Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


MEDITÁCIÓ HAZAFELÉ A BUSZON

2013.06.11

 

dscf8559.jpg

 

Június 11.

 

Vasárnap Etesről hazafelé a buszon, mint mindig, ha csak egy mód van rá, lehunytam a szemem és máris ott voltam… odaát… Apa a jobbomon. Tőle kissé távolabb valaki, aki állítása szerint a kezdetektől velem van, de soha nem látom az arcát. Apának sincs teste, csak az én képzeletem öltözteti emberi alakba.

A gondolat-párbeszédet nem lehet úgy leírni, mint az emberek beszélgetését:

 

Édesapa – szóltak hozzá a gondolataim – amíg élek, te mindig az én apukám leszel. Hiába is mondod, hogy az csak egy élet a sok közül. Nekem most Bódi Lajos vagy és leszel, amíg csak át nem költözök.

 

És villannak a régi képek, dúsulnak az érzelmek, melyek itt, amikor nyitva a szem, semmik ahhoz képest. Mintha belőlük jönne, az ősi mélységeimen át.

 

Kedden lennél 76 éves apa. Ha neked nem is, de nekünk számít. Azért a sok virág az emlékműveden… láttad már? Ha velünk lennél, ünnepelnénk. De megfosztattunk minden ünneptől. Az ünnepek soha többé nem lesznek ünnepek. Sírunk. Örök siralom. Tényleg siralomvölgy a világ.

 

A mulandóság az értelmetlenség mellé áll és szemhéjam mögött feldúsul szemem nedvessége. Apa meg, mintha lépne… de csak lebben felém. Homlokomra lehel… mint egy csók.

 

Mondd apa, miért történik mindez velem? Láttalak mindent javítani, elintézni, és láttalak úgy élni, mint egy kisgyerek. Mindez már önmagában kín volt, de ami utána jött az maga a borzalom. Elvesztettem a lányom, pedig becsülettel éltem, dolgoztam sokat magunkért és másokért, mégis kiszakította a szívem valaki, aki ott nálatok rendező.

 

Nemet int kezével. Tiltakozik. Szemöldöke mintha összehúzódna, a másik, az örökké mellettem lévő baloldalamra suhan és átölel. Érzem hátamon a karját, de már késő a vigasz… felgyűltek a könnyek és utat találtak arcom dombján lefelé, le a nyakamon… a szívem körül megnő a nyomás, jobbra hasít. Ez fáj.

 

Miért nem tudhatom az igazságot? Miért ez a titok, mely hazugságot táplál? Ha az összefüggések oly nagyok, hogy emberi elme fel nem foghatja, miért nem adnak hozzá elegendő észt? Mindig mellettem álltál apa! Ha kérésem volt, azon voltál: legyen. Azt kértem legyél nekem, de Te elmentél. Büszke voltam a lányomra. És mint egy tornádó emeli a házakat és szerteszórja, ezerfelé, úgy tűnt el életemből a legnagyszerűbb, aki reményt adott, hogy van még jó ezen a Földön.

 

A fájdalom hangokat akar adni, elfojtom kezemmel. Betakarom arcom, hogy torzultan ne lássa senki. Állnak mellettem, ők ketten, a vigyázók, mint tehetetlen bábok és előre mutatnak.

Ott látom Enikőt, amint rám mosolyog, de a kép távolodik, és míg egyre kisebb lesz és az őrület határán sikoltom: Ne! Ne menj el!

 

A busz megérkezett velünk. Mozdulni kell. Menni tovább. Még órákig nyom a mellkasom, az oldalam. Még sokáig nem tudok visszazökkenni a látható világba, csak csodálkozva, értetlenül figyelem az embereket, a tárgyakat.

 

Amit láttam visszaadni szavakkal nem lehet, még úgy sem, hogy dajkáltam már két napja, érlelődhettek…

Ma éjszaka Enikővel voltam. Nem emlékszem csak arra, hogy  velem volt, itt járt, itt élt megint, és álmomban olyan egyértelmű volt, hogy visszajött, mint egyértelmű a Nap melege.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.