Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


AZT MONDJÁK: ERESSZELEK EL!

2014.07.25

2014. 07.25.

 

Édes Kislányom!
Amíg bimbózó, éppen kinyílni készülő életed látványa boldoggá tette életünk, hoztál haza egy cserépben három leander tövet. Emlékszel? Kicsik voltak, satnyák és a virágos ki akarta dobni, de te megmentetted őket.
Nem tudtad rózsaszín, fehér vagy piros. Tavasszal szétültettem őket Kincsem. Hiába próbáltam vigyázni rájuk, sajnos az egyik nem élte túl, a másik él, de csak vegetál szegény, ám a harmadik.... Ő most ért meg Drága Kincsem, Édes Kislányom! A leandered most hozza az első virágát.
Piros virága van Tündérem.

leander-viraga.jpg

 

 

Zsuzsa levelet írt nekem.

Nem ő az első, aki azt mondta „el kell eresztened a lányod”.

Betti, Matyi és jó párszor Feri is, ő nem levélben, hanem szóban, telefonon, ahogyan Marika is. Mindannyian más-más szavakkal, más mentalitással és más érvekkel. Drága, aranyos emberek ők. Köszönöm is a sorsomnak, hogy ismerhetem őket!

Eltelt ugyebár több mint két év és többen úgy érzik sok már a szenvedésből.

Igazuk lehet, de ez nem csettintésre eltüntethető buta gondolatsor, mert legtöbbször váratlanul érkezik, sokszor olyankor is, amikor nem is gondolok az én Kincsemre. Jön valahonnét az éterből, mint bokszkesztyűs kéz és egyetlen „horoggal” leterít. Olyankor a tömegvonzás dupla erővel présel a helyhez, ahol éppen elért, fuldoklok és a szívem szétrobbanni készül. Nincs ez ellen védelem, nem létezik terelés, nincs fal, gát, mi felfogná, hogy ne érjen el hozzám a ki tudja melyik létezésből érkező láthatatlan, megfoghatatlan erőt.

Zsuzsa leveléből idézek, természetesen az ő engedélyével:

Szia, kedves Ildikó! Annyira szeretnék neked segíteni…

(…)

Régóta megoldatlan érzelmi válságban vagy! Lehet, hogy nem olyan könnyű, de csakis Te tudsz segíteni magadon azzal, hogy a gondolataidat máshogy rendezed, és higgy nekem, a kicsi lányodnak is jót teszel ezzel, hisz csodálatos Anya voltál a számára, de nem hagyod őt sem igazán megnyugodni addig, amíg Te magad nem találsz egy pici békét a szívedben! A helyedben én a következőt tenném: Leülnék egy csendes kis helyre, és jöhet a beszélgetés vele! Érezd, hogy átölel Téged, persze Te is Őt, egymást ölelve mondanám neki, soha, soha nem feledlek egyetlen percre sem, hisz a szívemben vagy és leszel mindig! De most elengedlek, hisz tudom, jó helyen vagy, és csak miattam aggódsz, mert tudod milyen fájdalom és kín nélküled lennem. De ezt nem tehetem tovább, mert sem magamnak, sem neked nem teszek jót ezzel, mert így gyötrelem minden pillanatunk! Én utánad sírok, Te értem aggódsz.

(…)

Mindig érezni fogom a jelenlétedet, a szeretetedet...

 

Drága Ildikó, ha nagyon idegen tőled ez, amit felvázoltam, akkor ne tedd! De ha úgy érzed, ezzel segítesz magadon, Enikőn, Csabin, kérlek, ne halogasd, vagy legalábbis gondolkozz el ezen. Én tudom, ez segíteni fog! Sok-sok szeretettel, öleléssel kívánok nyugodtabb, boldogabb és reményteli napokat.

 

Köszönöm kedves szavaid Zsuzsa!

 

 

 

Zsuzsa levele nyomán született egy három részre osztott hosszú levél,

 

 

 

2014. július 6.

 

Drága Kincsem! Kicsikém! Életem! Világmindenségem! Az vagy nekem. (Te, meg Ti, együtt hárman. A fiúk is.)

 

Az utóbbi néhány hónapban többen is mondták azt, hogy eresszelek el.

Miért? Talán foglak? Ezt kérdeztem és néztem csak értetlenül.

Egyszer se értettem és sehogy nem megy a fejembe ez a furcsa tanács. Próbálom megérteni, felfogni, átforgatni magamban, mint gazda a szénát, de nem bírom saját életemre lefordítani. Nincs meg a szótár.

 

Drága Napsugaram, ugye érzed, hogy eleresztettelek? Emlékszel ugye kicsikém?  Milyen sokszor mondtam neked, amíg együtt szenvedtük el a világ téves létezését, amíg a harcot közel egymáshoz, meg együtt vívtuk, hogy menj, és ne törődj azzal, én hogyan harcolom meg a magam harcár Csabáért, a világ érzéketlen felével. Most is mondom, akkor is megtettem, hogy én akkor leszek boldog, ha Téged annak láthatlak, ha sorba megvalósítod álmaid, ha céljaid lesznek és azok a célok nem magányosak. Nem kell, hogy mirólunk szóljanak, csak kicsit azért legyünk ott, hogy azért néha láthassalak. Tegnap anyának meséltem, hogy régebben, amikor mindig sütöttél azt mondtad: „Miféle nagyi leszel te anya, ha soha nem sütsz? Ha majd jövünk hozzád az unkákkal sütivel kellene várnod.” Én meg csak nevettem és közöltem, minek sütnék most, ha itt vagy és te minden héten megteszed?

Mióta elmentél, minden héten többször is sütök, hogy ha jönnétek, legyen.

 

Nem emlékszem egyetlen pillanatra se az életemből, amikor ne azt kívántam volna, hogy Ti hárman boldogok legyetek. Segíteni próbáltam… a nehézségeket meg kell oldani, a hegycsúcsokat meg kell mászni, a szakadékokat pedig el kell kerülni.

Encsikém! Amikor sírva, erősen szégyenkezve elmondtad nekem őszintén, hogy képtelen vagy úgy elképzelni az életed, hogy Csabát majd neked kell patronálnod, ha én meghalnék, együtt sírtunk. Mondtam – ugye emlékszel? -, én nem is várnám el tőled, hogy feláldozd érte az életed. De te csak sírtál tovább, hogy a lelked nem engedné azt se, hogy intézetbe, vagy valami lakóotthonba add, akkor én azért komolyan megrémültem. De csak azért, mert nem befolyásolhatom életem hosszát, idejét, és Csaba édesapjáét sem. Soha nem gondolkodtam abba, hogy az autizmus terhét a Te válladra rakjam. Azért imádkoztam Istenhez, hogy találd meg életed nagy szerelmét és együtt hódítsátok meg a csúcsokat, hogy vele és önmagaddal harmóniában élj. Ó, hányszor, de hányszor beszéltem Istenhez és kértem, hogy törölje le a könnyeid és segítsen megtalálni a társad, hogy boldog legyél! Tettem ez és teszem ma is, Atiért és Csabáért is.

Ha ti hárman boldogok lettetek volna, akkor nekem nem lett volna ilyen szenvedés az életem.

De ez nem adatott meg nekünk.

Encsikém! Nem tudom, hogy merre jár lelked. Nem tudom, hogy a belőlem szakadt tested valóban megsemmisült, vagy valahol járja a Föld porát. Bárhol is vagy, bármilyen formát is öltöttél, vagy beolvadtál a nagy Egységbe, most arra kérlek, gyere hozzám! Kérlek, hagyd a dolgod! Ülj ide mellém, dőlj az ölembe, hogy fejecskéd a szívemhez ölelhessem! Gyere az ölembe drága Gyermekem! Gyere és mesélj! Fülem legyen halló mesédre: milyen most az életed, milyen a létezés? Mondd el bátran Kicsikém, mit szeretnél, hogy fájdalomban élő anyácskád azt tegye, ami Neked jó! Most is legyél őszinte, ahogy hittem mindig, hogy vagy velem! Mondd csak el nyugodtan, ha rossz úton állok, ha helytelen dolgokat cselekszem! Mondd el kicsikém, ha fáj valami neked abban, ahogyan nyomorult életem mostanában élem! Tudod Kincsem, hogy mindig együtt sírtam Veled hosszú magányos éveid alatt, amikor életed társát vágytál megtalálni, de az sehogy nem érkezett meg. Együtt sírtam Veled és vigasztaló szavakkal meséltem életről, szépséges Tündérekről, értelmes életről, miközben ölembe dőlve simogattalak, mert a barátnők nélküled körsétáltak.

Most is meghallgatlak és rád hallgatok – ígérem -, ha azt mondanád egy szóval is Kincsem, én Édes Életem, hogy álljak le, soha ne legyen könnyes érted a szemem, és ne keressem tovább az igazságot, hogy akkor ott, mi történt, miért tette a hatóság azt, amit tett, és ne keressem esetleg a te vagy a ti gyilkosotok.

Gyere Kincsem és dőlj az ölembe… simogatásra megint. Minden nap várlak ölelésre, csókokra és hallgatni meséd!

Gyere Drága, mondd el örömeid, bánatod, ha van, és magyarázd el öreg édesanyádnak, miért érzi mindenki, hogy fogva tartalak, pedig mióta megszülettél szárnyalni tanítottalak?

 

Várlak Kincsem! Holnap megint írok, és remélem, ha megkapod leveleim, elrepül hozzám lelked és bepótoljuk az elmulasztott beszélgetéseinket is!

 

Örökké érted aggódó, szerető édesanyád.

 

Július 7.

 

Szia, Édesem!

Megint itt vagyok, és ismét arra kérlek, hogy ülj mellém! Ha sok is a dolgod, a figyelmed itt legyen, gondolj rám, érezzem.

Tudod, mindig úgy volt és lesz is, amíg az eszem tiszta, hogy ha boldogságot érzek felőled, ha harmóniád átring az én felemre, akkor vidámkodok. Mostanában csak Csabinkóval, mert egész nap ő van velem, te nagyon messzire kerültél, Ati meg nem nagyon volt vevő rá soha.

Tudod ugye, hogy ha érzem az elégedettséged, akkor nyugodtabb vagyok? Ha viszont feszültség árad az éterből, akkor elsírom magam. Hiába mondja Attila sokszor: „Anya ne sírj!” Hiába minden szó, ez csak jön, és elborít.

Mondják a barátok sorra mind, hogy ne fájjak, ne gyötörjem magam, ne kínlódjak, de hát olyan ez, mint amikor ha éppen megvágod késsel magad, és azt mondanák a sebnek, hogy ne vérezzen. Persze lehetne olyan erőssé és hatékonnyá fejleszteni a tudatunkat, hogy képes legyen a sebeket azonnal behegeszteni, no, de hát hol vagyunk még attól!

Mennyit beszélgettünk erről is! Jaj, Istenem! Mennyire hiányzik! Nincs már senki, aki ilyen dolgokról beszélgetne velem.  Naponta elolvasom, amit a naptárad kartonlapjára írtál: „Mindig tökéletes állapotban fogom tartani testemet és elmémet! Egészséges vagyok! Szeretem az életet és boldog vagyok!” Mosolygó fej és egy szív követi a szöveget. A naptárad ott van még ma is a helyén… kinyitva, ahol kinyitva hagytad.  (14. hét 2012. Április)

Sorra veszem a családot… Édes Kincsem! Értetek éltem élek, leszek. De te azt is tudod, hogy a másokért való tevékenység nélkül létezni nem tudok. A világ sétálgat velem, mellettem és maga nyitogatja fel a szemem. Van, hogy csak lassan eszmélek, van, hogy a világ óvatos, tán, hogy ne rémüljek meg, és hogy az iszonyat ne öljön meg egy szempillantás alatt. Mondd meg nekem Kicsim, honnan van az „ébresztő ököl”? Miféle erő az, amelyik szobádba belök, kinyittatja velem a szekrényed ajtaját és hátamba kést döfve üvöltésre kényszerít? Vagy honnan ered a suttogás: „Túl sokat ültél csöndben! Cselekedj már!” Nem akarom elhinni, hogy csak belőlem fakad, hiszen soha senki és semmi nem állhat egyedül ebben a végtelenben, hiszen az életnek hálózata összefonott. Ha egy szál megremeg, az egész hálón szerte fut.

Gyere Kincsem és ülj ide mellém! Érthető legyél! Mondd el remegő lelkemnek, mit csinálsz mostanság? Valóban úgy érzed, hogy magamhoz, vagy ehhez az anyagi világhoz kötöttelek? Tényleg azt érzed, hogy nem engedlek a létezésbe elfutni, tenni a dolgod?

„Te azt hiszed anya, hogy ilyet lehet?”

Én egyáltalán nem hiszem, hogy ilyet lehet, de sokan azt mondják nekem, hogy te odaát szomorú vagy, mert én itt rosszul élek. Tényleg képtelen vagyok elfelejteni, hogy szinte szénné égett drága tested… Kérdéseimre, melyeket Istenhez intézek, válaszokat nem kapok: Őt miért hagytad így halni, amikor gazemberek, meg aljas gonosztevőket álmukban éri a kegyes halál?

Valóban nem tudok megnyugodni, hiszen nem adhattam kezedre, homlokodra búcsúcsókot, mert az egyik se volt már… és egyébként se engedtek tested közelébe se, nem hogy búcsúzóul még akár letakarva is, de megérinthettem volna, azt, ami a testemből nőtt és kiszakadt egykor.

Kicsi Csillagom! Gyere és ölelj át! Így. Így, ölelve mondd, hogy valóban nem akarod, hogy lépéseket tegyek, hogy kiderülhessen mi és ki okozta a tüzet!

Nem szólsz.

Súgd a fülembe, hogy azt akarod, hogy csöndben tűrjem az aljas kíméletlenséget, amivel „szétmaszatolták” az egész esetet, és írmagod is eltörölték a Föld színéről, csak mert költséges lett volna a toxikológia, a szénmonoxid és a DNS vizsgálat! Mondd, hogy ne tegyek semmit és adj mellé egy tablettát, ami amnéziát okoz!

Kérlek Kicsim! Kérlek, kérlek! Gyere és szeress megint úgy, ahogy éveken át kényeztettél!

Ó, te drága édes kicsi lány! Hol vagy?

Hová lettél? Ki tette ezt és miért? Ha szellemed nem segít, akkor ki marad, aki élni itt még segít a családért? Ha ilyesmi megtörténhet, akkor nekik is… az ő életük is… mit ér az élet ezen a sárgolyón? Akkor aljas a létezés és bemocskolódott minden.

Próbálkozom Kincsem! Próbálok még élni, és nem félek a megkísértésektől, mert a te tiszta életed, földi létezésed erőt ad még. Most még kitart.

Te is tudod… tudnod kell, ha odaát vagy, mert ti tisztán látjátok a mi életünket, hogy nem akarlak se megkötni, se lefogni… éntőlem ugorhatsz… jaj, nekem! Miért nem ugortál? Hiszen ott álltál az erkélyen? Ezt hogyan feledjem? Ezt miképpen töröljem elmémből?

Édes Kincsem! Nagyon szeretlek! De feledni képtelen vagyok, hogy nem erre a kínra szültelek, nem erre neveltelek, gondoztalak, nem erre védtelek…

Ó! Kicsim! Eresztelek. Menj! Szárnyalj! Légy önmagad! Angyali lelked óvja, akit védeni kell, de engedd meg nekem, hogy én meg itt tegyem, amit tenni kell, hogy csak egy picit elhihessem: tudok valamit tenni azért, hogy legalább kicsit hasonlatos lehessen ez a világ a Mennyekhez!

 

Örökkön örökké a tiéd a te édesanyád!

 

Július 8.

 

Drága Kincsem!

Kislányom, ma megint nyolcadika lett. Az lenne a célja ezeknek a leveleknek, hogy megtudd: elengedlek, mert ha nem itt vagy (ha nem), akkor Neked „odaát” dolgaid vannak. Én viszont (nem tudni miért kell ennyi éven át szenvednem, tán karmikus tartozásom van) itt maradtam és számozom a hónapfordulókat (27). Havonta számolom a kínnal teli időt, és azt remélem ez az egész nem igaz, és egy napon betoppansz. Csabának elmondtam, hogy Angyali jelzés, ha az órán egyforma számokat látunk, olyat, mint pl.: 12:12. Azóta, ha látunk – és képzeld csak! Naponta van, hogy kétszer is előfordul -, mindig azt kívánjuk, hogy „Enikőék, gyertek vissza. Most.” Vagy „Azt kérem az Angyaloktól, hogy küldjék vissza Enikőéket!” Csaba szavai ezek kicsim. Sokat gondol rád ő is. Van, hogy játszik csöndben aztán felnevet. Kérdezem mi az, hát csak mondja például, hogy eszébe jutott egy nyelvtörő mondat, amit mindig te játszottál vele. „ Mondd el gyorsan: Egy kupac kopasz kukac, meg még egy kupac kopasz kukac, az két kupac kopasz kukac. És ezt is mondd el gyorsan: Te meggymag vagy, vagy vadmeggymag vagy? És ezt is: Akkor jó a jó hajó, ha jó hajó a jó hajó.”

Napocskám! Gyere és lelked kapcsolódjon fáradt édesanyád lelkéhez! Mi annyira sokáig össze voltunk nőve, hogy ez nem lehet nehéz. Most mondd Csillagom, hogy ne akarjam tudni, ki okozta azt az átkozott tüzet! Most, így ölelve súgd a fülembe Csillagom, hogy nyugodjak bele, hogy további életem bizonytalanságban fog telni, és ne akarjam megtudni, hogy valóban ti voltatok azok a holtak. Te és Tomi. Vagy ki tudja? Valaki más. Egyikőtök, vagy mindketten.

Gyere Kicsim, és szeress megint úgy, ahogy régen, mert engem úgy más soha többé senki szeretni nem fog, ahogyan te. Most még egy kicsit! Kérlek! Szánd meg édesanyád, kinek lassan emésztődik szíve, és tüdeje. Mondd az arcomba nyugodtan – hisz mindig őszinték voltunk -, hogy miattam szenvedsz, mert kegyetlen és önző vagyok – egy némber -, aki nem engedi békével a mennyek országába gyermekét!

Hallani kell lelkemnek lelked. Közöld, amit egyesek gondolnak, hogy egy undorító háj- és hústömeg vagyok, aki nyughatatlanul az igazságot szomjazza, és képtelen elfogadni, amit a becsületes hatóságok bizonyítékok nélkül – pusztán a hitre alapozva – mondanak, és szintén elég undorító, hogy minden bánatát kibeszéli, elmeséli életét, azt hiszi, hogy csak az elmondott élet igazi, és ennek tetejébe még a világ valódi korrupt aljas természetét is felmutatja és kritizálni meri!

Tudod Kislányom, nem hiszem el, hogy megváltoztál. Nem hiszem el, hogy már nem akarnád, hogy jobb legyen a világ. De ha súgnád, vagy ha ide szólnál, hogy fogjam be a szám és maradjak nyugton, komolyan megtenném. Hagynám elvetélni a világot, meghalni, mert azt látom, hogy az emberiség agonizál és felejti Isteni erejét, Isteni származását. Ha te azt kívánnád most tőlem, hogy hagyjam a rosszal pusztulni a jót, és hogy soha nem kell a gyilkosokat megbüntetni, és nem kell átnevelni a kínzókat, a kegyetlenkedőket, és nem kell megszüntetni a tolvajlás eredetét, akkor leteszem a tollat.

Tudom, hogy nem teszed, mert tudod, hogy a világra tanulni jöttünk és a tanultak alapján változtatni. Csakhogy az emberek jó része elfeledte küldetését, és eltereli gondolatait feladatáról.

Kicsikém! Szabad vagy. Ha haltál, szabad a lelked. Ha élsz, szabad a tested is. Tőlem igen. Hogy mástól is szabad e, azt nem tudom. Ezt szeretném biztosra tudni. Mert ha rab vagy, rabszolga… ha kínoznak, ha zsarolnak… Hogyan lehet mindezen gondolatokról azt mondani, hogy nem létezők? Hogyan lehet nem gondolkodni? Mindig azt tanácsolják, hogy tereljem el a gondolataim. Igen ám, de sokszor még annyi erőm sincs, hogy a söprőig elmenjek…

Ó, bárcsak hallanám hangod és mondanád: „Anya, boldog vagyok!”

De nagyon vágyom rá!

Oly sok éven át törölgettem könnyeid és sírt szívem, lelkem együtt veled, és oly sok éven át imádkoztam, hogy végre a kicsi lányom boldog legyen! No de így? Szénné égve? Kiderítetlene tragédiával? Melyik anya engedné elveszni gyermeke emlékét? Létezik ilyen? És miért ne akarjam megtudni melyik az embertömegből az a lény, aki porrá égette lábaid, hogy többé hozzám jönni nem tudsz?

Ki az, aki meg tudja mondani, hogyan ne üvöltsek, ha sütök és kezem megégeti a tepsi, mert eszembe jut, hogy ha ez ennyire fáj, akkor neked mennyire fájhatott, amikor elevenen marcangolt a tűz?

Szerelmetes Gyermekem!

Jöjj és hajtsd fejed ölembe megint, hagy simítsalak végig!

Hol fájt neked Kicsim? Megcsókolgatom, ahogy régen tettem, amikor fájt valamid.

Gyere! Betúrok dús, szőke hajadba és te csak beszélj addig, hallgatlak! Beszélj nyugodtan, nem hallja senki. Tudnod kell, hogy én akkor is szeretnélek, ha azt mondanád, hogy gyűlölsz. Olyannyira rajongok érted, hogy ha azt mondod, hogy miattam ragadtál egy masszába, akkor erőnek erejével leragasztom a szám (Hogy erről is mi jutott a fantáziámba? Inkább nem is mondom.) és nem szólok semmit. Ha te boldog vagy, akkor én is. Ha az a kívánságod, hogy semmit ne tegyek, ne akarjam tudni az igazságot, ne akarjak becsületes ügyintézést. Ne tegyek semmit, ne akarjam tudni halálod körülményeit, akkor minden eddigi lépésem visszavonom.

Visszakozok… de te tudod, hogy akkor élni már többé nem tudok. A létezés, a vegetálás, a leledzés lehet meg lesz, de igaziból élni - hazugságban, becstelenségben, egy elnyomottak világában -, nem tudok, de nem is akarok. Undorodnék önmagamtól, de ha te akarod, akkor meg teszem és várakozom a halált, és vállalok egy új életet, ahol tán több lesz a „felébredt ember” és együtt majdan többre jutunk.

Hogy sírok?

Igen. Minden nap sírni fogok (csöndben, vagy jajongva), de legyen ez természetes neked. Számomra azok a napok furcsák, amikor egyetlen könnycseppet se hullatok, hiszen napjainkban a világ maga is sírásra késztet, hiszen azt látom, hogy embermilliók hajtják fejüket az megalázó igába, halnak éhen, betegednek meg, kínlódnak, szenvednek… néhány harácsoló által megfizetett bérencek erőszakos parancsára.

Hát… ez már önmagában vezeklést követel. Könnyek tengerét, és a világ jobb sorsáért is esdeklek Isten díszes kapuja előtt… az élőkért és a holtakért. 

Elengedlek Drága Kincsem! Életem értelme, Gyöngyvirágom! Édes Kicsi Mindenem! Menj, hiszen szabad vagy, az én szívem örökké őrzi drága emléked, és mindig hívni foglak, hogy segíts, és megyek, ha hívsz, de addig teszem én is itt a földön, amit mondasz, amit kell, mert tennem kell.

Kapcsolatunk él, és élni fog, amíg csak világ a világ.

Véget nem érő szeretettel, ölellek Virágom!

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.