Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gondolatok augusztusban

2013.08.11

Augusztus 10. szombat (Etes)

 

Hajnali három és hőség. Alig aludtam. Mi történik?

Míg melegítem a vizet a kávémnak, ismét látom lelki szemeimmel az otthoni elszáradt orchideát, amit Enikő választott és a másikat, amit Atitól kaptam. Még soha ilyet nem láttam. Egyik nap még élő, a virágot nevelő szár, teli bimbóval, a lila-fehér pöttyös teli virággal… a másik nap mind elszáradva. Nem elhervadva, szürkére száradva. A szárak, a bimbók és a virágok is. Törékenyek, mint az egy éve letört bot. Egymás mögött álltak. Egyik az ablakpárkányon, másik egy állványon. Csütörtökön még éltek, péntekre mind elszáradtak: végük.

Mi történik itt?

A fölöttük 40 cm-re álló sárga orchidea tovább virágzik. Enikő szobájában a szintén Attilától kapott rózsaszín ugyancsak. Mintha valami sugárzás haladt volna el abba a sávban és megaszalta, kiszárította volna a virágokat. Mumifikálódtak. Egyetlen nap leforgása alatt.

Tegnap elmeséltem anyának, mire mutatja a megsárgult liliomot a ház előtt: ez tegnap még zöld volt. Megpörkölte a nap. A kegyetlen hőség. Két hónapja nem esett eső.

Nem jó. De az orchideát nem sütötte így a nap, mert leeresztettem a redőnyt, és vizet és tápoldatot is kaptak.

Anya az idén tölti a két hetest, de ilyet még nem élt. Az út menti fű, ahogy öntöztem tegnap este az ablak előtti virágokat, úgy ropog a talpam alatt, mintha száraz magokat szórtak volna le. A régen üde zöld fű, ami nem pázsit, hanem vadon növő fű, amely alkalmazkodó, szárazságtűrő volt. Eddig.

Büntetés ez, vagy figyelmeztető jelek? Ez volna a büntetése az emberiségnek a sok bűnért, amit a természet- és egymás ellen elkövettek? Figyelmeztetés, hogy a természet elleni tiszteletlenség ide vezet? Ki tudja hány millió tonna vegyszert ürít magából az emberiség vízbe, földbe, levegőbe tisztaságra hivatkozva, vagy szépségápolás gyanánt? A mára, kényelemre hivatkozó, oly annyira elterjedt telefonok, mikro- és rádióhullámok ugyan miként hatnak az élőre?  A szinte már mérhetetlen mennyiségű kipufogógázok, a talajon keletkező ózon – amely ha a helyén volna, védene - mennyire pusztítja az élővilágot?

Az emberiség elvakultam, a haladás szellemére hivatkozva (nem élhetünk a középkorban: hallom) használjuk az elénk tett kényelmet, tisztaságot és szépséget. De kik azok, akik erre hivatkozva tengernyi szennyet ömlesztenek ránk? A kapzsik, az „egyszer élünk, most kell mindent elérni, megkapni” (és ezt fennen hirdeti, hogy a tömegek el is hiszik), a pénzsóvárok, az önteltek, a pökhendik.

Miért nem kötelező minden kivágott fa helyére kettőt ültetni?

Az emberiség, a nagy technikai haladás közepette, mintha elbutult volna. Például, nagyapám (de apukám se) soha nem mondta volna azt a balgaságot, hogy a fák vizet eresztenek, ettől vizesednek a házak, azért ki kell vágni őket. Ha látta volna, hogy ilyesmi történik az egyik fájával (mármint, hogy a megsérült kéreg alól víz szivárog), a műhelyéből előkereste volna a rézoldatát, bekeni vele a fát, majd méhviasszal tapasztva be, szorító kötést tesz rá. Nem levelezett volna hivatallal fakivágás ügyben, és nem önt mérget a fa tövére, hogy gyógyítás, segítség helyett siettesse annak pusztulását. Mi ez, ha nem a természettől való teljes elszakadás?

Nagy bajok vannak már, amikor falura jövök, és azt látom, hogy a zöldségkaparék, a lepotyogott gyümölcs, a falevelek, vagy akár a fahamu mind-mind a kukába kötnek ki. Nagy bajok vannak, amikor látom, hogy az út menti árok az utat szegélyező fűsáv nem csak a szárazságtól sárga, hanem a gyomirtótól is, mintha valami élőt pusztító lény kiharapott volna egy darabot a természetből.

Hogyan akarja a földműves arra bírni a földet, hogy táplálja őt, ha vissza semmit nem ad neki abból, amit tőle kapott?

De nem jobb a helyzet a városi emberrel sem, akik egy része faluról érkezett és lett városi polgár.

A város olyan, mint egy foltos tehén.

Váltakozva mutat modern giccses vagy szép képet, és mutat középkori, meg 1930-as évek béli képeket, ahol öntudatlan emberek futkároznak diadalmasan, bóvli vacak használati tárgyakat, egészségtelen és műanyag ételeket cipelve.

Szívem csavarja a bánat.

Enikő zokogna, ha látná. Kérdezné is: Anya, hová lettek az egymást és a természetet tisztelő, szerető, öntudatos emberek? Elvette az eszüket a hőség, a sugárzás, a vegyszerek? Hová bújtak a bátor, öntudatos lelkek, hová lett a több ezer éves bölcsesség?

Már nem kérdez, mert sokat kérdezett.

Kérdezni pedig, míg mindenki nem kérdez, életveszélyes.

 

Még sötét van odakinn. Egy szellő se lebben.

Hajnali négy van, és mélységes csönd lett. Riasztó. Félelmetes.

Elhallgattak a tücskök, mintha aljas szándék járna odakinn, amely zsákba szedi a jó szándék megmaradt darabjait. Hazug külleme álruha, téveszméket hint erdőre, mezőre, mely sorvadást, majd halált hoz minden élőre. Előbb arra, aki szólni mer, és tettekre sarkall… majd később, ha lefialt a többi is mehet.

 

Mennyi sok a kívülről megkövült láva! Milyen sokan nem tudják, látni, érezni nem is akarják, hogy a szilárd külsejük mögött, belül, még forró erő fortyog!

Ugye nem mertek mélyre nézni? Nézitek inkább a külsőt, mit elétek tartanak, megelégedetten, mert az erény, és nyugalmat, békességet hozó.

Olyanok vagyunk, mint a nyulak, kik az ólból félnek kijönni, mert az a biztonság. Igaz az egyik sarokban a fészek, a másikban az ürülék, de megszoktuk már. A jó a gazda pedig mindig hoz egy marék füvet, vizet is ad, és csak nagyon ritkán felejt, de okos beosztással még ez is viselhető.

  

És a leszorított fájdalom, egy hajszálnyi résen utat találva, hangtalan sikollyal, eltorzított arccal, könnyek áradatával, hirtelen és egészen váratlanul a felszínre tör…

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.