Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


NEHÉZ LÉTEZNI NÉLKÜLED

2013.06.17

 

lila-teremtes.jpg

Etes június 15. - Salgótarján június 17.

 

Drága Kicsikém!

Tudnod kell, hogy már csak két napunk van, és Csabának vizsgáznia kell. El vagyok keseredve, mert a „történelem” sehogy nem fér a fejébe. Folyamatosan jár az agyunk, hogyan, miként lehetne számára is világossá tenni, de minél több a szó, az újabb gondokat okoz. Ebből a tantárgyból még könyvük se volt. Semmi ábra, semmi kép, se térkép. Így aztán vizuálisan semmihez nem köthető egy-egy esemény vagy személy.

De a többi tantárgy is üres a számára makettek, minták nélkül. A kémia sokkal jobban ment, amikor Julika tanította, mert Ő vitte az elemek mintáit és Csaba élvezte, hogy láthatóvá váltak az atomok és karjaik, a kötésekkel. Ilyen a fizika is, ahol nem elegendő a rajz, maketteken kellene látnia, mi történik emeléskor, vagy az elektromosságnál hogyan vezetékezünk, hol a kapcsoló, hol az izzó.

Már ott tartok, hogy nem is érdekel. Megbukik és kész. Ha rajtam kívül senki se foglalkozik vele, akkor ez az eredmény. És ha mindezt tetézi még az, hogy én is sokszor zokogok, aztán inkább ülök mozdulatlanul és csak magam elé meredek, mert minden gondolatom ott forog, hogy mi történt Veled, veletek… hogy mára elzárkózott tőlem a világ, mert megkérdőjeleztem a biztonságot… akkor gondolhatod, hogy mit tudtam megtanítani neki.

 

Milyen sokat beszélgettünk arról, hogy az emberek úgy élnek, mintha örökké tartana! Emlékszel? Abban a hitben ringatják magukat, hogy biztonságban vannak és a rossz dolgok mindig másokkal történnek. Azok is csak akkor, ha figyelmetlen, felelőtlen vagy rosszakarókat szerzett magának, vagy eleve rosszindulatú és lám (!) megkapta érte a „jutalmát”.

Ha jön valaki, jelen esetben én, és rámutatok, hogy a tűzszakértő, aki a világ szemében a hős megmentő (bizonyos szempontból az, persze, hogy az), nem mindig hős, hanem van, amikor hibázik, van, amikor hanyag, utána meg lapít, mint tetű a var alatt, akkor meginognak a színfalak. Ugyanez történik, amikor kiderítem a rendőrökről, hogy nemtörődömök, költségeket kímélnek, ezért inkább nem is keresnek nyomokat, és így zsigerből, mindenféle bizonyíték nélkül vetnek el lehetőségeket, és nem vizsgálnak, nem keresnek semmit.

A tömegek számára ők az igazság bajnokai, akik megvédenek minket a bűnöző elemektől. Ha én ezeknek a hithű tömegeknek az ellenkezőjét állítom, vagy azt, hogy a kivétel erősíti a szabályt, akkor szembefordulnak velem, vagy éppen elfordulnak, és összekacsintanak, hogy ennek a nőnek a fájdalomtól megbomlott az agya.

Bolondnak, szőrszálhasogatónak, bosszúállónak, elmeháborodottnak kiáltanak ki, és ott hagynak, ahol a part szakad, ha hamis biztonságérzetükre rámutatok. Ha mindezeket még azzal tetézem, hogy a boncorvos is felületes volt és vakon szót fogadott a rendőrök utasításainak, és nem érdekelte, hogy semmi anatómiai bizonyítékot nem talált, hogy a két összeégett holtest valóban ti voltatok, akkor aztán végképp elástam magam.

 

Kérdéseket feltenni csak úgy lehet, ha van valamennyi ismereted a történtekről. Nem azok a mondatok igazak feltétlenül, melyeket mások szültek! Nem! Sajátokat kell alkotni. Ahhoz azonban egy-két iratot el kell olvasni, össze kell hasonlítani vallomásokat, jegyzőkönyveket, le kell játszani a leírt történést, és be kell helyezni az időbe is.

Gondolkodni kell.

Életünket különféle energiák irányítják, de a gyeplőnek a mi kezünkbe kell lenni.

Nem igazán értem… hogyan tudnak tömegek úgy élni, hogy semmire nem keresik maguk a választ, hanem feltételek nélkül elfogadják mások válaszát. Mindezt még megértem egy bonyolult matematikai feladatnál, vagy valamilyen, életünket nem szorosan érintő tudományos kutatásnál, de a mindennapjaink kérdéseit mégis csak át kellene gondolnunk.

Ahogy én nem értem őket, ők úgy nem értenek engem, hogy én miért keresem.

Drága Kincsem! Mióta elmentél minden megváltozott. Nem vagy itt, hogy megbeszéld velem a világ dolgait, nem hozol új ismereteket és nem tisztázzuk esetleges tévedéseimet.

Rettenetesen hiányzol!

A kérdések egyre csak halmozódnak. Válaszok nem jönnek.

Mindenki hallgat.

Ráérnek. Ez nem az ő életük, nem a férjemé, nem a gyerekeimé, nem az édesanyámé. Romokba hever az ő életük is, hiszen egyáltalán nem vagyok rendben, de ez a tény a kutyát nem érdekli.

Hibázó tűzszakértő, hanyag rendőrség, hanyag boncnok. Van valaki, aki tisztességesen végezte a munkáját?

A túlélő, a ti „barátotok”, pedig nem áll szóba velem. Azt írta, hogy olvasgassam csak a vallomásokat, amiből felvettek éppen eleget.

Én meg szót fogadok és olvasgatok.

Minél többször olvasom el, annál inkább szaporodnak a kérdések, a furcsaságok.

A másik tűzszakértő, aki segített néhány kérdésre választ találni, ő is furcsának tartja, hogy miért volt fontos menteni a takarót, és hogy miért nem ugrottatok ki az erkélyen, ha beszélni tudtatok vele az első észleléstől kezdve, mert, hogy egy ház kb. 8 perc alatt tud lángba borulni, és az ágytól az erkély csak 3 lépés volt. Meg is tettétek, csak későn.

Miért?

Az én életem díszletei elégtek. Minden összeomlott és én csodálkozva figyelem a többieket, akik életük színesnek tartott színpadán olyan dolgokkal foglalkoznak, amely a lelkük fejlődéséhez egy picit se visz közelebb. Eluralja őket a bonyolult világ, a sóvárgás vagyonok után, a passzivitás, az illúzió.

Felébresztetted a lelkem, amely szunyókált. Felébresztettük egymást Kincsem.

És ahogy ébredtem, Te itt hagytál.

Magányos lettem ebbe a hétmilliárdos nagyvilágban.

 

Segíts Kincsem, hogy a tudatlanság ellen harcolni tudjak, és végre megértsék az emberek, hogy csak a jóság, az őszinteség, az igazság, az együttérzés az, ami jobbá teheti ezt a világot!

 

Édes kicsi Lányom, nagyon szeretlek!

 

 

                                                                       Örökké a Te édesanyád

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.