Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ma is hozzád futok

2018.08.08

2018. augusztus 8.

 

Drága Kislányom! heart

Ma 76 hónapja, hogy megtörtént az, amitől minden anya retteg. Elveszítettelek.

Az elme nem akarja elfogadni, hogy nem lát többé téged – számára nem számít az idő -, a lelkem pedig – neki meg értelmezhetetlen fogalom az idő - bárhol is járok, téged kerestet a szememmel. Van, hogy állok, valamire várok, és egyszercsak sírok. Elment egy szép szőke lány előttem, és ha nem is tudatosult, hogy ő hasonlított (valamiben mindig hasonlít), akkor is vágyakozni kezd, és ezt a könnyek küldésével adja tudtomra.

Ma sajnos nem tudok kimenni a temetőbe az emlékművedhez, mert tegnap elestem és alig birok járni a lakásban is. Hiába is tajtékzik a lelkem, a test, a lélek lakása, a lélek temploma rozoga lett.

Köszönhetem ezt a nagy számnak – hiszen ismersz! – és az emberek értetlenségének, no meg kellett valaki, akibe belemarhatott az a pasas, még azt is felhánytorgatva, hogy nem üldöztek el a lakótelepről, amikor mindenki számára is kiderült, hogy Csaba, autista. Én nem is tudtam, hogy az emberek egy része így élte meg a dolgot, hogy most akkor ők, kimondottan toleránsak, amikor szó nélkül megtűrtek minket. Azt hittem ez természetes, hiszen senkit nem bántottunk, igaz Csaba kiskorában hiperaktív volt, no de mégis…

Őszintén… semmi kedvem nem volt menni a rajszakkörre, de Csaba akarta és érte azért nagyon sok mindent megteszek, ill. ugyanennyiről szívesen lemondok. A múlt héten se mentünk a kánikula miatt, és mert délután időpontom volt a reumatológiára és azért senkinek se tesz jót az ide-oda rohangálás, főleg nem egy napirenddel együtt élő autistának.

Persze az orvos se javított a baloldali fájdalmaimon, amit most már hónapok óta kénytelen vagyok elviselni. Egyedül csak a „D-vitamin” hiányomra koncentrált, arra írt fel másik gyógyszert, mert az előzőleg szedett nem szívódott fel. Mondtam neki, azt hittem én egy fájdalmat jól tűrő asszony vagyok, de időnként úgy fáj a bal csípőm, a combom egészen a bokámig, hogy könnyezem. Nem tud ezzel mit csinálni, ezzel együtt kell élnem. Beteg a gerincem, beteg a szívem, nem élhetek úgy, mint más emberek. Ez van.

No, ha beteg voltam Kincsem, akkor most betegebb lettem. Egy hozzám méltatlan dologban akadályoztak meg az Égiek, amikor kicsavarták a csípőízületem és én hasra vágódtam. A Centrum buszmegállóban.

Az egész azzal kezdődött. Hogy a szomszéd házból a fiatal kis nő, aki babát vár, ámbár a másik alig múlt egy éves a babakocsival nem tudott beállni a buszon az erre a célra kialakított helyre, mert ott utasok álltak és eszük ágában se volt a kocsinak helyt adni. A felszállók, köztük mi is, megrekedtünk a középső ajtónál. Mondtam ugyan, hogy be kellene oda tolni a kocsit, de az asszony nem mozdult. A következő megállóban hátra jött ő is velünk, de a helyére beállt egy másik asszony és a babakocsi továbbra is a közlekedő útvonalban maradt, és botladoztak azok, akik hátra jöttek. Mondanom se kell, hogy egytől-egyig fel voltak háborodva, de a mama ült és a kocsi maradt, ahol volt. Persze beszéltünk a dologról és arról, hogy az utasokat azért nem kellene felejtetni, mire a terhes anyuka felállt és betolta a babakocsit a kocsit tárolóban álló két nő közé. „Most már jó?” Ezt kiáltotta egész hangosan. Persze én voltam a közellenség, aki felállította a terhes anyukát és nem azok, akik ott álltak, akik azt is megtehették volna, ha nem mennek arrébb, hogy megfogják a babakocsit az anyuka helyett, ha már úgy is ráérnek.

Az egyértelmű gyilkos pillantások még nem zavartak volna, de amikor a Centrumnál leszálltunk és mivel Csaba mindenkit udvariasan előre engedett, hiába szálltam le csaknem elsőként, hát az pasi a lakótelepről megvárt minket és kiosztott. Hiába mondtam, hogy nem én voltam az egyetlen, akit a dolog zavart, hogy nem a kismama volt a hibás (hacsak azért nem, mert nem mert szólni, hogy ugyan, tessen, már ide engedni a kocsit, mert mindenki fel akar benne esni), hanem azok, akik nem vették észre magukat. Engem persze, aki ezt szóvá tette, mindenki észrevett.

Miért is avatkozom bele folyton mindenbe?!

Szóval érzéketlenségről tettem tanúbizonyságot, meg hiányos a toleranciám, pedig hát „Mi” -ezt a szót használta a hapsi (talán a lakótelep közösségét vette egy kalap alá magával? Régen rossz akkor nekem!) – Szóval Mi, aztán toleráltuk Csabát.

Hoppá.

Szóval nem gondolta volna rólam, hogy ennyire gonosz vagyok, és csúnyán viselkedtem, meg hasonlók. Aztán elindultunk a dolgunkra ellenkező irányba, mire beszólt és be is mutatott. Visszafordultam, hogy utána lépek, hogy akkor most ez megint mi volt, de az Égiek megakadályozták, hogy cirkuszt csináljak. Helyette elejtettek.

Jobb karomon égési sérüléshez hasonló seb, bal csípőm kifordult, majd visszaállt, a bal térdem iszonyatosan hasogatott. A hangom percekre elment. A mellkasom, a szívműtét belső varratai fájtak és egy kisebb asztmás fulladás jött rám. Szerencsére nálam volt a Ventolin.

Most is látom, ahogy ott hasalok. Azt a pillanatot, amikor felnézek, és a pasi visszafordul, rám néz és látszik az arcán, hogy elégedett Isten (persze a jó Isten) ítéletével, hogy ez jár azoknak, akik megveszekedett rosszindulattal élnek. És természetesen meg se torpanva tovább sétált. Eszébe se jutott, hogy felsegítsen, hiszen a bűnösöknek maguknak kell elviselni bűnük következményeit. Érezte a tette súlyát és nemességét: „Ez jó mulatság, férfimunka volt!”

 

Hát így járt tegnap édesanyád Drága Kicsikém! heart Attila jól leteremtett, hogy minek kell nekem mindenbe bele avatkozni, Csaba azt hitte direkt estem el, és megígértette velem, hogy többé ilyet nem teszek, mert a sürgősségi, a röntgen miatt minden programja elcsúszott. Törés nincs, menjen haza és jegelje – mondta a doki. Alig bírtam haza vánszorogni, Csabába kapaszkodtam. A háziorvost elértem telefonon és azt mondta nem hagyhatom el a vérhígítót, mert azzal a szívem kerülne veszélybe. Most egy hatalmas fekete labda a térdem.

Tamás szabit vett ki, hogy intézze a dolgokat helyettem pár napig, mert menni csak, mint a csiga tudok. Éjszaka két fájdalomcsillapítóval tudtam kicsit aludni.

 

heartÉdes Csillagom, ha már kicsit jobban tudok járni, megyek hozzád. Bár elég siralma ez, hogy nekem az adatott, hogy nem a szép lakásodba, hanem a temetőbe kell hozzád mennem.

Ja! És képzeld! Valaki azzal próbált vigasztalt tegnap, hogy az olyan emberek, akik engem így lehúztak, mindig visszakapják Istentől, vagy a Sorstól, de én elbőgtem magam. Zokogtam.crying

Ha ez valóban így működik, nekem kellene lennem a legnagyobb gonosztevőnek, hiszen a legnagyobb büntetést kaptam, amit egy anya kaphat, elvesztette a gyönyörű és csodálatos lányát, és kapott egy autista gyermeket is, akinek soha nem vehet részt a diplomaosztóján, de még az érettségi vizsgájának se örülhet.

Bár annak nagyon örülök, hogy Ő egy csodálatos, őszinte emberke és egyre több mindent tud megcsinálni egyedül. Ha itt lennél, még jobb lenne a helyzet.

És persze Attilánakheart és Dominiknekheart is nagyon örülök. Szeretem őket.

 

Téged is Végtelenül szeretlek kislányom!heart

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.