Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


NOVEMBERI LEVELEK

2016.11.30

Etes, 2016. november 5. szombat

Drága Kislányom!

Eltelt az emlékezés hivatalosan kijelölt napja, de az emlékezés – csak úgy, mint a szeretet – nem köthető egy naphoz, amit ünnepnek nevezünk. A Mindenszentek, a Halottak napja az emlékezésé, a Karácsony a szereteté. Miért is nem lehet az évnek minden napján olyan meghittnek, olyan békésnek, megértőnek, türelmesnek és szeretetteljesnek lenni, mint Karácsonykor? A Karácsony volt a kedvenc ünneped. Már novemberben készültél rá. Én is. De ma már semmi sem olyan, mint régen volt.

A lelkem lázad. Sokak lelke lázad mostanában, és súgja a testnek, hogy a világot a kevesek elrabolták a sokaságtól. Súgja a lélek, hogy cselekedni kéne.

A temetőben kevesebb volt a virág, kevesebb a mécses. Szegényedünk. Lassan, de érezhető már a mértéke.

Szívszorító, ahogyan a szegénység mellé betársul a betegség is, mert ez, az a fajta szegénység, ami a csöndesen tűrő, békességre vágyó népeket sújtja, amelyik a megalázó, a felsőbbrendűséget harsogó, hatalmaskodó emberektől való. Ezek az emberek úgy alázzák meg és rabolják ki embertársaikat, hogy oda se adják nekik, ami járna, amit kemény munkájukkal kiérdemeltek. Ettől van aztán a sok-sok szívbeteg ember, mert a lélek befelé sír.

Ha ezt látnád Kicsim, biztosan Te is sírnál. Nem tudom… lehet, hogy látod, és odaát hullatod a könnyeid, ha van mivel látni és könnyet hullatni.

Mondd Kincsem, szoktak sírni az Angyalok?

Kellene most már valami nagyon nagy csoda! Kellene valami, vagy valaki, aki megszólaltatja azt az óriás trombitát, és ébresztőt fúj, miközben erőt ad, és együttérzés-port, meg hit-port fúj a Föld légterébe, hogy visszakaphassák az emberek önmagukba, önmaguk erejébe vetett hitüket!

Édes Csillagom! Jó volna úgy beszélgetni, olyan meghitten, mint régen! Úgy, olyan lélekből jövőn, ahogyan beszélgettünk Te meg én! Gyere Kincsem! Ülj ide mellém és beszélj! Súgd a fülembe a meséket! Segíts, hogy meghalljam, hogy megérezzem, hogy átélhessem úgy igazán, testtel és lélekkel, hogy békére leljen a szívem!

Szeretlek!

 

November 9. szerda

Édes Enikőm!

Arra gondolok, hogy létezik valamiféle életútterv, amit mind megalkottunk, mielőtt a Földre leszülettünk. Az életen úgy haladunk át a születéstől a halálig, mint egy úton. Figyelem mennyire tiltakoznak az emberek a halál emlegetésére, pedig mind azért jöttünk, hogy az út másik végén innét kilépjünk. Alagút? Folyosó? Vagy csak két kapu, amelyek belépésre, majd egy másik a kilépésre szolgálnak.

Az úton tanulunk. Egymástól. Mások meg tőlünk. Mind tapasztalatokat szerzünk, tudást. Szeretünk, vagy gyűlölünk, jók vagyunk, vagy rosszak. Általában minden a mi döntésünk.

Akkor most valóban létezik egy életterv, amit meg kell valósítani? Mi történik, ha valaki letér a kijelölt útról? Ha nem viszi véghez azt, amit maga tervezett, amit a fizikai létbe készülő lelke vállalt, akkor az életben, egyre keményebben ismétlődnek a feladatok?

Lehet, azért kaptam ezt az óriási büntetést, hogy elvesztettelek, mert nem küzdöttem elég kitartóan az igazságosabb, az emberibb világért?

És ha ez tényleg így működik, akkor a magyar nép is azért szenved már évszázadok óta, azért árulják el mindig a vezetőik őket, azért kap egyre nehezebb és kegyetlenebb élethelyzeteket, mert nem küzd vállat vállhoz vetve, összefogva, egységben a szebb és jobb életért?

Mit tegyek Kincsem, hogy megtaláljam az igazságot?

November 12. szombat  Etes (még 49 nap van hátra ebből az évből)

Drága Kincsem!

Nem is sejtettem, hogy amikor betöltöm az ötvenhetet nem lesz mellettem a lányom. Nagyon hiányoztál kicsi Kincsem. Ha tudtam volna előre ezt a szörnyűséget, biztosan megszököm a világból. Lehet, hogy gyerekként még emlékeztem mi vár majd rám, ha felnövök, és azért akartam folyton visszamenni a lelkek világába. Azt mondják a gyerekek még „tudnak”, ők még látják az angyalokat, ismerik az ezüst és aranyszálakat és a jövőről is van fogalmuk. Aztán kineveljük belőlük és megszűnik a harmadik szem intenzív működése. Ki tudja. Mi nagyon okos felnőttek abszolút hitetlenek lettünk, annyira beleragadtunk az anyagi világba, hogy a lélekről már csak halovány sejtésünk van.

Nem is tudom, minek írom folyton folyvást ezeket a naplókat. Van már egy vagonnyi füzet, amit teli írtam, aztán meg ide gépelem a gépbe, hogy felmehessen a blogra. Az emberek már keveset olvasnak. Hosszú szövegeket meg aztán nehezen, mert a pörgést, a látványt, a hangokat szeretik.

Azt gondoltam, te majd elolvasod a naplóimat. Aztán ez lett. Ez, hogy itt hagytál. Attila nem egy olvasós fajta, Csaba meg nem igen érti a világot, vagy hát igen keveset ért meg belőle, így ha nincs mellette valaki, aki elmondja írásaim értelmét, akkor bizony sokat nem értene belőle. Viszont, ha ő, Csaba, nem lenne mellettem, akkor szeretet is alig létezne köröttem.

Tegnap jöttünk ki anyához. A tegnap arról volt nevezetes, hogy megint rámutatott az életünk folyása, hogy az emberek igen gyakran becsapják egymást, felelőtlenül ígérgetnek, és úgy szervezkednek, hogy nem tekintenek mindenkit egyenrangú társuknak. Pont ez volt az oka, hogy elmaradt az a két óra, amiért lementünk a suliba, már a csomagokkal, amit anyához akartunk vinni. Nehezen haladtam a szívem miatt és egyáltalán nem esett jól, hogy hiába gyalogoltunk a Vásártértől. Vissza is gyalog jöttünk, mert a buszjárat annyira csapni való a városban, hogy inkább nem is ecsetelem.

Ha Te itt lennél, biztosan sokat beszélgetnénk arról, hogyan lehetne jobbá tenni Istennek ezt a szép világát.

Soha ne feledd kicsim, hogy szeretlek.

 

November 13. vasárnap (még 48 nap van hátra ebből az évből)

Szia, kicsi Csillagom!

Tegnap délután megsütöttem a tortát, estére a krémet is bele tettem. Megsütöttem anya kedvencét a túrós-almás süteményt is. Csabával készítettünk szendvics falatkákat, hogy anya barátnőjét meg tudjuk kínálni. Marika felköszöntött egy bonbonnal és egy kávét is kaptam. Annyira jól esett, hiszen én nem szoktam semmit kapni a családtagokon kívül.

Anyukámnak nem volt túl jó a kedve, sokat töpreng mostanában a nővérén, aki az én keresztanyám, és aki pár hete majdnem meghalt, mert nem vették észre az orvosok, hogy már alig van vére. Csontvelő gyulladása van. Olvastam, hogy ez lassú lefolyású, hőemelkedéssel, vérszegénységgel, fogyással és gyengeséggel, vashiánnyal, étvágytalansággal járó betegség, amit baktérium, vagy gomba okoz. Öt csomag vért kapott kereszt, amikor végre kórházba került, de akkor már azért vitték be, mert eszméletét vesztette. Iszonyat, mennyire felelőtlenek az orvosok is, akik még itthon maradtak, főleg ha idős emberekről van szó.

Próbáltam felvidítani anyucit. Nagyon nehéz, mert annyira kemény és keserű volt az élete gyerekkorában, hogy az felejthetetlen a számára. Egész életében azon volt, hogy segítsen másoknak, és tudom az volt benne az indító, hogy szeretetet kapjon. Nagyon vágyik arra, hogy szeressék. Én mondom neki, hogy mama is, papa is nagyon szerette, de ha valakiben megcsontosodik a hit, hogy őt az anyja még az ördögnek is oda adta volna, akkor nehéz kihúzni belőle ezt a tüskét.

Egyszer a nagymamától azt kérdezte valaki, hogy a négy csemete közül melyiktől válna meg, ő meg azt mondta, hogy anyától, őt még az ördögnek is oda adná. Ez azóta is anya fülébe cseng. Mondtam neki, hogy mint gyerek rosszul értelmezte, mert ezt mami bizonyára azért mondta, mert az én anyukám volt az a gyerek, aki még a mocsárból is kimászott, amikor beleesett és ügyes volt, meg talpra esett és valószínűleg még az ördögöt is kijátszotta volna és hazatalál. Anya volt az egyetlen, akinek tizennégy évesen dolgoznia kellett a városba, a Gépgyárba. Neki ez is bántó. Én viszont erre is csak azt tudom mondani, hogy ő volt az, akiben bíztak, akiről tudták, hogy meg tudja magát védeni. A másik két lányt nem engedték, mert ők nem voltak olyan ügyesek, ők otthon művelték a földet.

Nehéz azért hidd el Kincsem.

Különbözőek vagyunk. Ha egyformák leennénk, mindenki egy dologhoz értene és nem volna olyan színes a világ.

Hiszem, hogy senkit sem szabad magára hagyni a sötét gondolataival. Meg kell ismerni őt, hogy miért vált olyanná, amilyen és a bajait a gyökerétől kell kezelni. Az ember, ha hisz Isten erejében és hiszi, hogy ő maga is Isten gyermeke, akkor jöhet bárki, aki úgymond (mostanában nagyon divatos ez a szó) negatív, az erejét senkinek el nem szívhatja, mert az Erő végtelen, hiszen a világegyetem is végtelen, és az teli van végtelen látható és láthatatlan energiákkal.

Azt mondom, senki sem önmagáért létezik. Egymásért vagyunk.

De jó is volna, érted is lennem Kicsikém!

 

November 16. szerda

Esett a hó Kicsikém! heart

Azt reméltem, majd a születésem napján fog fehéredni a táj, mert amíg nem vettek erőt rajtam az évtizedek mindig sűrű hópiheversennyel köszöntött a természet. Persze csak én, mint ébredező értelem, hittem, azt gondoltam: szeret a természet, szeret Isten. Aztán persze lehet, hogy szeret Isten még most is, hiszen én is a gyermeke vagyok, de a hóesés kicsit késik. Jó ez így is.

Ahogy reggel húztam fel a redőnyt a szobádba látom ám, hogy a hibiszkuszodon – a halványpiroson – kinyílt az utolsó bimbó. Furcsa szépséget adott az összkép, elől a virág, háttérben a havas körtefa. Mosolyt csaltak az arcomra, olyannyira szép és különleges volt.

Csabával nyolcra mentünk iskolába.  Hideg lett kincsem. Napok óta fázom. Valószínű, közrejátszik, hogy elfutottak felettem az évek és nehezebben áll át a testem melegről a hidegre. Régebben nem volt ezzel gond. Most viszont a paplanomra kellett az éjszaka még egy takaró is, és a konvektort is feljebb tekertem. Csaba reggel szóvá is tette, hogy nem vettük le éjszakára, hogyan fogjuk így kifizetni a gázszámlát. Hát igen itt tartunk Kincsem, hogy attól kell félnünk esetleg, eljöhet a nap, amikor ott állunk egy kifizethetetlen számlával a kezünkben. Bezzeg a vezetéssel megbízott politikusoknak minderről fogalmuk sincs, vagy ha van, tudod mit mondanak? Csúnya, de azt hogy „szégyelljük magunkat”, vagy azt: „pusztuljon a férgese”. Mert a szegény, az a férgese. Szerintük.

Édes Encsikém, ha odaát vagy – mert nem tudom hol vagy Édesem -, akkor biztosan látod, hogy neked egy csodálatos öcséd van. És mára már a bátyádra is büszke lennél, annyira sokat változott, komolyodott.

Csaba, most angol órán van. Rettentően szereti, a tanárnői szerint aktív és nagyon akar és jó vele dolgozni, pedig ebben a borongós időben a gyerkőcök általában elálmosodnak.

Kint voltam a temetőbe Csillagom. Ha odaát vagy tudod. Sírtam. Beszéltem hozzád. Ha nem vagy odaát, akkor tudnod kell, hogyan állok emlékműved előtt összetörten, hogyan szakad meg egy napon a szívem. Beszéltem ott magamban, és azt hiszem egy asszony meghallotta, mert nem vettem észre, hogy közeleg. Lehet bolondnak gondolt, de tudod édesem, engem már az se érdekel.

Arra kérem a Teremtő Istenpárosunkat, hogy tegyenek csodát, gyógyítsák meg a szívem, amelyik most se akar elférni a kirendelt helyén és veri a hátam, dörömböl a mellkasomban, mint valami lázadó szabadságharcos.

Szeretlek Édes Kislányom…

November 26.

Kislányom!

Mindig, folyton rád gondolok. Ha éjszaka felébredek Te vagy az első gondolatom. Már félálomban is arra gondolok, hogy itt hagytál. Olyan is volt már, hogy arra ébredek: agyam erőlködik kitudni az igazságot. Mintha valami felsőbb lénnyel vitázna, aki valamiért nem akarja érthető formában elmondani az igazságot.

Nincs ebből menekvés.

Nincs az az ép elme, amelyik képes volna legyőzni az anyai szív szeretetét.

Ez egy szökőár. Mindent elsodor.

Az elme ebben a viadalban csak akkor győzhet, ha már a szív nem képes teljes melegével szeretni. Ha nem szeret már toronymagas hullámokkal, vagy esetleg átmenetileg néhány órára, csak addig, amíg a világ elcsendesül, elapad a tömeg, a nyüzsgés, hogy aztán teljes erejével letaglózzon megint.

Sokszor a tömeg se számít, amikor tőlem függetlenül valahol a tudat mélyéről felhangzik segélykérő, velőt rázó sikolyod… a kiáltásod, amivel engem hívsz… anyaaaaa!

Olyankor mit sem számít tömött busz, elönt belülről a kín és vége… minden gát felszakad.

Szeretlek drága Magzatom!

Ha könnyek kellenek, azt adom. Csak valami tévedés lesz, egy emberi elme elvadult gondolata, hogy a könnyek bántják az eltávozottat.

Ha lenéznek, ha gyöngének tartanak engem, az se érdekel. Mondják csak, hogy „negatív”. Számomra Te vagy a legfontosabb.

 

November 28. hétfő (34 nap van még ebből az évből)

Szia, Édes Kislányom!

Minden nappal közelebb kerülök hozzád. Fogy az itt töltendő idő. Nem tudom mi van odaát. Mindenki fél az ismeretlentől. Én attól félek, hogy Csaba élete derékba törne, ha hirtelen mennem kellene.

A szívem majd minden nap jelzi, hogy az élet mulandó. Minden nap kérem a Teremtőt, hogy küldjön gyógyító energiát a lelkem házának, amelyik rendületlenül vigyáz engem, és kérem, hogy a műtétet halasszuk lehetőleg addig, amíg Csaba végez az iskolával.

Igen. A szívem aorta billentyűje átereszti a vért és kiöblösödött az aorta. Nem lesz egyszerű a műtét. Nem tudom miért várunk. Most csökkentik a szívverést és a vérnyomást és hat hónap múlva kell majd ismét CT és ultrahang, hogy ellenőrizzék a tágulat nagyságát.

Nem tudom, mikor kell mennem ebből a létezésből.

Mennék is, nem is.

Ha te odaát várnál, akkor könnyebb. De nem tudom.

Nem tudom, hogy valóban ott vagy, vagy még emitt. Nem állapították meg. Csak rámondták. Nem tudom mi történt, nem tudom, hogy történt. Van egy csomó kérdésem, amire senki nem akar válaszolni. Kenik, maszatolják az ügyet és nincs ember, aki leülne velem, hogy végig menjünk a kérdéseken és azokra tisztességes válaszokat adjon.

Embertelen kínzás ez.

Már négy és fél éve kínoznak.

Van, aki azt mondja nem csoda, ha belerokkant a szívem.

Most se tudtam aludni. Kétóránként ébredek. Féltizenegy, majd félkettő. Kettőkor kijöttem, mert csak forogtam, zsibbadt mindkét karom, húzta a görcs a combom. Tisztára szenvedés volt a fekvés. Gondoltam, legalább a fiúk hagy aludjanak.

Hiányzol nagyon kicsikém.

Csaba naponta többször ölel, többször mondja, hogy szeret, hogy kellek neki, maradjak vele sokáig… ígérjem meg.

Attila másnaponta hív. De nincs itt – nem lehet megélni ebben a hazában -, nem látom a fiamat. Hallom őt, hallom, mert mondja, hogy szeret, hogy ne idegeskedjek, hogy szedjem a gyógyszert és vigyázzak magamra.

Csabának pénteken lesz a szalagavatója, de nem kaptunk ám meghívót. Ez nagyon fáj. Megint itt ez a kirekesztettség. A mellőzöttség, az, mintha nem is emberi lények lennénk.

Anya szombaton lesz nyolcvan éves.

Kicsim!

Mikor lesz emberi és becsületes ez a világ?

November 30.

Édes Csöppségem! heart

Elérkeztünk a november utolsó napjához. Most éjszaka is kétszer ébredtem, de visszafeküdtem és csal négykor keltem. Amikor kiültem az ágy szélére megköszöntem a nagy Egységnek? Istennek? A Teremtőnek?  (Mindegy ugye minek neveztük el, mi gyarló porszemek azt a láthatatlan Erőt, ami a világot alkotja, rendezi, igazgatja.)  Megköszöntem, hogy még a fiaimmal lehetek.

Eszembe jutott egy csodálatos nő, Marika asszony, aki hat kemény évig ápolta a férjét és most már ötödik éve az anyukáját és minap a buszra várva olyan jó volt hallgatni őt, annyira nagy szeretettel beszélt róluk. Pedig iszonyat fáradt, különösen most, hogy nincs bolt a lakótelepen, és a buszjárat is annyira lecsökkent, hogy ha az ember be akar menni kenyérért a központba, az legkevesebb két órájába telik. Minden alkalommal meg kell kérnie valakit, hogy vigyázzon az anyukájára, mert nem meri őt magára hagyni.

Arra gondoltam tudod Kincsem, hogy milyen sok ember hordja a maga keresztjét és a legtöbbet meg se látjuk, mert elrohanunk a magunk gondjaiba mélyedve és észre se vesszük egymást. És Marika elmondta, hogy esténként megfogja a kezét az Ő édesanyja és megcsókolgatja, megköszöni neki azt a sok jóságot és fáradozást, amit egész nap tett érte és elmondja neki, hogy tudja, mennyire nehéz neki és kéri a Teremtőt, hogy adjon neki sok erőt és örömet, amiért így gondoskodik róla. Hát nem csodálatos Kincsem?

Marika asszony a béketűrő és a csöndes elviselő, a hangtalanul tűrő típusú ember. Bevallom, én a lázadó, a kritikus, a kissé hamar mérgelődő típusú emberek közé tartozom, de ezt Te tudod a legjobban. Míg te meghallgattál és ellensúlyoztál, addig a legtöbb ember „ott hagy”. Nevetséges. Mert ugyanis, hogyan javítsunk a világon, ha ki se mondjuk mi az, amint változtatni kellene, mert titkoljuk, mint valami bűnt. Ez ugyan olyan, mint, amikor azt mondjuk, hogy nem tudsz megváltozni, ha nem látod be, hogy hibát követtél el. Ezt azért mondom Kicsim, mert tegnap, többek között éppen erről is beszélgettünk Lacival. Ja! Hogy ki az a Laci? Hát ő is egy csodálatos ember, egy olyan tanár, akiből nagyon sok kellene. Még a hónap elején futottunk össze az iskolában. Tavaly tanította Csabát, egy számomra kimondhatatlan nevű tantárgyra. Én csak HÁROM DÉS tervezőprogramnak hívom. Mindig jókat beszélgettünk, ő hívta fel a figyelmem pl. Jirí Menzel, Hát nem tudom… c. kötetére, ami azon könyvek közé került, amit többször is hajlandó vagyok elolvasni.

Nagyon érdekelte mi van Csabával, hogy halad a tanulásban és szó-szó elmondtam neki, hogy Csaba még mostanában is előszedi a tervező programot és rajzolgat. Haladni, fejlődni nem tud, mert mi, a szülei kicsit sem értjük miként kell bánni ezzel a programmal. Vállalná-e hogy hetente 1-2 órában tanítja? Erre mit mondott szerinted ez a kivételes ember? Hát azt, hogy szó se lehet arról, hogy ő a tanításért pénzt kérjen, de vigyem át nyugodtan az órájára Csabát, amikor nekünk jó – mondtam a kedd az jó volna -, szívesen foglalkozik vele. Megkérdi erről azért az igazgatót, és ha neki sincs ellenvetése, akkor már következő kedden mehetünk is. Már másnap felhívott telefonon, hogy az igazgatónak nincs kifogása a dolog ellen. Így esett, hogy tegnap mentünk Lacihoz. Kicsit restelkedtem is a legvégén, mert egyébként reggel szoktunk menni (Csabának kedden csak egy órája van) és most az ötödik-hatodik órában jelentünk meg, ugyanis a hetedik órában tartották a szalagavatós beállós próbát az iskola. Hogy ne lógjuk feleslegesen két órát, így mentünk aztán kiderült, hogy Lacinak aznap csak öt órája volt. Amikor megtudtam mondtam, hogy menjen nyugodtan, nem akarom feltartani. Azt felelte, nem rohan sehová, nem akar haza menni, neki ez a kikapcsolódás. Egyébként is otthon minden rendben van, nincs sürgős dolga, de ha lenne, se szeret rohanni, mert mostanság mindenki annyira rohan. De minek?

Amikor mentünk az iskolába a buszról láttam a régi főnököm a járdán sétált hátratett kezekkel. Még a NOTÉV nevű cégnél dolgoztunk egy építésvezetőségen. Most már nyugdíjas, azt hiszem volt is már valami komoly műtétéje. Lassan, komótosan sétált és nekem az jutott az eszembe, hogy most lehetőséget adott neki a világ, hogy szemlélődjön. Erről meg az villant be, hogy miért is nem szemlélődünk többet. Csak elfutunk egymás mellett, szinte éppen csak érzékeljük, hogy vannak mások. Mondjuk valami halaszthatatlant és fontosat kell intézni és nem állunk meg beszélgetni.

Pedig mindig figyelmeztet minket a világ.

Erről írtam régesrég a Miértek nyomában, c. monológomban is. Mégis én is csapdába esek és elsietek.

Lacival erről is beszélgettünk.

Azért nagyon jó, hogy vannak emberek, akikkel ennyire jó elbeszélgetni, mint Marika asszony, és mint Laci.

Aztán jó volt, mert kaptunk egy meghívót is, tegnap írtam, hogy nem kaptunk. Judit tanárnő intézett egyet és jó volt, mert a beállós próba is egészen jól sikerült.

Csaba fegyelmezetten, csöndben állt és tette, amit a többiek. Külön, személyre szólón el kellett neki magyarázni (ez egy autista jellemvonás, azért kell melléjük segítő, vagy kell a magántanár) mert nem értette azt, amit a csoportoknak egyszerre magyaráztak. Azt se értette most miért nincs még az a szalag, miért csak imitálják a kitűzést, de képes volt halasztani a megvitatását, amíg hátra mentek és én megsúgtam neki. Itthon aztán előkerestem az én szalagom – aha, még meg van – és elpróbáltam vele úgy, hogy kitűztem neki, hogy érezze majd hozzá fog érni az osztályfőnök.

Ugye nem felejted el Kicsikém heart, hogy nagyon szeretlek?

De jó is volna, ha te is írhatnál nekem leveleket!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.