Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Életünket éljük vagy a sorsunkat?

2014.01.02

sorsunk.jpg

2014. január 2.

„Nem a csillagokban kell keresni a sorsunkat, hanem önmagunkban.”

(William Shakespeare)

 

 

 

Új évet írunk ugyan, de…

 

  Nincs értelme tagadni: Írói, gondolati válságban vagyok.

 

Akik rendszeresen olvassák itt-ott írásaim, azok tapasztalják, hogy mostanában egyre kevesebbet fogok tollat, utána meg a billentyűzetet, hogy bepötyögjem a gépbe gondolataim. Ha meg akarnám magyarázni - mert megtudnám -, akkor több dolgot is fel tudnék itt sorakoztatni.

 

Többek között érvem lenne, hogy nem kapok visszajelzéseket az olvasóimtól, vagy keveset. Vagyis úgy érzem, szavaim hiábavalók, nem érdekelnek senkit, vagyis: nem hatnak.  A gondolatok, vélemények –szerintem-  arra valók, hogy körbejárjuk, hogy minden oldalról kivesézzük, de sajnos, nincsenek partnerek, hogy a gondolatból gondolatsor, vagy, hogy egy új gondolat legyen.

 

Ez az érv azonban, csak egy a sok közül. A nagyobb baj a világlátásom, amely kritikus, és mint ilyen tán sokak számára némileg bántó lehet. Pedig nem akarok senkit megbántani, mert lelkem mélyén mindenkit a nagycsaládom tagjának tekintek. A család meg ugye arra jó, hogy ott őszintén ki szabad - mi több, ki is kell -mondani mindazt, amit gondolunk, minden szépítés nélkül.

 

  Azok, akik közvetlen környezetemben élnek azt várják tőlem, hogy most már tehetném le a fekete ruhát, mert lassan eltelik két év, mióta szívem egy darabja eltűnt, akiről azt mondják halott, de képtelen vagyok kívánságukat teljesíteni. Megmutatom igazi valóm, nem fogom elfedni cifra ruhákkal, míg a világ folyása gyászra ad okot. Még egy darabig a hajam se festem be, hogy látható, ne csak sejthető legyen: ebbe a hazug, szadista életbe csak beleőszülni lehet.

 

A baj ott van, hogy nem tudok betagozódni, nem tudok visszailleszkedni, mert eltűnt a szemem elől az, amit addig hittem, gondoltam világunkról. Ismeretlen lett ez a világ, pedig addig, míg itt volt a Napocskám, benne éltem, és többé-kevésbe el is fogadtam.

 

A sorscsapás, az azt követő sok-sok szenvedés, amely a mai napig is tart, megváltoztatott. Más lettem, a dolgok új megvilágításba kerültek. A világ megmutatta valódi arcát. Hogy leesett szememről a rózsaszín szemüveg, vagy a hályog, vagy a világ mutatta ki foga fehérjét az most - bárhogyan is fogalmazok -, mindegy.

 

A lényegen nem változtat.

 

  Minap beszélgettem (elektronikus leveleket váltottunk) egy kedves baráttal, aki ha a közelemben élne, még valódi is lehetne (az én leiratomban „valódi” az, ami kézzel fogható és ott van mellettem testi valójában akár minden nap is) és neki elmondtam, hogy nem akarok kibújni a Sorsom igája alól. Látom, hogy mennyire törekszenek az emberek arra, hogy mindenféle dologgal elfedjék kínjaikat, takargatják lelkük kiáltásait, mert azt hiszik, nem lehet változtatni. Sorsunkat pedig követni kell. Mindenkinek. És a baj az, hogy a legtöbben nem látják meg mi a Sorsuk, vagyis mi az, ami ide a Földre, megint élni taszította őket.

 

A sok kín, a hiány, a veszteség ellenére se vágyom arra, hogy bárkivel is sorsot cseréljek.

 

Senkinek nem könnyű.

 

Felébredni, megváltozni, megújulni, egy új embert teremteni önmagunkból soha nem könnyű.

 

Ha ezen a poklon már keresztül is verekedte magát az ember, akkor feltárulnak előtte mindazok a dimenziók, amelyekbe be kell lépnie és… kiállni egy-egy igaz ügyért, hogy egy jobb, egy igazabb, egy őszintébb világot teremthessünk… nem könnyű. Sokan azt gondolják, hogy az alázat azonos a megalázottsággal. Ezért nem lépnek.

 

Pedig éppen akkor válnak megalázottá, amikor elrettennek az eléjük tolt akadályoktól és azt mondják: Ezekkel szemben úgy sem győzhetünk.

 

  Az a Sorsunk, amikor látjuk a nehézségeket, mégis síkra szállunk a jóért, a jobbért, mert tudjuk, hogy a világ az erkölcstelen, a hazug, a képmutató, az embertelen felé csúszik, és csak akkor áll meg és fordul vissza, ha minél több ember gyürkőzik neki és csöndes alázattal kitart a jó ügyek mellett. Kitartani a jó ügy mellett egyúttal azt is jelenti, hogy bizonyos erőforrás-pazarló, a természetet tönkretevő dologról le kell mondanunk, és naponta meg kell vívni a szócsatákat, időnk jórészét pedig a szelíd, vagy kevésbé szelíd meggyőzésre kell fordítani.

Vagy tévednék?

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.