Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


OKTÓBERI LEVELEK

2016.11.01

Etes, 2016. október 8. szombat

Drága Kicsi Lányom!

Most már ötvennégy hónapja, hogy elvesztettelek. Ennyi ideje nem ölelhettelek, nem hallottam a hangod, nem láthattam a mosolyod (csak a videókról). Az meg – szavak nincsenek rá – nagyon fáj. Tomid is oda lett, akit szerettem és csodáltam. Igen, csodáltam a zsenialitását, azt, ahogyan a kisujjából kirázta a szakmáját, és szerettem azt a máig pótolhatatlan jóságot, amivel embertársaihoz viszonyult.

Ti ketten, valóban egymásra találtatok, mert mindketten segíteni akartatok másokon még olyankor is, amikor saját érdekeitek, kényelmetek látta kárát.

Aki elvette az életeteket, már ha gyilkosság történt – mert ezt én máig nem tudhatom, mert nem történt meg ennek biztos kizárása, nem volt tisztességes, minden kétséget eloszlató nyomozás –, az két olyan életet vett el, akik életükkel jobbá és szebbé tehették volna a világunkat. Ti voltatok, ti vagytok az a két élet, az a két lélek.

Itt most már olyan maszatolós, önkényuralmi világ van kialakulóban, ahol sok az anyagi haszonért mindent eltűrő, mindenhez asszisztáló gerincét meghajtó szolgalélek.

Ha itt lennétek, tán nem lennének ennyire sokan. Nem tudhatom.

Tévedés, hogy bármi módon haragudnék Tomira. Aki ezt mondja, nem sokkal lát túl az orra hegyénél. Aki ezt állítja, az a végtelenségig leegyszerűsíti a lélek működését. Nem tudja, hogy a lélek a lehetséges, a valószínűsíthető valóságok mindegyikét sorra veszi, ha az egója, engedi neki, hogy az alternatívák között bolyongjon, vagy ha nem tesznek elé bizonyítékokkal alátámasztott tényeket.

Drága Kincsem! Az ügyeteket úgy elmaszatolták, hogy ember legyen a talpán, aki kimossa ebből a katyvaszból az igazságot. Az a gond, hogy amikor még volt lehetőség bizonyítékokat előkeríteni szépen kitakaríttattak. Ezt nevezik eltusolásnak. Vagy nem? Persze én se tudhatom, hogy mindez tudatosan, vagyis szándékosan, vagy csak egyszerű butaságból, hozzá nem értésből, szakszerűtlenség miatt vagy éppen bűnös lustaságból következett-e be. Persze a költségkímélés is játszott az érvek között, le is írták. Vértkorbácsoló, ahogyan hallani vélem: erre nem költjük a köz pénzét. Gondolom nem álltatok a társadalmi rétegződésnek a kellően magas létráján. Másnak, a „magasabb” rétegűnek a piti igazságát is többe nézték, a mobilja miatt is vizsgáltak DNS mintát, nálatok az azonosításhoz se kellett, vagyis az ilyen emberek nem igazán érnek annyit az ő szemükben, hogy az igazságra fény derüljön.

Azért írom Drága Kislányom most mindezt le neked, mert elképzelhető, hogy ti minderről mit sem tudtok. Talán egyik lélekposta se közvetít gondolatokat, ezért írom most le, hogy hátha a leírt mondatokat közvetíti neked a túlvilági levélszolgálat.

Azt mondják, haragszom. Ó! Hát igen. Van, hogy rád is. De úgy gondolom ez a mi emberi gyarlóságunk, gyöngeségünk következménye. Ki az, akiben nem ébred soha némi harag? No, ugye?

A haragot nem más okozza, mint az a sok-sok nyitva hagyott kérdés, amire senki nem akar nekem tisztességesen válaszolni.

Haragudtam én már magamra is, és sorra vettem a családom minden tagját – titeket is -, de ezek a fel-fellángoló haraghoz hasonlatos érzések elillannak. Kinek nincsen olyan hangulata néha, hogy egy perc múlva meg is bánja azt, amit a pillanat mondatott vele? Mi itt mind tanuljuk a megbocsájtást, a megbánást, a megértést és legtöbbször saját bőrünkön érezve a következményeit. Igazam van Kincsem? Biztos bólintanál, szinte látom is arcod.

Napsugaram! Holnap gépelem a levél folytatását, de most mennem kell főzni.

Ölellek Kicsikém!

 

október 10.

Szia, Életem Csillaga!

Közben itt hétfő lett. Nem tudom, nálatok hogyan mérik az időt, de nálunk telik és közben a legtöbbünknek eszébe se jut, hogy az itteni élete kurtul minden másodperccel.

Azzal fejeztem be tegnap, hogy szoktunk haragudni, meg azt megbánni is.  Bizony mindenkinek vannak butaságai. Az én fantáziám sokszor igazi átok. De ezt te tudod a legjobban Virágom.

Nem hiszem, hogy bizonygatnom kell, hogy legmélyebb álmomból is felébreszt, mert a tudatalatti lejátszik egy lehetséges jelenetet abból, ami veletek történhetett. Előszedi az összes lehetséges eseményt. Majd minden éjszaka. A ma például éppen nem. Ma éjszaka nem keltem egykor és nem ingáztam a szoba és a konyha között, ahogyan egyébként ilyen álmoknál szoktam.

Kicsikém! Azt mondják, hogy az ember egyszer él, egyszer hal meg. Azt mondják, ti is. Rég volt és lépjek már túl rajta, mert nagyon túl kellene. De én csak nézek rájuk és azt kérdezem, azt hogyan kell csinálni. Nem bírom. Tudnom kellene mikor, miért és hogyan. Senki nem mondja meg. Én meg hát – nem tehetek róla! -, olyan vagyok, hogy ha nincs tisztességes magyarázat, akkor folyton keresem. Tán nem is én vagyok, hanem bennem valaki, mert mondom, tőlem független. Jön nappal, amikor neki tetszik és jön éjszaka felverve álmomból is.

Édes gyermekem! A halálod majd minden nap lejátszódik bennem és mindig másként. Ez az én kegyetlen keresztem. Hogy ha az ilyesmit, - hogy meghalt a gyermeke és nem tudja hogyan -, valaki nem éli át naponta, arra én nem mondom, hogy rossz. Nem mondom őrá, hogy nem normális. Csodálkozom, hogy azt ő hogyan képes elintézni lelkében, azt nem tagadom, de végül elfogadom. Ő az élet dolgait másként éli meg.

Tudod Csillagom, hogy én mindig az igazságot kerestem, de nem mondja meg senki. Nincsenek tényekkel alátámasztott válaszok.

Drága Kicsikém, édesem!

Nem volt mélyreható nyomozás, nem vizsgálták a különféle eshetőségeket, se a fellelhető anyagokat, az elveszett lábszárakat. Iszonyatos a kép, amit minden órában látok, mert megnéztem a fotókat. Most hoztak valami papírhalmot, amit elneveztek igazságügyi orvos szakértői véleménynek. Hát Kincsem! Ez bizony egy kalap bélsár. Az első oldalán olvashatók a kérdések, összesen 4 (négy) kérdést tett fel a rendőrség. A fogakról egyet se. Utána jönnek az orvosi előzmények, aztán egy sor tanúvallomás, majd a 24 oldal végén és a 25. oldal felső harmadában van a magát orvos szakértőnek nevező véleménye. Nem írom le csak az utolsó kérdést és az arra begépelt választ.

Íme:

  • Miként lehetséges az, hogy az elhunytak végtagjai részlegesen elégtek a tűzben, míg néhai (név) fellelték az ezüstből készült ékszereit.

Válasz:

  • Az ezüst olvadáspontja 961,8 °C. A hőmérséklet ezt az értéket valószínűsíthetően nem érte el.

 

Orvos szakértő adott egy általam is (benne van a feljelentésemben is, igaz kerekítve 960-ra), a fizikából ismert választ.

Azt nem írta le az orvos szakértő, ami tőle elvárható lett volna, hogy hány fokon ég el a lábszárcsont. Azt se, hogy annak hány órán keresztül kell fennállnia, hogy a csont elporladjon. Ha viszont nem ég el csak úgy (ami végül is az igazság), akkor milyen anyaggal kell bekenni, bebugyolálni, hogy megtörténjen mégis, vagy ne adj isten nem is voltak már meg a lábszárak (?), hiszen az erkélyen azért mégse volt akkora tűz, mint a szobában. Mert az is tény, hogy a női test szobába lévő keze viszont nem égett el, pedig a fej… No, ezt inkább nem írom le.

Drága Kicsi magzatom! Emlékszem, amikor vittelek haza a kórházból, amikor kifúrták a fülecskéd a fülbevalónak és könnyes volt a kicsi szemed, nem győztelek puszilgatni, ölelni, majd bele hasadt a szívem, annyira sajnáltalak.

Most meg! Alig dobban, annyira fáradt, mintha köveket kellene magáról ledobnia, mielőtt egyet ver.

Nem akarok senkinek rosszat, tudod jól Kicsikém, de most már azért mégis jó volna, ha mindazok, akik maszatolnak, csöppet a bőrükön éreznék, micsoda fájdalmat okoznak!

Hamarosan megint írok Csillagom, ha az Égiek is engedik. Szorosan ölellek, úgy viszlek magammal.

 

Október 12.

Édes Enikőm!

Mindenhová viszlek, benne vagy a szívemben. Hétfőn Vácon voltam Attilával és Csabával, a két fiammal. Nagyon jó volt, de a te fizikai, anyagi jelenléted mégis nagyon hiányzott. Hazafelé jövet, a közelgő hegyeket néztem, az őszi erdővel, a háttérben a vastag, puhának, tejszínhabfalnak ható felhőkkel, arra gondoltam ezt látnod kellene neked is, és tán látod is az én szememen keresztül.

Sokat beszéltem Atinak, aztán Pilinyi mamádnak is, mert kérdezte, hogy vagyok. Az elsőszámú beszédtéma nálam, az Te vagy. A többi csak utánad jöhet. Ő kérdi, mi van az ügyetekkel és ő azt mondja, folytassam, mert gyalázat, amit veletek csináltak. Apád? Ő más. Ő olyan belenyugvó, minden csak haladjon, ahogyan mások rendezik a világot, nem kérdez, nem is találkozunk. Igaz hívhatna telefonon. Jól esne, ha legalább érdeklődést mutatna. Nem irányomba, dehogy! A lánya ügye iránt. De nem. Egyébként mondja Attila, hogy folyton dolgozik, reggel hattól este hatig, és csak a hétvégéje szabad.

Ilyen a világ a mai Magyarországon Kincsem. Mindenki, mint a robot, és sokaknak már a szombatja se szabad, hiába vívták ki azt rég az egykori hősök. Igaz nyugatabbra tőlünk ma is tilos hétvégén dolgozni, azt csak a vendégmunkások tehetik meg. Aztán semmi kényelem, nem hogy luxus! A legtöbbünknek a nyaralásból se jut, az is nulla és akkor mondják a politikusaink, hogy az a baj, irigy a magyar, mert nem tetszett sokaknak, hogy a mi Rogán Antalunk heliko'fferrel ugrott le valami lagziba, mert mégis hamar'ébb ott volt tudod, mintha autóval suhantak volna az asszonykájával. Meg a többi pazarlás se tetszik sokaknak, de minekünk az irigységtől sárgul a fejünk… szerintük, és nem azért, mert pazarolják mindazt, amit összeadott ez a szorgos nép.

Mindegy, mert Tamással mi is úgy megszoktuk, hogy a 22 év alatt sehová nem mentünk, mintha be lennénk betonozva. Csabával is úgy összenőttem – ezt a szakma úgy mondaná: szimbiózisban élünk -, hogy amikor tegnap azt mondta az orvos, hogy be kell feküdnöm a kórházba, elbőgtem magam. Hogy miért? A szívem vacakol a drága, vagy a tüdőm nem vesz fel elég oxigént? No, ezt kellene kideríteni.

Én meg sírtam, mert akkor nem kapok majd óránként ölelést, „mert az jó” (mondja Csaba) és ha utánfutós autót lát, amikor úton vagyunk, akkor nem lesz érintés a fejre vagy a vállamra. Ennyi érintésre nekem is szükségem van! Sírtam bizony, mert Csaba az, aki napjában többször mondja „szeretlek” vagy azt, hogy „csodállak” vagy azt is szokta „imádlak”.

Drága Kincsem! Ha Ő nem volna, én már biztosan belehaltam volna az utánad való sóvárgásba.

2016. október 14. péntek

Drága Csillagom!

Csodásan vöröslő reggelünk van. Az „izzó” költői hasonlatot kihúztam. Minden, ami kapcsolatos a tűzzel viszolygást kelt a lelkemben. Azt suttogja: „Nem! Ezt nem így beszéltük meg, mielőtt a létbe jöttem!”

Kihez szól? Nem tudom. Ha te itt lennél bizonyosan megbeszélnénk. Nem vagy itt és így én már négy és fél éve nem beszélgettem olyan jót, amilyen jókat mi ketten beszélgettünk. A gondolatok, melyeket veled és csak veled osztottam meg, most bennem hervadnak el kimondatlan.

Ha te itt lennél tippelgetnénk, hogy a Te Lelkedhez szól-e a felkiáltás, ennek a kegyetlen sorsnak a tagadása, vagy az Őrangyalomhoz, a Mesteremhez, vagy egyenesen a Teremtő Egységhez.

Nem tudom, hogy mi az, ami eldönti jól, vagy rosszul fogunk-e élni, vagy ha a jó lét eléréséért jöttünk ebbe a létbe, mi vagy kik azok, akiknek hatalmába áll áthúzni, felülírni ezt a nagyszerű tervet?

Kicsi lányom! Úgy emlékszem boldog voltam. Három gyermeknek adtam életet. Aztán jöttek egy reggel és azt mondták: ennyi volt.

Attól a reggeltől, amikor órákon át, csak róttam a lakás métereit és nem hittem el semmit, mert ez igaz bizonyosan nem lehet, és ahogy teltek az órák, egyre nehezebbekké váltak a lépteim, onnantól Hiányt cipelek. Micsoda lehetetlen szókapcsolat ez! Mennyire más a lelkek világa! A fizikai, az „anyagból”, a látható anyagból alkotott világban egy üres kosárnak csak maga a kosár a súlya, míg a lélek attól rogy össze, ami „édes terhet” elvettek tőle.

Jaj, kicsim…broken heart

Október 21. péntek

Drága Kislányom!

Holnap szombat. Állítólag tízmilliószoros Teremtő Erő napja lesz. Persze az ezotériához értők szerint. Én nem értek hozzá, én csak elhiszem, hogy vannak energiák és azok végtelenül a rendelkezésünkre állnak. Állnak, hatnak, vannak, ha eléggé erősen hiszünk önmagunkban és abban, hogy megérdemeljük, hogy ezek segítsenek minket.

Kincsem! Emlékszel milyen sokat beszélgettünk erről? Hogy az emberek nem hisznek magukban és úgy vélik, csak akkor jutnak előbbre, ha a másikat maguk mögött hagyják.

Szóval 22-én az erők megmilliósodnak, évente négyszer van ilyen nap és olyankor csupa jóra, szépre kell gondolni, azokat akarni. Nem árt, ha az ember már előre eltervezi és irányítja a gondolatait. Kívánságaink legyenek tele szeretettel.

Hát én azt kívánom a világnak, benne minden embernek, akiben ha csak egy parányi szikrája is meg van a jóságnak, és minden növénynek és állatnak, hogy bőségben éljenek.

Bőséget kívánok nekik anyagiakban, hogy elérhetővé váljanak számukra evilági vágyaik, melyek senkinek kárt nem okoznak!

Bőséget kívánok lelküknek, hogy mások magányát, elesettségét, szomorúságát képesek legyenek észrevenni és őket a levertségből, magukhoz, fel tudják emelni!

Bőséget kívánok szellemileg mindenkinek, hogy a valódi tudás utat találjon hozzájuk, és képesek legyenek meglátni önnön isteni eredetüket! Tudják a világ valódi működését, lássák meg az igazságot és különítsék el javulásig azokat, akik mások életére törnek, vagy azt megrontani készek!

Bőséget kívánok a Földnek és lakóinak egészségben is, mindenkinek, akik nem elgáncsolni, kihasználni vagy megrontani akar!

Hát igen! Nagyon, de nagyon gyorsan kellene az a változás. Valamiféle megoldás Kicsi Kincsem Édes Virágom! Olyan erőket érzek dolgozni az ellenkező oldalon, melyek a jókat magukhoz szipkázzák valamiféle téves elvek hitetésével. Ezek aztán a többségnél elhozzák a depressziót, a tehetetlenség érzését, hozzák a sokféle betegséget és bizony a lelki torzulásokat elszenvedők még meg is tiporják ezeket a szerencsétleneket.

Kérem is az Őrangyalom, meg az összes Arkangyalt, hogy segítsék az emberek életét azzal, hogy tudatukat, figyelmüket az igazság felé próbálják terelni!

Drága Kislányom! Nagyon hiányzol! Olyan az életem, mint étel só nélkül. Csaba, ha nem ölelne napjában többször és nem mondaná, hogy szeretlek anya, és ha Attila nem hívna, minden másnap hát én már bizonyosan nem lennék az életben. Igaz nem érzem, hogy olyan nagy szüksége volna kettőjükön kívül rám másoknak és a világnak. Már nem figyelnek rám, már nem szeretik a szót, már nincs hit.

Annakidején, amikor eltűntetek az életemből és én harcba szálltam igazságotokért kérdeztem embereket, hogy mellettem maradnak-e. Az volt az érzésem, hogy magányos leszek és úgy lett. Próbálom elhitetni magammal, hogy csak gondolnom kell arra, hogy mellém állnak mások is és meg lesz az a bizonyos „kritikus tömeg”, de bizony csak a kínt látják bennem és menekülnek, mintha pestises lennék.

Kívánom én magunknak is az egészséget, de a szívem lassan valóban megszakad. Kívánom magunknak is az igazságot, az ölelő szeretetet és a hitet a holnapban. Jó barátokat is kívánok, akik ha földre kerülök, felemelnek, és ha ők kerülnek le, engem hívnak, hogy segítsek. Akkor érezném, hogy szükség van rám, és kellek, de így bizony a felesleg érzete ölel csak át.

Kicsi kincsem, jó volna veled! Most már nem figyelsz csak a túlsó oldalról és így válaszokat nem hallok, mások meg másra figyelnek. Már nem kell senkinek az igazságra hívó szó. Szűk családok szigetelődnek el és még a tágabb családtagokat is kirekesztik mondván: „Ő lehúz, elszívja az energiát.” Vagy azt, hogy: „Energiavámpír.” Vagy azt, hogy „Negatív energiáival megbetegít.”

Ezt tették rokonaim az édesanyámmal. Annyira fáj, hogy megtagadták tőle az igazságot, hogy el se tudom mondani neked Kicsim. Ők tették… kirekesztették, negatívnak ítélték az én anyukámat, akin segíteni kellene… ők, pont ők, akikhez elsőként futottam, amikor elveszítettelek, mert hittem, hogy ők még szerethetnek és tán a fájdalmam nem lesz annyira éles.

Úgy, de úgy fájt elsőre, amikor megtudtam, mintha borotvával vágtak volna, nem is tudtam szólni, annyira döbbent voltam, de most már elrepült az a fájdalom, mert mióta Te nem vagy itt, minden más fájdalom törpe, vagy nevetséges emberi gyarlóság, mely apróságokról hirdeti fontosságát, pedig csak pehely.

Az energia a végtelen világban kimeríthetetlen.

Aki ad a hozzá áramló erőkből, annak, aki átmenetileg leszakadt az Univerzum éltető emlőjéről, annak dupla energiát ad a Teremtő. Nem kell átvenni a másik terhét. Nem kell leemelni válláról a kínokat, csak „bele kell karolni”, hogy tudja mellette és vele haladunk, és fülébe súgni, hogy ő jó és mi mindenben jó, és mi mindent tud, hogy ő maga legyen képes a terheket lerakni és az energiákhoz visszajutni.

Ez az, amiben tévednek sokan, mert azt hiszik, ha segítenek, ha mellé állnak annak, aki zokszóval kell, és azzal fekszik, akkor az majd rombolja őket. Nincs elég hitük Istenben, ezért inkább elhagyják a szerencsétlen párát, bele lökik egy mélyebb gödörbe. Eltaszítják maguktól azt, aki segítségre szorul, mert félnek tőle, hogy ők is olyan szomorúak lesznek és belefúlnak a szerencsétlenség mocsarába.

Hát Kincsem! Igaza volt Tomidnak, hogy ez egy gonosz világ! Egyre inkább afelé haladunk.

Nagyon szeretlek szépséges szép Virágom!broken heart

 

2016. október 28. péntek

Drága Kincsem, Szép Virágom heart!

Itt ülök a kórházi ágyon, előttem a fényképed. Kezedben egy kis flakonban ásványvíz, az üvegben szívószál és rám mosolyogsz. Kinézel a képből és én csak ámulva nézlek, hogy mennyire szép vagy. Gyönyörű.

Ha itt lennél biztosan biztatnál, de nem vagy. Szívem zakatol, úgy sír utánad. Könyörög egy ölelésért, ha már így mosolyogsz ki a képből, ki is léphetnél, hogy átöleld öregedő édesanyádat, megfáradt szívem. De hát tudjuk, hogy ebben a valóságban hiába is könyörgök ölelésért, egyetlen aprócska érintésért, nem adatik a lehetőség. Tán, ha erősebben hinném?

Őrlődök, mint malomkövek közt a gabonaszem; a fiúk vagy Te?  Tétovázok a jelen létezés és a túlvilág között; hol lenne jobb? A mi kultúránk úgy retteg a haláltól, hogy megtagadja, és beszélni se szabad róla, mert az… hogy is mondjam modern szóhasználattal (?) „negatív”.

Pedig minden élő, amint megszületik, a halál felé indul és ki előbb, ki később, de mind oda jutunk. Nincs ezen mit tagadni, nincs mitől félni, vagy ha mégis, hát felesleges. Halálra születünk, mert az örök élet a léleké.

Most azért még nem megyek utánad Kincsem, mert Csaba azt mondta nekem, hogy akkor, ha meghalnék, ő úgy üvöltene, hogy mindenki megsüketülne, és akkor olyan lenne a világ, mintha megszűnne a fény, mintha nem lenne Nap. Meg egyszer azt is mondta, hogy olyan vagyok neki, mint fának a gyökér. Hát most mondd, miket tud ez a kis pasika?! Biztosan mondtam már neki, ezeket régebben, hogy nekem ő mit jelent, aztán most ő mondja nekem. Én meg megígértem neki – igaz még nem tudom, hogyan valósulhat meg -, hogy kilencven éves koromig fogok élni. Azt is mondtam ugyan mellé, hogy azért tudnia kell, ez nem teljesen rajtam áll, hiszen itt van még a Teremtőm is, aki leginkább dönteni szokott ebben a kérdésben. Néha megkérdezem őt, hogy miért kér tőlem ennyire nagy dolgot, hogy még olyan sokáig itt kell lennem, ekkora fájdalommal, mindennapos könnyekkel. Arra nem szól, csak megismétli, hogy ígérjem meg: soká fogok még vele élni.

A szív panasszal él. Valamit követel. Biztos a Teljességet kéri, azt, hogy ismét egész lehessen. Talán éppen téged követel kis csibém. (A csibéről jut eszembe… te emlékszel a kis fehér kontyos tyúkra, akit minden nap tojni hajtottál a kamrába anyánál?)

Röpködnek a gondolataim itt ide-oda, mint a bőségtől megszédült méhecske tavasszal. Most meg Piri néni jut eszembe, akit tegnap vittek haza, aki a mellettem álló ágyon feküdt, és akit felültettem időnként, vagy oldalra fordítottam, vagy betakartam, vagy megmasszíroztam a hátát, vagy éppen a penészes ételeit öntöttem ki, és mostam el az edényeit, aki, amikor megsimogattam a kezét, amint tolta kis a betegszállító a kórteremből, elkapta a kezem és megcsókolgatta. Jaj, hogy mennyire drága pici asszony, és hogy zavarba hozott! Lehajoltam és én is megcsókoltam vékony, csupa csont-bőr, ízületi görcsöktől teli dolgos kis kezét. Mosolygott a drága, annyira boldog volt, hogy végre haza mehet, és tőlem úgy búcsúzott, hogy ezt soha nem felejtem el.

Drága Kicsi lányom heart! Hiába a szívem zokszava, a hideg és közönyösnek látszó világegyetem tehetetlenül tárja szét képzeletbeli kezét: „Más élet, más dimenzió. Más test, más létezés.” Hiába vágyódom a jelenlétedre kicsikém?

Október 31. hétfő

Édes Kislányom, szép Virágom!

Mit mondhatnék vidámat ilyenkor, amikor a sírkertek virágba, és fénybe borulnak? Azt talán, hogy az „idő” nem is létezik, csak mi találtuk ki és, hogy a mi fogalmaink szerint öleltelek rég, egyébként most volt.

Szomorú vagyok. Ez most akkor is a bánat napja. A Bánat, a szomorúság ugyanúgy az életünk része, ahogyan a vidámság és az öröm.

Az a baj, hogy ezt – mostanság, amikor egyre elnyomottabb sorba kerülnek az emberek –, sokan elkezdték tagadni, és nem gondolnak arra, hogy lehet szépíteni, de nem lehet mindent letagadni. Mondjuk az égről a csillagokat.

Az jutott az eszembe, hogy mindennek meg van az ideje. Mindennek. Úgy a kacagásnak, mint a komolyságnak. Lehet vicsítani, ha csiklandoznak, de nem akkor, amikor belépünk a rend őreinek épített épületbe, amikor éppen az a tét, hogy a gyermekünk gyilkosát megtalálják, vagy sem.

Lehet sikítani, ordítani, ha ütnek, és nevetni, ha szépet mutatnak.

Igaz Csillagom?

A kettő nem keverendő össze. Nem vihogunk mi, akik gyermekének valaki elvette az életét, és még a rend őrei sem érezték kötelességüknek, hogy az igazságot kiderítsék. Nem vigyorgunk teli szájjal, fogsorunkat villogtatva, amikor éppen az igazság lenne a tét, de válaszokat megint csak nem adtak az azóta már megszaporodott kérdésekre. Mert jogom van tudni az igazságot, őszintén, becsülettel és nem még több becstelenséget elém rakni. Van, amikor igen is kellő komolysággal kell a dolgokhoz állni.

Azt várják tőlem, hogy miközben az élőkért élek - mert azt teszem minden tettemmel -, mindeközben felejtsek, mert gyógyír lehet bármi, ami megüresedett helyedre lép. Hát nem! Nem léphet arra a helyre senki!

Én nem tudom a sarokba dobni a fájdalmat, amikor lelki szemeim előtt megjelenik könnyező szemed Kincsem. Én nem tudok harminckét foggal nevetni, amikor lelkem hallani véli sikolyod, segítségért kiáltó hangod, és látni vélem a félelemtől, az iszonyattól eltorzult arcod.

Édes Kislányom!

Bocsáss meg, ha olyankor nem tudom azt mondani, hogy „el a negatív gondolatokkal”. Olyankor inkább saját imát mondok a Teremtőhöz, hogy segítsen a tettest megtalálni és örök életére börtönbe zárni. Nem érdemel szabad életet az, aki elvette az életed, aki bántott.

Mond meg nekem Kincsem, miért várják el tőlem az emberek, hogy felejtsem el az egészet? Miért várják, hogy bármi jó és szép megvigasztalhat úgy, hogy közben enyhülnie kell a veszteségnek, annak, hogy a te ragyogó létezésed már nincs mellettem? Miért akarják? Tán ők nem ismertek és nem is szerethettek téged úgy, ahogyan én. Ó! Hogyan is várhatok megértő csöndes ölelést, ha a világban ennyire nagy a közöny!? Mert az, Édes Kislányom. És hiszem, hogy ez azért tudott úgy elterjedni, mint valami fertőző kór, mert az emberek nem követelik meg a közösség és az egyének igazságát az életük minden területén.

Megyek végre a temetőbe. Az elmúlt héten nem tudtam menni emlékművedhez kicsikém, mert a kórházba töltöttem a napokat, de ma már ott leszek és holnap is és megint azon töprengek majd, hogy miért oda kell járnom hozzád, és miért nem a szépséges otthonodba mehetek.

Alig várja a lelkem… sóvárog egyre, hogy ismét találkozzak veled, szerelmetes gyermekem! És megyek is majd sietve, ha már Csabának és Attilának nem lesz rám olyan nagy szüksége.heart

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.