Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


RÉMÁLMOK...13 HÓNAPJA

2013.06.02


 

 

Június 1. szombat (Etes) 

 

Éjszaka egyszer felébredtem. A két darab, huzatba húzott takaró alatt is fáztam. Nem volt erőm csak arra, hogy az öngyújtós pici elemlámpa fényénél megnézzem hány órát mutat a karórám. A harmadik takaróért elmenni a másik ágyig, már nem volt kedvem. Arra gondoltam, akkor még jobban fáznék és felkelni is badarság lenne negyed kettőkor. Kiülni a hideg konyhába, olvasni, kávézni a negyvenes lámpa fényénél. Inkább fordultam, amennyire tudtam összehúztam magam, miután ahol csak elértem a takarókat lesúlyoztam, hogy eltűnjenek a rések. „Nagyon szeretlek kicsi lányom! Nagyon szeretlek!”- suttogtam ki tudja hányszor. Ez volt az altatóm, miközben elképzeltem, hogy ölelem őt , karjaim mellkasomon keresztbe fonva öleltem képzeletbeli lányom.

ENIKŐ!!!!!

 

Négykor ugrottam ki az ágyból. Mint akit kirúgtak. Félálomban lebegő tudatom olyan képeket mutatott, melyeket soha nem láthattam.

Tamás megnézte a tűzoltók által készített fotókat, beszélt is róluk és ez elegendő volt elmémnek, hogy láttatni is tudja velem.

Néha átok a képzelőerő.

 

"Hogyan kerülhetett oda friss vér? A víz lemosta a kormot? Mi történt?"

 

Ezek és hasonló kérdések cikáztak, ismétlődtek agyam tekervényes folyosóin, visszhangozva ezeket, mintha csak valami irdatlan belmagasságú barlangba lennék zárva.

Hiába. Nem tehetek róla, a tragédia közel tizennégy hónapja újra, és ismét, megint és újból lejátszódik bennem, mindig kicsit másképp. Akkor vetíti a képzeletbeli filmet, amikor félálomba kerülök. Ó! Nem tudom megszámolni hányszor kellett felkelnem este még egy második nyugtatót is bevenni, mert, ahogy altatni készült az első, elém villant Enikőm élete utolsó perce és a paplan már nem tompíthatta sikolyom! Elnyomni az elmét, tompítani, hogy aludjon Csaba…

 

Nagyon… kimondhatatlan, hogy mennyire szeretem őket, akik elmentek, és akik itt maradtak!

Minden pillanatért hálás vagyok, amit e bolygón még velük tölthetek, és legszívesebben beléjük bújnék, hogy úgy is vigyázhassam őket.

Mindeközben nem akarom félteni őket, mert a félelem minden bajnak az okozója. Mennem kell a megkezdett úton, ki kell derülnie az igazságnak, le kell dőlnie a bálványok szobrainak!

Ezért is kérem az Égieket, hogy burkoljanak be kitartással, hittel és szeretettel, ami képes legyen áradni mindenki felé.

Kérem a megbocsájtás szellemét, hogy lelkem ne mérgezze harag, mely gyakorta fellobban, amikor igaztalan történik az emberekkel.

Én nem tudom honnan jött ez, vagy mikor nőtt belém - mint ahogy csemetére kötött spárgát növeszti magába a felnőtté emelkedő fa -, tán már a köldökzsinórral magammal húztam ebbe a világba, hogy szeretem a becsületességet, a jóakaratot, az őszinteséget, az igazságot. Bárcsak minden ember szeretné! Bárcsak senki se félne!

A félelem az, ami visszatart, és a végtelen szeretet az, ami erőt ad.

Csakhogy könnyebb leírni, elgondolni, mint teljesíteni. Pedig egyre biztosabb vagyok abba, hogy 2013 éve Jézus, életével és halálával éppen ezt akarta nekünk elmondani, bizonyítani.

Nehéz, nem engedni eluralkodni a félelmet, inkább hinni a szeretet erejében. És e világ lakóinak többsége máig engedi eluralkodni az önzést, a gonoszt, az elnyomást, még a bűntelenül elkövetett gyilkosságot is, mert nem hisz lelke mérhetetlen erejében és fél. 

Megkerestem az Urat és meghallgatott engem, és minden félelmemből kimentett engem.” (Zsoltárok Könyve 34:5)

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.