Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


EGY ÉVE VÉGET ÉRT AZ ÉLET

2013.04.08

 

eniko-sirja.jpg

 

2013. április 8.

 

Életem! Csillagom!

Hajnali kettőt mutat az óra…

Egy évvel ezelőtt is itt ültem a gép előtt. Akkor azt gondoltam, hiába vágyom hallani a hangod, nem hívlak, mert már biztosan alszol. Mára a sóhajom reménytelen sóhajjá változott.

Pedig hogy vágyom hallani hangod… bár érinthetné arcom az arcod! Kezem nyúlna hajad után, hátad simogatná… hogy öleljem, s ölelnél vissza engem!

A napok elfutnak értelmetlenül… álmok nélküli éjszakákból riadok az űrre.

Hiábavaló tengernyi szó, futkosó életek, pánik és passzív düh ömlik a világba szerte, mely mintha a végtelen óceánjába torkolló szennycsatorna volna és beteríti az Univerzumot.

A legegyszerűbbet kellene látni, de mint amikor igazvonóra ellenző kerül, alig akad, aki látja a szeretet ragyogását.

Pedig olyan egyszerűen is lehetne élni! Nem vagy már itt, hogy egyszerű szép szavakkal elmondd nekünk!

Születésed villan elém már jó néhány napja. A pillanat varázsa ölel körbe, hogy könnyeim fakasztva emlékezzek tekinteted első csodájára. A kicsi csodára, aki mindig is voltál… de akkor, ott úgy látlak megint, ahogy jöttél… maszatosan a hasamon, hüppögve, fáradtan, a kétségbeesésből, szívem hangját ismét hallva és attól kissé megnyugodva legelőször az életben felnéztél rám.

Most azt kívánom, bár örökkön örökké tartott volna az a perc, és ne csak az emlékek dimenziója őrizné!

Látom szinte már fehér szőke hajad, aprócska kezecskéd, amint anya fehér pici tyúkocskáját hajtja:

- Hess be pipi, hess be, tojni!

Vágyakozom, mint tébolyult elme, hogy ismét érezzem ölelésed… hátamon bal kezed, amint redőbe húzza blúzom puha anyagát, és mint zenész a gitár húrjait pengessed… hogy fejecskéd vállamra hajtsd, és elégedett sóhajjal cumizd az ujjad… pedig tudom, emlékszem, milyen kemény munkával, erős akarattal szoktál le róla!

Tényleg nincs semmi gyorsabb, mint a gondolat! Úgy villannak elém másodpercek alatt hosszú évek, keveredve ajándék közös életünk eseményei, hogy hullámzok, beleszédülök… és megint ott vagyok általa, ahol naponta… Isten előtt a végtelenben, mint magányos lélek… ott térdepelek a feketén csillogó kőzetmezőn, látva csillagokkal tarkított távolt. Esdeklek, hogy könyörüljön és csak egy érvet mondjon, amiért elvett téged tőlem!

Térdepelek, hason csúszik előtte lelkem, ököllel verem a kemény kőzetet, ordít ki belőlem a fájdalom és mind elgurul, mint gömbbé vált kavics… Isten meg lassú méltósággal színes formák kavalkádjával válaszol… van, hogy értem, van, hogy látok egy képet a színek által, de tán túl evilági vagyok, hogy megértsem. Pedig ott vagyok lélekben teljesen, bár testem itt mozdul ebbe a világban… a lélek esdekeit itt, arcomon legördülő könnyek láttatják, melyek mellkasomra hullnak, ott jéggé válnak, rémítve szívem.

Mindig látlak Tündérem! Szépséges Virágom!

Látlak, ahogy gyalogolsz föl a hegyen, látlak, amint közeledsz, és ahogy távolodsz. Minden járda és út, őrzi lábad nyomát nekem. Az utca fái rólad mesélnek, vágyakozva mondják: Milyen jó is volt, amikor alattunk sétált, és most fölöttünk lebeg, néha simogat. Azt üzeni: szeressetek!

Ahogy nem mertem elhinni, hogy lehet nekem lányom is, most úgy nyüszítek: Miért nem lehet megint?!

Minden, mi jó volt eltűnt Veled… ki volt az, aki elvette életed!?

Ki volt az az elvetemült, az a romlott, ki megfosztott reménytől… a világot a Te szeretetedtől?

Hogyan engedhette ezt a Teremtő?

Miféle gonoszság munkált azon a hajnalon, hogy hason mutasson áldozatot?

Csak remélni tudom, hogy Te már boldog vagy abba a végtelen jóságba, amiről mi halandók ebbe a világba csak ábrándozunk!

Egy évvel ezelőtti kínod, rettegésed, küzdelmed az életért én most is átélem… testem görcsbe rándul, lábam rúg, szavam megáll, valami apró darabokra tépi agyam sejtjeit, tüdőm lapul… és egy percnyi halál után minden újra indul…

Drága Kicsikém!

Elmúlt az élet. Amikor te haltál én is meghaltam veled. Ami most van, az csak álom, a test álma, mert a lelkem utánad kajtat a végtelenbe.

Remélem, most már nem sokat kell várni, hogy kiderüljön az igazság, hogy aki elvette az életet családunktól, színt valljon!

Várj rám Kicsi Angyalom! Várj meg kérlek! Lelkem ölelni akar még.

Még találkoznunk kell azzal a tudatunkkal együtt, semmit nem feledve, hogy volt egy csodálatos, kedves szeretettől ragyogó lányom!

 

Örökké a Te édesanyád!

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.