Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csak még most az egyszer...

2016.03.23

Március 23. szerda

Este olyan fáradt vagyok általában, és úgy alszom el, mint akit leütöttek. Egyik pillanatban még beszélek, mondja Csaba, a másikban már se kép, se hang. Persze tudható, hogy ez a nyugtató műve. Aztán az éjszaka végén, a hajnal elején – úgy 2 és 3 között – kiránt az álomból, az ágyból is az agyam. Rendszerint arra ébredek, hogy az elmém azon járatja magát, mint egy régi elakadt bakelit lemez, hogy hogyan égették meg úgy az én kislányom lábát, meg a fiújáét, hogy térdtől lefelé nyoma se maradt? Az erkélyen. Ahol nem volt bútor. Az erkélyen, ahol két egymástól távoli pontokon volt a lábuk. Még nem vagyok itt a valóságban, még pörget magával az elmém. Valami nagyon éghető anyaggal körbe tekerték?  Mielőtt rájuk gyújtották a házat még előtte levágták a lábukat? Esetleg valami bunkóval szétverték a csontokat és azért éghettek el?  Szörnyű gondolat igaz? Nekem mondod?

Ülök, az ágyam szélén bámulom a sötétséget. Zúg a fejem, zakatol… nem, nem zakatol, egyenesen beremeg a szívem. Már nem ütemre ver, hanem reszket, mint téli fagyban a félmeztelen ember. Kibotorkálok a hideg konyhába. A mikrón fél három. Mióta ültem bénultan az ágyon? Próbálok terelni. A lidérceket messze űzni. Nyugi – mondom – nyomoznak.  Nehéz négy év után bízni, hinni, hogy győz az igazság. Bíznom és hinnem kell. Kell és kész, mert kellenek a pozitív gondolatok és egyébként se lehet élni hit nélkül.

Mondom magamnak: „Sokaknak sok vagy már. A buszváróban, senki nem lép melléd, a buszon se ül melléd senki. Inkább állnak, minap egy nő el is ült mellőled. Mit akarsz még? Biztos büdös vagy. Vagy sok. Esetleg kevés…”

Miközben folyik a vita a közoktatás eszetlenségéről, én a lányomért, és az ő vélt rettegésétől, fájdalmától reszketek, mint fán a levél. A fiaim jövőjéért rimánkodok, a Teremtő Égihez a magam költői nyelvén imákat, sokszor perlekedve Istennel.

Miközben döbbenten olvasom, hallgatom, nézem a híreket, hogy már megint a robbantások, Brüsszelben a halál dúlt, már megint több család gyászba borult. Terroristák… Elég messze vannak a fiaim, és az unokám? Rájövök persze azonnal, hogy nincsen tér, nincs az a távolság… és elszorul a torkom. Megint. Ne! Csak azt ne Teremtőm!

Láttam előre, látom most is, hogy „nagy aljasságokat” készítenek elő az elitek, akik elveszik azt is, ami őket nem illeti, mert mi, a tömegek nem akarjuk észrevenni, mert nem akarunk gondolkodni, önálló véleményen lenni.

Háború, vagy „csak” katonai rezsim? Új honfoglalás? Egy-egy nép lecsitítása, más népek élete árán? És már megint a hímek, akik megmondják, hogy a nők másodrendűek, ha nem inkább állatok. És már megint a nők az erőtlenek, nem hisznek önmagukban. Amelyik meg erős, az megy és az erőszak oldalára áll, vagy mazochista és annak örül, ha leigázzák, megalázzák, meggyalázzák.

Már megint hagyjuk. Megint, ahogyan évtizedek és századok alatt tettük, nem tanulva semmiből, mondván az egy másik kor volt, de a hasonlót nem észleljük.

Hagyjuk, mert a mákszemnyit féltjük, azt a kicsit, amit még meghagytak, hogy vegetáljunk. Mehet a gerinc, mehet a becsület, mehet a tisztesség. Inkább az értékmércét állítgatják és hagyjuk azt is, csak a betevő meg legyen. Meg a szeretteink.  Igen. Általuk válunk zsarolhatóvá, megalkuvóvá és megtört rabszolgává. Próbálják hazudni, hogy már csak most, most utoljára nem szólalnak meg.  Csak még most az egyszer hagyják. Csak most, és többé nem, miközben remélik sokan, hogy akad valaki, akadnak valakik, akik megteszik helyettük, mert nekik már nincs mit veszteni csak a nyomorult életük. Remélik, hogy akadnak bátrak, akik felszólalnak, akik neki mennek és majdcsak eljő nagyobb egyéni veszteség nélkül az áhított megváltó változás.  Eljöhet a nyár összefogás nélkül? Megkaphatjuk az igazságot, ha egymás ellen élünk?

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.