK AZ A FOG. Abból lehet ez a tévedés. Csakhogy én megnéztem a holtesteket. MEGNÉZTEM. Nem volt kormos, nem volt eltorzulva, szépen látszottak. A Bírónő nem kérte a fotókat, hogy akkor lássuk. Elfogadta a magyarázatot és ejtette az ügyet.

 crying

Marietta Plantek Vigyázz magadra Ildikó! Nagyon sajnálom!

ldikó Bódi Kérdeztem az orvos szakértőt, hogy hová lettek a holtestek lábai, mennyi idő kell, hogy a csont elégjen, mert, hogy nem voltak lábszárcsontok. No, mit mondott? Lehet, hogy ott kint az erkélyen akkora volt a tűz, és biztosan nem szedték össze a maradványokat. Jaj, nekem! Jaj!

Ildikó Bódi És biztosan élve kerültek a tűzbe, mert kormot nyeltek, de azért a halál oka szénmonoxid mérgezés, és nem volt szándékosságra utaló jel. Kérdeztem, hogy, ha megkötöznek, és rám gyújtják a házat, miből állapítja meg a rend őre, vagy a boncorvos, hogy így történt? Megállapítják, hogy sajnos elaludtam és hát meghaltam sajna? Válasz: Ha megkötöztek és lehet, hogy így volt ebben az esetben is, és lehetséges, hogy éppen ezért nem tudtak kiugrani, de akkor mintát kellett volna venni a lábak helyéről... De ilyen mintáról nem tudunk sajnos.

Gálné Horváth Mária Istenem! Hol élünk?

Ildikó Bódi Ez itt a mi szeretett hazánk, amit hagytunk, hogy ilyen legyen. DE REMÉLEM, hogy egyre többen ébrednek fel, és nem ölik le a fecskéket!

Barsy-Szabó Brigitta Ildiko aki felébred lemegy mert a kevesen vannak, akik harcolnak! Ildiko keres valamit, ami feltölt merülj el benne, mert ha hagyod, hogy ing maradj akkor Csaba egyedül fog maradni keres valamit, ami megnyugtat felemel, töltödj fel hogy tudj tovább harcolni!

Hegedűs Viszkok Katalin Drága Ildikóm!Erre az állapotra nincsenek szavak! Nagy-nagy ölelésem küldöm a maradék energiáimmal! Vigyázz magadra, tudod, Csabinak nagy szüksége van Rád!

Ildikó Bódi Ugye tudod Katikám, hogy a jelen helyzet olyan, hogy ha "nekik" úgy tetszik, akkor mindenféle következmény nélkül Csabámat ugyanúgy eltapossák, mint ahogy a lányom legyilkolták és most palástolják? Jelen rendszerben egy a rendszerhez alkalmazkodni tudó, egy oda jól beolvadó embernek sem sok esélye van az emberi, a tisztességes, az igaz életre, nem még egy autistának, aki képtelen hazudni! Mindezeket tudva természetesen vonszolom még egy ideig magunkat, halvány reménysugarakat eregetve.

2014. december 11. csütörtök (21)

Édes Kincsem!

Ma, a tárgyalás utáni napon olyan elemi erővel tört ki belőlem az addig lefojtott harag, hogy még a fényképeteket is az ágyra dobtam. Veszekedtem és nem, nem gyújtottam mécsest.

Haragszom.

Elsősorban persze a hazug, az álságos világra, amit ugyebár emberek tömege alkot és alkotott olyanná, amilyenné lett.

Nincs olyan, hogy valaki nem hibás. Mindenki az, mert mindenkinek a maga helyén, a maga problémáit kell úgy igazgatni, rendezni, hogy az hasonlatos legyen az isteni harmóniához, a mennyek világához, de vannak dolgok, amiben már összefogás kell, ahogyan a pókháló szakasz szálai erősítik egymást.

Így aztán rátok is haragszom, apát se felejtem ki a sorból, sőt még anyósom is elővettem és Tamás testvérét, Zolit is. mert ha igaz, amit mondanak, akkor ti mind odaát vagytok és tudnátok segíteni, csak valamiért nem akartok.

Én itt erőmet meghaladó küzdelmet folytatok az igazságotok megszerzéséért, meg hogy soha többé ne fordulhasson elő, hogy az egyszerű emberek verítékén fizetett (valljuk csak be őszintén, hogy ma ezek az egyszerű emberek a bérrabszolgák) hatósági emberek, nem azonosítanak, felismerhetetlenségig összeéget holttesteket, és úgy engedélyezik hamvasztásukat, hogy kilétükre valójában nincs bizonyíték.

Vannak események, melyek mindenki ügye kellene, hogy legyen. Olyan esetek ezek, melyek megtörténtek már sokakkal, akik nem ismerik egymást, de tudják: a világban, a velejéig romlott és gonosz emberek sakkba tartják a többséget, a jókat. Ilyenkor már nem egyéni a probléma, nem szabadna egyedül hagyni minket… mégis elszigetelt esetek vagyunk.

És ti? Ti mit tesztek odaát?

Mélyen hallgattok.

Tűritek, hogy ideát ledaráljanak engem.

Ledaráltak azok, akik nyilvánvaló hazugságokat vágtak az arcomba.

Ó, bár csak lenne itt tapsra egy új világ!

Egy új, ahol őszinte lehetne az ember, ahol nincs óvatoskodás, és nincs képmutatás.

Miként szolgálja vajon szellemi fejlődésem, ha állandóan a szemetet kell sepregetnem? Miként leszek erős, hajlíthatatlan gerincű, ha folyvást csúszó-mászók között kell bolyongnom? Miként és hogyan kell ezt, az életünkből eltüntetni, miközben olyan erővel int menekülésre ez a sok „jel” (a gonosz névjegyei), hogy ma délelőtt is alvásba menekültem, és amikor álmomban megjelentél, nem örültem, hanem elzavartalak.

Jaj! Erre a kétségbeesett tettre (a szigorú anya szerepére) ébredtem fel.

2014. december 12. péntek (20)

Lánykám nekem!

 Tehetetlen vagyok, mint őszi megsárgult levél, kit a fa, mely tavasszal megnövesztett és gondoskodó konyhájává tett, most kegyetlen könyörtelenséggel válasz le magáról.

Tehetetlen vagyok, mint a vörös-bordóra száradt levél. Az eddig otthonomnak tartott, most teljes közönnyel figyeli, ahogy elragad a térbe berobbant szél, és messzire repíti, elvágtat velem ismeretlen szférákba, hol nincs sikolyomat hordozó, közvetítő anyagi közeg, csak a mély csönd az, mely visszhangot vet.

Vágtázik velem a sors megkergült, veszett lova… Csabának mindez mosolyát olvasztja, Attilának dühét szítja, Tamásnak szomorúságát növeli… én meg görcsbe rándult aggyal, vért spiccelő szívvel sikoltom vissza az időt, amikor még volt igazság e földtekén.

2014. december 13. szombat (19)

Drága Lánykám! Még mindig kizárt nálam a világ. Még mindig veled forgok, körülötted járom ősi táncom… Az igazság házában igazságtalanság van és hazugság… ez kizár minden valóságot…

Édesem! Hát nem szerettél? Ennyire rossz anya voltam, hogy most a felső szférák békéjéből tétlenül nézed vergődésem? Mindhiába bukdácsolok kiszáradt homokon? Itt, e kietlen tájon kívánom, hogy bár lenne romlandó testem is homok, mely feltartóztatatlanul peregne le az időt számláló homokóra kürtőjén át, bele egy másik világba!

Miért nem segítesz Kincsem?

Nem küldhetnél hozzám egy Angyalt? Nem küldhetnél egy segítő társat, ki megsúgná, hol kapaszkodjak meg, hogy ne ragadjon el az ár, és elmondaná nekem, mit lehet és kell még tennem, hogy ez a világ ne romoljon tovább?

Drága Lánykám! Mit követtem el, hogy ennyire magamra hagytál engem? Hagytad, hogy eltűnjenek mellőlem az emberek, mindegy milyen minőségben voltak itt, de mára csak emlékük árnyéka maradt. Itt hagytál ezek árnyékok tengerén, és nem vittél magaddal a fénybe.

Mondd Kincsem! Miért? Miért kacagsz ki és miért szemléled tétlen haláltusám?

Miért nem szerettél?

Ringattalak… így… emlékszel?

Öleltelek… így ni… emlékszel?

Együtt sírtam veled… így… és letöröltem könnyeid… így… emlékszel?

Nem, nem emlékszel. Ha emlékeznél, nem érezném olyan átkozottnak létezésem, és nem érezném azt, hogy nem csak maguktól vittek gonosz erők tőlem ennyire távolra téged.

Szeretet koldus lettem.

december 14. vasárnap (18)

Csaba egy tünemény. Tanul akkor is, amikor senki nem szól. A délelőtt a főzésé, ebéd után meg a mosogatásé, de Csaba figyelmeztetés nélkül tanul. Apja nincs itthon. Jön hozzám az én Kincsem: Hiába, hogy vasárnap van, olyan, mintha hétköznap lenne, mert apa most is dolgozik. Csak ketten vagyunk.

Igen.

Ölelem, csak ölelem. Koldulom a szeretetét. Jó így, pár pillanatra megpihenni teste melegében, lélegzetében, őszinte kicsi létében.

december 15. hétfő (17)

Ha a vasárnap nem lehetett a könnyeké, akkor a hétfő az lett. A „csak ketten vagyunk” kissé visszafogó erő, de persze semmit nem segít, ha torlódnak a dolgok. A hétfő már túltorlódott nap lett. Este már csak két nyugtató, egy vérnyomás csökkentő és egy fájdalomcsillapító segített elaludni, aztán kétszer volt mégis sétám az éjszakai lakásban.

Csabát hátrahagyva az iskolában elindultam gyalog a Vásártér felé, gyönge lábakon álló lélekkel. Nem tett jót érzékeny lelkemnek látnom az Öblösüveggyár mellettem vonuló szomorú enyészetét, a kitört ablakokat, a korhadó fát, rozsdásodó vasat, a semmire nem jó kerítést, a málladozó vakolatot, az omló téglákat, hiányos üvegtégla falakat.

A kisboltban már könnyeztem, amikor láttam, hogy szótlanul elkeseredett a fiatalka eladó, a virágostól pedig elfelé már kezdődött a légszomj. Amikor elhagytam az elágazót, a Forgácsit, amerre Somlyó bányára (nem nevén, hanem elátkozott helynek nevezem) is vezet az út, akkorra már a szívem is kiugorni készült. Menni már nem tudtam az ÉMÁSZ parkolója után muszáj volt kerítést fognom, és csak sípolva kapkodtam a levegőt, és jöttek, csak jöttek a könnyek.

Emberek jöttek és mentek, autók, buszok. Gondolták: tán részeg szegény, vagy mi.

Aztán jobb lett kicsit, már tudott vinni a lábam, de anyához menet a kórházzal szembeni boltban nem kellett csak egy kioktató mondat és már megint sírva fakadtam.

Naponta többször…

Az iskolai könyvtárban is, amikor vízbe tette nekem Judit a rózsát, amit majd délután viszek a kislányomnak… hát nem is tudom, hogy valóban a kislányom hamvai vannak e ott, vagy valaki, akit soha nem ismertem… mert ugye az azonosítás… senkit nem érdekel… pedig nekem fontos… emlékmű… de Ő hol van… elkaparva egy erdő szélén? … mert nem tudni valójában mi történt… ezt se kutatta senki… van aztán sok, aki azt mondja: ugyan már! Külsőségek ezek, nem fontos dolgok… nem mindegy?

Judit érti, érti a könnyeket is. Próbál terelni. Többször is sikerül… köszönöm neki!

december 16. kedd (16)

Vízi torna, elektromos kezelés, délután matekóra majd vásárlás. Sok volt a gyaloglás. Másnak ugyanennyi menetel kevés, meg se kottyan, csak az én derekam és mindkét oldali combcsontforgóm sokallta. Nem is aludtam az éjszaka.

De nem csak ezért.

Estefelé felhívott Marika, Tomi édesanyja. Olvasták a FB-on, hogy vesztettem a tárgyaláson a hevesi rendőrséggel szemben. Várt, mert az első napokban, nem mert hívni. Elmondtam milyen anomáliák vannak.

Úgy reagált, mint mások. Mint az emberek többsége, akik nincsenek az ügyben érintve.

Hitetlenkednek, jönnek a „DE” kérdések… Jön a terelés, a tagadás, a túlvilágról érkező jelek említése. Megjelennek a jósnők, a látók, a különféle más jelek, a halottakkal való beszélgetések emlegetései és már el is van felejtve hová lett négy lábszárcsont, amikor pedig a kályhába bedobott csülökcsont reggelre se ég el, de még a csirke csontja se.

Nem számítanak a tények, ha valaki eltökélten valamiben hinni akar. Ha nem végeztek toxikológiai vizsgálatot, az a költségek kímélése miatt történt, és nem lázít vért senki ereibe (tán mert nem az ő magzata volt), hogy ha azt keresik, hogy volt-e szándékosság, akkor bizony a mérgezés lehetőségét is vizsgálni kellett volna.

Nem végeztek DNS azonosítást, mert volt egy túlélő és ő megmondta az igazságot. Bezzeg, amikor egyik főmufti lánya esküvőjén elveszett egy mobiltelefon ott aztán nem volt pardon! Ott elvégeztek közel tíz DNS vizsgálatot. Két ember halálának esetében ez már nem fontos.

Sírtam. Zokogtam. Neki is fáj… jelez neki Tomi, de ő már fáradt, ő olyan sokat szenvedett már, sokakat elveszített… és élni akar nyugodtan és boldogan az ő lánykájával.

Jogos a vágy. Aláírom. Még valahol meg is értem.

Ezt igen, de azt nem, hogy hogyan lehetnék boldog teljesen, ha nem tudom, hogy a másik gyermekemmel mit tettek a halála előtt, ki tette és miért.

És a másik, ami számomra egészen megint húsba vágó: Bármerre megyek és említem, mindenhol azt kérdezik:

És a fiú szülei? Ők nem reklamálnak? Ők miért nem állnak oda, hogy megkérdezzék mi történt a gyerekükkel?

És innentől kezdve a hivatalok előtt is el van kaszálva Bódi Ildikó.

Mert ha a másik fél nyugodt, nem háborodik fel, akkor valószínűleg én vagyok zakkant, meggajdult és kötözködő, piszkálódó nyughatatlan és feljelentős idióta, akinek elment a maradék esze is, mert meghalt a lánya. Ezt az őrült nőt nem kell komolyan venni. A fájdalomtól félrebeszél.

Ezt mondják sokan.

Egyedül maradtam.

Az egy fecske esete áll fenn.

És nem tudom, mit gondoljak, mert a bajból nekem is kijutott és ki jut ma is.

Nekem se volt gondtalan életem. Öt év után két gyerekkel váltam el és 10 évig egyedül neveltem Attilát és Enikőt. Volt olyan időszak, hogy még egy melltartót se tudtam venni magamnak. Akkor gyűlöltem meg a turkálókat. A külföldiek levetett gúnyáit. Hát ezt érdemled magyar! Nem harcolsz a jogaidért, a környezetedért, a jövőért!

Azután jött Tamás és Csaba, amikor koraszülött lett hónapokig aggódtam, nem aludtam azt figyeltem lélegzik-e. Rettegtem a csecsemőhaláltól, hogy úgy elalszik, nem ébred fel én meg majd nem veszem észre. Aztán jött, hogy mindenben le van maradva, majd kiderült az autizmus.

A hosszú gyes, az ápolási díj. Nem baj, ha nincs pénz, csak egészség legyen! De van? Az autizmust annyiba se nézik, mint azt, aki nagyot hall, vagy gyengén látó. Nincs tolerancia, hiszen milyen szép gyerek ez a Csaba!

Az életem állandó küzdelem volt és mindeközben Balassi Asztaltársaságot és Országos Sci-fi Egyesületet (AVANA) vezettem, pályázatokat írtam, hogy támogatást nyerjek alkotók díjazására, kiadványok megjelentetésére, kiállításokra, országos találkozók szervezésére. Több mint 20 évig adtam évente az életemből tisztán legalább 2 hónapot másoknak. Több száz ember kapott ez idő alatt megmérettetési lehetőséget, akik nyertek, azok dicsőséget is.

Harc, küzdelem, mozgás, szervezés, tettek… ez volt az életem, miközben gyalogösvényt vágtam a bozótba, ami elzárta az autisták elől a tanulási lehetőségek útját az épek között. Csaba volt Nógrád megyében az első autista, aki ugyan magántanulóként, de mégis a többségi iskolába járva, részlegesen integrálva tanulhatott.

Nem vagyok bolond.

Meglátom, ha valami nem jól működik. Megérzem a hazugságot és fáj az emberi közöny is, hát még mennyire fáj a kegyetlenség.

És a kegyetlenkedés – mert ez az: kegyetlen kínzás -  most történik velem… nincs, aki megmentsen… keresztre fognak feszíteni… És a sok ember, akikért dolgoztam… nincs sehol.

December 17. szerda (15)

Csaknem egész naposak voltunk az iskolában. Ez mindig nagyon nehéz volt, mármint a várakozás. Soha nem szerettem, de mára megtanultam, hogy ilyenkor nem is „várni” kell, hanem élni. Élni azt az időt, amíg Csaba órái zajlanak, hiszen közben az én életem csapját se zárja el senki.

Való igaz (tényleg), hogy folyvást a múltban- vagy a jövőnek élünk. A jelent nehéz megragadni, hiába zajlik itt és most, mert úgy folyik ki ujjaink közül, mint a víz… ahol a csap a jövő, a lefolyó pedig a múlt. Ha nem a kezem figyelem, amelyre ráömlik, és amelyről lecsorog, soha nem tudom, mi érint.

Csabát ma hátrahagyva (mert Kati és Zsuzsa tartott neki órákat és ezért teljes biztonságba éreztem az én hapsikámat) felbuszoztam a piacra. A visszautat gyalog tettem meg, cipelve a holmikat. Legközelebb fordítva lesz. Teher nélkül csak könnyebb buszjegyez spórolni! Mert igen nekünk nem jár nyugdíjas bérlet. Csabával ingyen utazhatok, de nélküle meg kell váltanom a drága jegyet. Persze vettünk tömbjegyet, ha a kicsi hazánkban biztosított, mindezen túli választási lehetőségek egyike se tetszene, vagyis a gyerekre való hosszas várakozás, vagy a gyaloglás. (Még mondja valaki, hogy nincs választási lehetőség!)

Délután felszaladt hozzánk O. Kati. Együtt mentünk be a kórházba anyához. Csak félórát töltöttünk nála, de most ennyi is elég volt, hogy a holnapi hazamenetelét megbeszéljük.

Néha olyan furcsa érzésem van, mintha már nem is léteznék, csak azt képzelem. Ááá!

December 18. csütörtök (14)

Margónak készült a szőnyeg. Az utolsó sorok. Jár a kéz, pörög az agy. Mi a mi emberi létünk lényege?  Miért esik mindenki kétségbe, vagy éppen miért kezd el rám haragudni, ha azt mondom; nem jó itt léteznem.

Mintha ez a távozási vágy (amit nem tagadhatok, legfeljebb lehazudhatok) nem is honvágy volna… vagy visszavágyódás a harmóniába… mert onnan jöttünk mind. Mind? Néha azt érzem, hogy van egy másik világ is, ahonnét ide, középre, lentiek és föntiek, megharcolni érkeztünk.

Ha van fent, akkor van lent is… lehet, hogy van? Honnan tudhatnám, hogy téves a feltételezés?

Miért érkeztünk? Mert érkeztünk. Tanulni, és amazt a világot itt is megvalósítani?

Halványan sejtem (vagy csak remény ez?), hogy odaát minden tisztán csak elme… vagy szellemi. Ott a gondolat ereje, a képzelet alkot mindent, ahogyan itt is előbb van az ötlet, a fejben terv, és utána öntjük anyagba. Mintha a lélek súgna, mintha a túlsó világból ez lenne az emléknyomom, mert a lélekben ott van elrejtve, ő hordozza.

Mind alkotni vágyunk. Vagy nem? Most éppen ezt a szőnyeget alkotom.

Az előzőt ugyan miért rontottam el? Mert elromlott. Ortopéd lett, összehúzta magát az anyag. Eltorzult. Szép akart ő is lenni, mégse sikerült, és nem tudom az okát. Talán, mert nem neki kell Margóhoz kerülnie. De ki, vagy mi az, ami meghatározza ezt?

Mi határozza meg életünk? Miféle erők és szándékok determinálnak tetteket, találkozásokat, beszélgetéseket, gondolatokat?

Miért tiltakozik a többség az ellen, hogy az élet fájdalom is, nem csak örömóda? Igen. Miért nem akarják elismerni, hogy ez kemény küzdelem, ahol az anyag súlya a mélybe húz, és ahonnét a léleknek kell visszaemelnie az embert?

Amikor lekerült a keretről a szőnyeg és levágtam a kiálló anyagdarabokat, elkötöztem a rojtokat… a szőnyeg szó szerint rám nevetett. Olyannyira szép volt a mosolya, hogy nekem is mosolyognom kellett. Ráhajoltam ott a keretre terítve, simogattam… „Hát, szia! Üdvözöllek világunkban! Gyönyörű vagy! Hozz sok-sok örömöt azoknak, akik látnak!”

...

Van, amikor az érzés elragad. Mintha valóban akkor és ott manifesztálódott volna ez a "Mosoly" szőnyeg abból a szellemvilágból ide, a mi árnyékokkal terhes világunkba…

12:40-re mentünk iskolába. Sokat hallgattam délután a délelőtt édes emlékét.

December 19. péntek (13)

Ma kivételesen iskola van. Reggel. Hétfőn maradt el a fejlesztés és Barbara pótolta, mert ez most egy „Az ünnepet gyakorló” két óra lesz. Helyzetgyakorlatok ezek, melyekre az autistáknak óriási szükségük van. Sokkal több kellene, mint heti két óra, de hát ugye nincs elég szakember. Jó kifogás ez, mert ez volt akkor is a helyzet, amikor Csabáról kiderült, hogy autista és az már bizony 16 éve volt. Azóta már sok szakembert ki lehetett volna képezni.

Az ilyen helyzetekre szokta mondani az én egyszerű ember édesapám: „Nem akarásnak, nyögés a vége.”

Az ünnep szentsége, a fény születése, az újra, a megváltóra való várakozás lélekemelő érzése még nem költözött be hozzánk. Sok múlik a női nemen, de rajtam már ez a gondolat se segít.

Régebben hetekkel korábban gyártottam a díszeket, ma semmi.

Barbara varázsolt… némi ihletet adó tárgyat becsempészett és még én is éreztem, amikor a játék végén megérkeztem a tapintható változást.

Otthon várt a félbehagyott ebéd, délután a picinyke szieszta után pedig indultunk anyához. Vittük Attila laptopját, mert Csaba gépe elromlott. Ebből volt ám nagy vita meg ezerszer „beszéljük meg” felhívás manókám részéről, de mivel tegnap feltelepítették rá a kedvenc programjait boldogan hozta a táskába rejtőző szerkezetet.

Komolyan elgondolkodom, hogy mégis mit csinálna az én kincsem egész álló nap, ha mondjuk, abba a korba születünk, ahol még nincs számítógép.

 

December 20. szombat (12)

Anyánál vagyok. Eszméltem hajnalban, mert előbb azt hittem otthon, csak nincs meg a helyén az ablak. A következő gondolat az időről szólt, hogy kelhetek e már, vagy még nem illik. Amíg kióvatoskodtam a konyhába arról pörgött az elmém, hogy mit is rontottam el, hol rontottam el, amiért ennyire keményen fizetek. Lánykám két képe is az ágy melletti falon lóg, bármennyire sötét is van, én tudom a pontos helyét. Meg kellene találnom az okot, amiért elvette tőlem őt a Teremtő, hogy javulni tudjak, hogy legyen bennem valami, ami szerethető, mert nincs… bizonyára nincs… nem lehet bennem semmi szerethető, hiszen a sors mi másért bánt el ennyire velem?  Az emberek is szép lassan elfordulnak, távolodnak. Gondolataim is… hiába írom le, ha nem indít útjára senkiben új eszméket, ha nincsenek válaszok a kérdésekre és nem kapok semmi visszajelzést (néha azért igen és az melengeti fagyosodni készülő szívem), hogy tettem valamit a világ változásáért, hogy több legyen a szeretet.

Hogy is írja Frei Tamás a könyveiben?

Megváltoztatni nem tudjuk a világot, csak javíthatunk az arányokon.

Javítani az arányokon, hogy többeknek jobb legyen.

Naplóírás, egy kis olvasás után befűtök, hogy anya és Csaba melegre keljenek, készül a reggeli, az friss kávé és az ebédet is korán felteszem, hogy legyen idő ablakot pucolni, szekrényben selejtezni, porszívózni és beszélgetni is.

Anya sírdogál. „Ne sírj, hiszen látod, én nem sírok!”

Ott, nála még tudtam tartani a testet, de itthon leterített, ami egész nap feltorlódott. Holnap meg kell látogatnom a lányom. Már nem bírom!

 

December 21. vasárnap (11)

Négy ablak, négy függöny. Kettőn sötétítő is. Virágok foglalták el délelőtt a zuhanykabint. Vibrált a levegő az örömüktől.

Újságpapír nyikorgott az üvegen… ideje volt. Csaba segít (Ó, én Drága Tündérem!) ő az, aki  törölget. Leszed minden mütyürt a polcokról.

A leves már hajnalban megfőtt… mit is csinálhattam volna, mást, mint levest főzzek, ha mások álma között nekem már nem jutott hely?

Szó szerint szaladt minden helység. Mindenhol belefogtam valamibe, hogy aztán félbe hagyjam és mást csináljak. Tamás, mielőtt elment egy szekrényt készíteni, még kicsavarozta a gázsütő égősorát, azt is kimostam, meg próbáltam kiszúrni a fúvókát, ahogyan azt a neten javasolta valaki, hogy ilyesmiért nem érdemes gázszerelőt hívni. Ha holnap sütni akarok, és ha azt nem estig szeretném folytatni, akkor meg kell javítani, mert úgy ég teljes lángon a sütőm, mintha takaréklángra vettem volna.

A leves mellett macsánka volt a vasárnapi ebéd, erre jutott időm… erre is alig. Csaknem összeestem már, amikor Attila érkezett és kamerát mentünk keresni a városba, mert Csabának az az óhajtása, hogy videókat készíthessen. Mondanom se kell, hogy jókor jutott az eszébe, mert sehol az olcsóbb fajta, nekünk meg nincs hatvan ezrünk egy felvevő kamerára. Végül fényképezőgépet kap majd, amivel több órányi videót is fel lehet venni.

A boltok után, szürkületben már… temető.

Mindent elvitt, vagy csak egyszerűen felborogatott a szél.

Drága Kincsem, Édesem! Édes kicsi magzatom! Nem fázol itt kint Kicsikém?

Ó! Isten! Az égben vagy még, vagy más világokba költöztél?

 

December 22. hétfő (10)

Még mindig takarít a természet.(Egyébként van mit. És volna még más is, amit… akiket (?) Igen. Sokakat. Gerinctelen, embernek tűnő férgeket… elsepregethetne. Hiába, no, ha nem írom, akkor is minden pillanatban itt van velem, hogy a bíróságon nem az igazság megtalálása volt a cél, és ez úgy fáj, mintha rám omlott volna az egész mocskos világ.)

A szél, Maga is az ünnepre készül.

Maga is.

Karácsonyra.

A fényvárás ünnepére.

Én meg az igazság temetésének „torát” látom megülni… tudatlanul… teszik és mondják… és én mégis, kitartóan, hittel várom az Igazság Ünnepét!

Papucsot akartunk venni Csabának, mert a fejébe vette, hogy csak akkor nem fázik meg, ha lesz papucsa. Kis hipochonder. Pontosan, amilyen Encsikém volt. De nem! Ez még attól is több. Volt idő, amikor pólót se nem volt hajlandó magára venni, két-három trikóba bújtattuk őt, most pulóver, zokni van rajta, amikor beköszönt a hideg és most ez a papucs!!! A félelem a betegségtől. Ez okozza.

Na, mindegy. Tényleg hideg a padló és tényleg kellene az a papucs. Mentünk… hová máshová, mint a kínaiba.

Mi más van?

Méregdrága cipőbolt még van.

Olyat nem tudunk megfizetni, marad az ócska kínai termékek tömege (hogy legyen mit elégetni a szemétégetőkben) hát ezt nem úgy intézték a Genfi tó partján villákban lakó pénzbőrű bukott angyalok, hogy nekünk jó magyar konfekció cipőink legyenek!

 

Szóval mentünk az egyik kínaiba (a túloldalon van egy másik is) és beszökött velünk a szél. Jó hangos volt a belépőnk, mert a szél, ami nyomunkba láthatatlan befutott a polcokról minden mozdíthatót lesodort, és ami állt azt feldöntött. A kasszánál, a cipőosztályig kígyózó sor belépőnket mind végignézhette. Én meg a másik ajtón ki, amikor felfogtam, hogy órák kérdése, amíg a sor vége előre ér. Mondtam is Csabának, hogy bocsika, de ha soha nem lesz papucsod, akkor se állok ennek a sornak a végére.

Végül a tér másik oldalán (az is kínai!!!)  vettünk egy szobapapucsot.

A tegnapi takarítás kiszívta az erőnk és a világegyetem csak lassan tölt vissza. Sok meditáció kell, csönd és nyugalom, ami a vásári hangulatban nem igazán adatik. Jöttünk is haza, amint lehetett, hogy sütikéket gyártsunk, aminek az íze hozzon örömet.

Szuperál a sütő. Végre! Most már inkább arra kell figyelni, hogy se égjen meg benne semmi.

„Milyen nagyi leszel te anya, ha nem sütsz sütit?”

Visszhangzik a kérdés mélyen a tudatomban.

Hatására a hátam végig simítja a konyha falát…

Mondom Kicsim.

Sírva mondom! Van túrós-csokis vajastésztás süti, megsült a bögrés, holnap, ha már kihűlt, csokiba és kókuszreszelékbe mártogatjuk Csabival. A diós, kevés lisztes torta is kisült, ő majd szerdán kapja meg a krémet, addig pihen. Holnap lesz sajtos pogácsa három tepsi, és szerdán lesz még mákos bejgli…

Sütök, de közben tudom: sorsom megpecsételődött… unoka abból, mit én sütök, nem eszik.

Hiány van… Űr… Végtelen… Tündérem elrepült.

Szívem egyre többször fúrják át nyilak, ahogy az Ünnep közelít.

broken heart

December 23. kedd (9)

Leszakadt a papucs talpa. Igen, annak, amit tegnap vettünk a kínaiban. (Tök jó ez a termék!)

A bal szakadt le egy az egyben, de a jobb is megkezdte a visszaszámlálást. Alig hittem a szememnek, amikor megláttam, hogy a habszivacs talp alatt kartonpapírból készítették a papucs talpát. Egy sor ragasztócsík „fogta” a könnyű anyagot, alatta pedig berepedezve, felszakadva előtűnt a papír.

Nem, az nem káprázat. Ez kérem a valóság.

Most nem elvtársak vannak. Most urak és hölgyek előre a megkezdett úton, az egyszer használatos papírpapucs világért!  (vagy papucspapír?)

Hajrá Magyarország, amelyik jobban teljesít!

És éljenek az angol és a holland turkálók is!

dscn0052.jpg

A főszerep azért az irónián (amely forrása a szomorúság, hogy a magyarság hagyja megát kifosztani, megvezetni, életét teljesen tönkre tenni) túl a sütögetésé volt.

 

December 24. szerda (8)

Mákos bejgli, túrós lepény. Egyik se lett a remekek remeke. A káposztaleves viszont igen.

Tamás közbe a fürdőt takarította. Kéménybe írom. Sehol nem lettem volna, ha kivételesen nem segít. Létrára mászott, hogy leszedje a szekrény legfelső polcáról a díszeket, és a vacsoránál szükséges edényeket, amiket ezen az estén használunk… és felhozta a fát a pincéből. Csaba mákot darált és porszívózott. Csuda „pók”, szuper pasi, na!

Siettem, hogy mire Ati délben végez készen legyek. Mentem volna a kislányom emlékművéhez, hogy amíg Ati kimegy anyáért Etesre, egy kicsit magamba legyek előttük, de előbb még Vicáért kellett menni. Amíg a munkahelyéig nem értünk mindenfélét kaptam. Olyasmit, amit inkább nem írok le. Még ide se a naplómba. Olyan volt, mint egy lidérces álom. Mintha kicserélte volna valaki a fiamat. Nem ő volt. Valaki más. Hallottatok már időszakos lélekcseréről? Na, az volt.

Leforrázva mentem az emlékművek felé, úgy remegett a szívem, mintha jégbe mártották volna. Kerestem a világban szeretet, a fény szikráit, de nem találtam. A saját szeretetgenerátorom indítószerkezete is meghibásodott. Iszonyatos volt. Semmit nem értettem abból, ami velem történik.

A temetőben sokan voltak. Enikő, de inkább Tomi emlékműve előtt is állt egy férfi. Nem tudom ki volt. Csak köszönt, és állt ott némán… sokáig.

Egyetlen hang nem hagyta el a száját, csak mielőtt elmenni akart… váratlanul hajolt hozzám egy arcérintésre és azt mondta: „Boldog Karácsonyt!”

Lelkem, a haldokló, felnézett, de nem rá, mert ő, az a férfi, már fordult is el, nem nézett rám, most se láttam az arcát, csak suttogtam: „Nem hinném, hogy lehet ezt boldognak nevezni.” De már ment, a hátát mutatva szólt: „Nekünk ez jutott.”

Bénultságom még percekig tartott.

Ki volt ez? A férfi, aki túlélte a tüzet? Ha nem ő, akkor ki más?

Miért viselkedett így, hogy a temetőben, az elvesztett életem értelme emlékműve előtt ezt mondja nekem, és semmi mást? Semmi részvét, semmi együtt érző biztatás.

Feldúlt volt a lelkem, mérhetetlen mély volt bennem a csönd.

Sokáig döbbenten álltam ott, a semmi közepén.

Mintha az élet mérlegére helyezte volna a veszteségem és veszteségét, a fájdalmam és az ő fájdalmát, és ez a két oldal egy és ugyanaz lehetne. Mintha a magzatom az ő magzata lenne. Mintha az öleléssel, neveléssel, gondozással, örömmel és bánattal kibélelt huszonhét évem, és a tragédia óta eltelt hónapok is, mind, mind, az övé is lenne.

Alig maradt időm rendezni az emlékműveket már jött Attila. Etesig megint jeges szél csapkodta az arcom, szaggatta a szívem, a lelkem. Csak bámultam saját megveszekedett életemre, és nem hittem el, hogy nekem tényleg ez jutott.

Leginkább döbbenten hallgattam, csak néha szóltam az Ati által előadott elképzelt valóság előadásába. Nem, nem! Ezt biztosan csak álmodom!

Anyával is kimentünk az emlékhelyhez, ahol Enikő hamvait sejtjük.

Elfelé még visszaszóltam az ég felé: Remélem, vacsoránál velünk lesztek! (...)

 

December 25. csütörtök (7)

Se jól, se jónak nem érzem magam. Sokkal, de sokkal jobbnak kellene lennem.

Ezek a hajnali felkelések nem az öregség jelei, hiszen ez volt mindig is az életem. Míg a család alszik, csönd van. A gondolataimmal kettesben vagyunk, a már nem itt létező lelkekkel beszélhetek, kapcsolatom velük zavartalan lehet. Küldik az alkotó ötleteket… bajban vagyok, ha nem.

A gép persze bekapcsolva. Nem úgy, mint amikor még a Balassi Asztaltársaságot vezettem és minden levelet kézzel írtam. Hát! Nem most volt. Pedig nagyon úgy tűnik, hogy az eltelt idő csak egy pillanat.

Anya itt van. Jó így. Krumplit hámoz, Ati ruháit hajtogatja, mert a szekrény rendje inkább káosz.

A nyüzsiben csúcspont, amikor Vica és Ati megérkezik délután és nyugvópont, amikor elviszik anyát.

A szövőszék kikerült Encsikém szobájából és egyébként se illik Karácsonykor dolgozni. A hagyományt tisztelem, ezért is kaptam le a törölközőket is a kötélről reggel, amikor Tamás, fürdés után kiterítette.

A tévében az évek óta megszokott filmek, unásig ismert arcok, történetüket betéve tudjuk már. Sajnos kijöttek már tavaly is a könyökünkön. Nekünk a magyaroknak legyen jó bármi ócska műsor, ha tizenötödször látjuk, akkor is. Egyébként is! Vannak újszülöttek is, nekik minden új. Hát nem?

 

December 26. péntek (6)

Egy, kettő, három. Három kék foltot fedezek fel a hasamon. Titokzatos képződmények. Többször előfordul. A karom belső oldalán van egy negyedik. Nem fáj, nem ütöttem be sehová, csak mutatják, hogy alacsonyra süllyedt a trombocyta szintem.

Nem lesz ez így jó! Fenyegetem meg a szervezetem, hogy ha működik a gondolathatalom, akkor változtasson.

Úgy döntöttünk anyához nem a koraival, hanem csak a délivel megyünk. Tagnap Csaba elégedetten nyugtázta a döntést: „Legalább nem kell korán kelni.” Jóleső ilyet hallani, hiszen egy autista ritkán nyilvánul meg ilyetén módon.

Hajnalban olvasok és olvasok. Három napja nem tettem, csak főztem meg sütöttem.

Olvasom a közösségi oldalt. Nézem, Timi fotóit a nővérénél van. Mosolygok, ahogy ők. Sajnos nem sikerült beszélnünk az időeltolódás miatt. Pedig jó lett volna! Vártam is, hátha mégis sikerül, de nem… Furcsa az élet… nagyon.

Délbe érünk anyához, most Tomi is velünk van. Anya ebéddel vár, aztán a végén kiül az ebédlő asztaltól a konyhába. Sértődött. Egyik mondatában azt mondta, szerinte Enikő nem is halt meg, a következő mondatában meg azt mondta, hogy Isten jobbján ül. Csak kimondtam, hogy a két mondat ellentmond egymásnak és, hogy akkor most döntse már el, hogy miben hisz. Erre sértődötten kivonult. Hát én is megsértődtem, mert hol máshol legyen az ember egészen őszinte, mint a családban? És egyébként is! Miért kell ilyenekért megharagudni? A szeretetben nincs olyan, hogy képmutatás, és így az őszinte szóért nem orrolunk.  Megbeszéljük, aztán lesétálunk apa emlékművéhez. Mécseseket gyújtunk, anya letörli a sírt.

Délután megsütöttem a torta tésztáját. Vicának. Születésnapja van. Holnap jönnek ki a gyerekek is.

Közbe telefonál az unokatestvérem Marcsi. Jó hallani a hangját, ritkán találkozunk, de egyébként minden áldott nap velem van gondolatban, én meg ővele.

Este mindenkinek meleg-szendvicset sütök. Anya barátnőjének, Zámbónénak is.

Nem tehetek róla, de jó érzés, hogy tehettem értük valamit. Köszönöm is!

December 27. szombat (5 nap van hátra az évből)

Azzal ébredtem, azon töprengek mennyire vágytam művésszé válni… pontosabban íróvá. Hajnali fél négykor már megint honnét érkeztem vissza? Valamiféle életelszámolásról? Mert, hogy némi „nézd csak meg jobban” érzéssel jött ez a gondolat, hogy tudniillik mindig inkább mással foglalkoztam. Amikor az ember a legfinomabb falatot hagyja utolsónak? Nem, nem ez nem olyan! A tettek halogatása inkább, amikor nem akarok ablakot pucolni, mert van itt más egyéb teendő is.

A sok lehetőség közül, hogy mivel foglalkozunk, mi választunk. Hát én nem azt választottam, hogy nagy írókat olvasok hónapszámra, nem az írástechnikákat igyekeztem elsajátítani, vagy a dramaturgiát, hanem inkább a kulturális szervezést. Mintha féltem volna, hogy törekvésem, írói ambícióim eléréséhez túlságosan buta vagyok.

Aztán persze gondolati vágás… Enikő! Ha itt maradtál volna, te biztosan íróvá válsz. Emlékszem tervezte a könyvét. Karácsonyra 2010-ben megkapta a Kreatív írás c. könyvet tőlem. Nagyon boldog volt, nagyon örült neki.

Olyan vagy – mondom magamnak, miközben várom a kávét, hogy lefőjön -, mint egy öreg lemez. Mindig fennakasztom a tűt… Jaj nekem! Nem érdemeltelek meg Édes Angyalom! Nem voltam elég jó, ezért vagyok most már magányos.

Ha szombat, akkor az Etesen kezdődik… meleg konyha, reggeli a csapatnak, sajtos-kifli be a sütőbe, tortakrém készítés, díszítés majd jöhet az ebéd, palacsintatésztában főtt hús, plusz nyolc palacsinta, benne töltelék, göngyöl, kiránt… … tán azért vetem bele magam ennyire a sütésbe-főzésbe, hogy bizonyítsam: valamire mégis jó vagyok… hogy hátha jobban szeretnek majd.

Közben Tamás Csabával matekot tanul.

Vica a születésnapos, és persze Attila késtek. Már egy óra volt, amikor nem vártunk tovább, és nekiláttunk a kihűlni készülő ebédnek. No, akkor érkeztek.

Késő délután értünk haza. Titkon azt reméltem, hogy meglepetés vár itthon…

De nem… nem jött haza az én Tündérem. Ma sem.

https://www.youtube.com/watch?v=xiB806iB9NQ

December 28. vasárnap (4)

Láblógatós nap volt. Pihenős. Csak a főétkezéseket adtam Csaba elé (Tomi önkiszolgáló) és csak két adaggal mostam. A második adag mosószódás, ecetes 2,5 órás volt, hogy tisztuljon már a gép. De ez!? Hát fütyül a kémiára.

Egyébként láblógatós nap volt. Kedvemre szőttem, olvastam Frei 2015-jét, és a Lélekpillangó Boldogságot hozó könyvét, amit a kislányomnak vettem. (Vanília illatú parfüm is volt számára a fa alatt jelképesen.) Most helyette,  minden nap felolvasok Csabának és Tamásnak elalvás előtt egy-egy oldalt. Nem sok. Egyik oldalon egy pillangó fotója, a másikon egy elgondolkodtató megállapítás.

lelekpillangoboritoja.jpg

Ma tizenegyig itthon volt Attila is. Nem bírta a második napos bulizást (öregszik ez a gyerek?) és Vicát hátrahagyva hazajött aludni. A leányzó aztán reggel utána jött és együtt mentek haza.

Csaknem egészek voltunk… de az már csak akkor lenne, ha Enikő és Tomi hazajönne.

Az életünk örökös, szüntelen várakozás.

 

December 29. hétfő (3)

Hajnalban interneten olvasgattam. Onnan való az alábbi:

„Amikor azt mondtuk „kívánok neked elegendőt”, csupa jó dologgal teli életet kívántunk a másik személynek.
Aztán felém fordulva felsorolta nekem ezeket:
„Kívánok neked annyi napfényt, hogy ragyogónak lásd az életet.
Annyi esőt, hogy megbecsüld a napsütést.
Annyi boldogságot, hogy lelked viruljon.
Annyi fájdalmat, hogy az élet apró örömei is nagyobbnak tűnjenek.
Annyi nyereséget, hogy megelégedj a vágyaiddal.
Annyi veszteséget, hogy értékelni tudd, amid van.
Annyi üdvözlést, melyek átsegítenek a végső búcsún.”
Aztán sírni kezdett, és elsétált.
Azt mondják, egy percig tart, hogy észrevegyél valakit, aki különleges, egy óra, hogy komolyan vedd, egy nap, hogy megszeresd és egy egész élet kell ahhoz, hogy elfelejtsd.”

http://www.mindenegybenblog.hu/igaz-tortenetek/nemreg-a-repteren-felfigyeltem-egy

Reggeli után lebuszoztunk Csabával a Vásártérre. Van ott egy kicsike bolt, amit érdemes felkeresni. Tamás tovább buszozott a munkahelyére. Nem dolgozik, csak valamiért be kellett mennie. Ritkán lehet minket hármasban látni.

A Vásártérről két buszmegállóra van a Fő tér. Gyalogoltunk, mert 9:20-ig egy fél busznak se volt érkezése, és akkor jött a miénk is, tehát addig még be kellett szereznem a levesbe a finomságos zöldségeket.

Micsoda szégyen! Kosz és szürkeség. Elkeserítő ez az anyagi világ.

Tamás szélesebb párkányt készített a nagyszobai ablakra, mert a karácsonyi kaktusz teli van virággal, de az ablaküvegre szorult. Most fellélegezhetett a gyönyörűségem!

Délután megint Tamás ment, és hozta a cserepapucsot. Azt gondoltam nagy lesz, amikor mondta, hogy 41-es. De nem. A keménygumiból készült papucsba vastag bélést raktak, amit kiszedni nem lehet, csak kivágni, mert műanyag szegeccsel rögzítették. Ennek megint csere a sorsa.

Hideg van. A falakból is árad a hideg. A konvektorokban már ég a tavalyi por is, mégis borzadunk. Tegnap esett a hó. Kevés. Csak mutatóba, hogy ilyen is van.

Egész nap… óránként elért egy-egy láthatatlan hullám, amely a könnyek emlékét jutatta a szemembe. A szívembe hiány fájdalmát fúrta, majd gyorsan távozott, hogy idővel visszatérjen, mint a szülési fájdalom.

Este Ferit hívta Tamás, aztán Feri hívott minket. Távol él, én mégis mintha érezném rezdüléseit. Megmagyarázhatatlan rejtély.

Hogy és mint vagyok? Hiszem e valami módon Istent? Hát nem érzem magam erősnek most. Olyan, mintha megmásztam volna egy hegyet, és most a tetején várakozok. Ki kellene pihennem az út fáradalmait. Csak pihegek, lihegek, fájnak az izmaim és még erősen kételkedem, hogy lesz erőm a következő csúcsig. A fent és a lent bennünk van.

Hívtam anyát. Kocsonyát főzött.

 

December 30. kedd (2)

Tegnap este az alábbi idézetet olvastam fel a fiúknak a LélekPillangó könyvből:

„Amikor megbocsátasz, nem felejtesz. Akkor is pontosan tudod, mit tett a másik ellened, csak megérted az indítékait. Valójában nem is neki bocsátasz meg, hanem a haragot bocsátod el, amit gerjesztett benned.”

A megbocsátáshoz akkor nem is kell az ellenem vétő bocsánatkérése?

Ha légmentesen palackba zárok néhány vízcseppet (jelképezze ez a haragot), ki tud a palackból a víz szabadulni?

Tamás és Csaba ezúttal együtt mentek papucsot cserélni.

Azért figyeljük csak, mert elég figyelemreméltó, hogy egy egyszerű szobapapucs beszerzéséért háromszor kellett a boltban megjelenni!

Hát nem ez jellemző már az egész országra?

Úgy látom ez a nap a kérdéseké lett.

Csabának is kérdéseket írtam, gépeltem - meg persze a válaszokat is valahogy így: Mi a metallográfia? = A fémszerkezettan tudománya - technológiai ismeretekből.

Megsúgom, ebből egy órát se kap, csak vizsga van belőle, otthon kell megtanulni… Juhéj! Én, mint anyagismerettan tanár. Azért nem semmi ugye? Á! Már megint egy kérdés!

Este még szőttem, el is készült Magdika új szőnyege. Még maradt hely a kereten lesz egy lábtörlő is, csak utána tudom majd levágni a keretről, ha az is elkészül. Holnap kész lesz, ha az Égiek is engedik.

Lehet jelentkezni, ha szeretne valaki egy szép rongyszőnyeget!

Anya hívott, hogy náluk ónos eső esik.

 

December 31. szerda (1)

Születésnapomon megfogadtam, hogy leírom Nektek, akiket érdekel, és persze magamnak, az év utolsó 50 napját. Hát! Itt vagyunk. "Az év utolsó 50 napja" bejegyzésnek ez az utolsó gondolata.

Elérkeztünk az év utolsó napjához. A hétfőt, a keddet az előbb gépeltem le. És mit gondolok most, ezen a hajnalon?

...

Az IDŐ, mint mérhető, csak mi találtuk ki… nem is létezik.

Vannak dolgok, melyek függetlenek az anyagba zsúfolt energiától.

A lélek például. A lélek nem érti az egyhelyben topogást. Ő, száguld.  Egyik pillanatban már valamelyik felfoghatatlanul távolinak mondott csillagködbe fúródik, mint egy vásott kölyök, aki megszökött öreg, lelassult nagymamájától. Csak azért nem látja elménk, amit az állandóan felfedezőúton járó lelkünk lát a végtelenben, mert nem engedjük meg magunknak, mert nem hiszünk benne. Nem merünk hinni benne.

Ugyanúgy, mint amikor nem hisszük, hogy erősek vagyunk, hogy együtt meg egyenesen legyőzhetetlenek, hogy valójában halhatatlan a lelkünk, és inkább kivetítjük magunkból a bennünk lakó Istent.

Az anyagba fúródtunk. Abba az anyagba, amely a mikroszkóp alatt tartva láttatja a szemünkkel az atomok szerkezetét, és még tovább nagyítva láthatóvá válna az anyagi világot is (vagyis önnön magát) elsöpörni, lerombolni… alkotóelemeire bontani képes energia. Ez vizsgálható. Elménkben, tudatunkban megszületett egy mérőműszer képe, működése, azt az anyagokból összeraktuk… De a lelkünket sem vizsgálni, sem mérni nem tudjuk, anyagi, fizikai világunk műszereivel.

De hogy van, és kapcsolatban állnak egymással, annak soraim is bizonyítékai, hiszen ki más diktálná azokat az információkat, melyeket én magam, a mulandó anyagból felépült test, máskülönben, nem tudhatok!?

A Föld nevű bolygón élsz Te is. Tekints ki szűkre szabott kicsi otthonodból néhány percre!

A bolygó a többi másik kisebb, nagyobb bolygóval rendületlenül kering a Nap körül. Nem pont akkor kezd új pályába, amikor a mi óráink azt mutatják, hogy új év kezdődik.

Nem fog megvédeni semmi… sem téged, sem féltett szeretteid, sem otthonod se barátaid. Ami anyagból létezik, amit anyagból épült testek alkottak, az egy napon mind szétesik.

Bármikor becsapódhat egy meteorit, elpusztíthat a bolygón mindent. De a tudatot, melyben mind létezünk, most ugyan különváltan, azt, semmi anyagi nem pusztíthatja el. Ahogyan a mosoly, a jóság, a szeretet, az ölelés, a megértés, az egymás megsegítésének emléke se pusztítható el, mert az, örök információ, és vándorútra indult, hogy bejárja az Univerzumot.

 

Kívánom hát mindünknek, hogy legyen teli az év (amit mi közös megegyezéssel 2015-nek neveztünk el) mosollyal, jósággal, igazsággal, szeretettel, őszinteséggel, öleléssel, megértéssel, egymás megsegítésével, hogy e szépségeket, gyönyörűségeket vihesse hírül innét, tőlünk, a „kollektív tudat”, a Világegyetembe, a máshol élő hozzánk hasonlóknak, az Angyaloknak, meg a másféle világban, másformában élő lényeknek!

heart

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.