Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szeretlek... kereslek

2014.02.17

magany.jpg

Február 17.

Szia, kicsi Lányom!

Bárcsak tudnám hová címezzem ezt a levelet! Ó bárcsak! Remélem, az Égiek tudják, és a füledbe súgják!

Egész életemet kitölti a kérdés: Hol van az én Kincsem? Lelkem pedig kutat a végtelenbe, testbe zártságának ellenére, nappal és éjszaka is. De ne aggódj Kincsem, azért mindeközben végzem, amiért ide jöttem erre a szomorú árnyékvilágra! Nem kell miattam aggódnod! Te csak végezd azt, ami a Te feladatod, bárhol is legyél a világban! Igaz – nem tagadom-, kissé megviseli ezt a testet a kín, és megviseli a hiányod, és megviseli az idő, meg a hasztalannak tűnő harcok, meg hát, mert a változásokat is nehezen viseli, nem úgy, mint az időtlen, az örök „Én”.

Szerdán voltam fodrásznál, Évánál a kórházba, és amikor a portán kérdezték hová megyek, épp egy idősebb férfi is kapunyitásra várt. Mondtam én a fodrászhoz, nem tudom a bácsi hová szeretne menni. Az úton az épület felé mellénk csatlakozott a „bácsi”.

-          Nem tudom megszokni, hogy egy jó ideje „bácsiznak”. Olyan szokatlan, mert én tizenhat vagyok.

-          No, akkor én vagyok az idősebb – mondtam neki, - mert én meg húsz vagyok.

Ezen aztán nevettünk és arról beszélgettünk az auláig, ahol aztán elváltak az útjaink, hogy azt hittük, míg fiatal volt a test, hogy a harmincasok, a negyvenesek már öregek, aztán tessék hetvenen felül (ő), én meg ötvenen felül is fiatalnak érezzük magunk.

 Egy villanásnyi találkozás volt. Tán soha többé nem futunk össze ebben a világban, mégis egyfajta bizonyítéknak tekintem találkozásunkat arra, hogy halandó testünkben örök, és szerepet játszó lélek él.

Ritkán találkozom olyan emberrel, amilyen Te vagy (voltál? – ezt hessentem!), akivel szavakká tudtuk gyúrni az érzést.

A lélek meg sokszor hiába jelez, nem értjük a szavát, mert jelei nem szavak. A világ meg inkább hidegen logikus, lelki rezdülésekre mintha érzéketlen volna, mint elhalt testrész, amit a sebész eltávolít. Ha esetetekről van szó, előszedi az anyag és a „tűz” törvényeit, de nincs benne egy atomnyi lélek sem, amely tudja jól, hogy nincsenek véletlen balesetek, mert minden ilyen mögött felelőtlen emberi viselkedés, vagy rossz szándék húzódik meg.

Hát nem nagyon akad, aki mindezt megbeszélné velem, inkább mindenki „elterelni” akar, mintha a gondolkodás, a téma többszöri körüljárása értelmetlen volna.

Ilyenkor mindig eszembe jutnak a természettel harmóniába élő népek, akik egy képzeletbeli középpontot többször is körbejárnak, amikor az esőtáncot járják. Ugyan mi beképzelt, tudással (és nem bölcsességgel) teletömött civilizált népek, miért hisszük, hogy egy-egy dolog ismételgetett fejtegetése, a képzelet elengedése, a kreatív elme felszabadítása, rossz hatással van ránk?

Édes Kicsi Lányom! Lelkem örökké keres. Keresni fog mindaddig, míg meg nem talál. Tudod, mit mondok? Még a klinikai halál kockázatát is vállalnám, ha akadna orvos, aki vállalja, hogy átsegít, majd visszahoz, hogy megtudjam ott vagy, vagy valahol itt. Szomjazom az igazságot Napsugaram. Tudnod kell, mert ismersz jól, hogy bárhogy van is mindennél jobban szeretlek.

Az „írói fantázia” – amit jól ismersz Te is, hiszen írtál (ó, hogy én arra mennyire büszke voltam!) – átélette már velem halálod, elrablásod és szökésed is. Ezer variációban „láttam” már mindazt, amit iratokban olvasni lehet, és azt is, amit senki nem láthatott, amit senki nem tudtatott, amit nem mondott el egy ember se, amit csak Te tudhatsz. És mivel semmi sem tisztázott, de semmi… beteg lettem. Felgyorsult „haldoklásom”.

Csütörtökön orvosnál voltam. Tudod mit mondott a doktornő? Azt mondta, be kell vallania, olyan összetettek a problémáim, hogy nem találja az okokat, és azt kell mondania, ezek századrésze se jelent volna meg, ha ezek a dolgok nem történnek meg velem. És pont. Ha nincs diagnózis, nem lelhető fel a gyógyítás módszere.

A psziché, az ő állandó törése, a gyermekem elvesztése miatt érzett leírhatatlan kín, a test ellen fordult. A haláltól nem félek, mert akkor kiderül majd az igazság. A testi megsemmisülés gondolata csak azért fájdalmas a számomra, mert se Attila élete, se Csaba élete nem került még biztos „sínre”.

Az emberek félnek. Mindentől, ami más, mint a megszokott.

Félnek a kíntól, menekülnek a fájdalmas érzésektől, a szomorúságtól. Azt hiszik, hogy az élet csak mosoly, öröm és gondtalan „tánc”. Pedig az, az életnek csak az egyik fele. Fél életet élnek. Milyen sok helyen olvashatom: „menekülj a negatív emberektől”. Haragszom az ilyen tanácsokra, mert embertelen. A szomorú, a megtört, a csalódott embereket nem otthagyni kell, hanem megpróbálni „felemelni”. Ez az emberségünk egyik lényeges eleme. Ha ez nincs, akkor az a rengeteg lélek, akik napjainkban a Földre érkeztek tanulni, pazarolja az életét.

 

Hiányzol Tündérem! Veled olyan jókat beszélgettünk ezekről a dolgokról. Negatív embernek tekintenek, mert naponta átélem a kínt, mit hiányod jelent, és mint negatívumot kerülnek az emberek engem.

Köszöntem már többször, és köszönöm ma is, azt a tíz nap híján huszonnyolc évet, amit Isten adott, amit Veled tölthettem!

Köszönöm, miközben zokogom a jövőt, ami megsemmisült, amit elvett tőlem. De… zokogva, és kíntól meggyötörten is ígérem neked, hogy ha aljasság végzett tervezett jövőnkkel, amíg élek – de halálom után is, a lelkem (már kértem ezerszer az Égi Hatalmak engedélyét) – azon leszek (és nem adom fel Kincsem!), hogy az igazság győzzön, és a gonoszság elnyerje méltó büntetését.

Szeretlek!

Leírhatatlan végtelen szeretettel.

Ezt tudd!

Tudnod kell, bárhol is jár lelked, vagy bárhol is hagyod lábad nyomát a Földön.

 

Érted vágyakozó édesanyád. (ahogy sokszor emlegettél: anyud)

 

 

Január 15.

Drága Kincsem!

Szombaton (11.-én) ismét kérdeztem az Égi Hatalmakat, hogy mit tegyek, hogyan tovább? Hát persze, hogy megint a Ti esetetekkel kapcsolatban! Játékunkat, amit annakidején együtt is sokat játszottunk folytatom. Müller Péter, Titkos tanítások c. könyve ott nyílt ki, ahol az alábbiakat olvashattam:

„… Aki sorsának urává akar válni, annak mindennap és minden órában meg kell erősítenie… tisztán látó belső centrumát… és a sok edzés, sok kis győztes csatájából szerzi meg nemcsak az ügyességét, hanem az önbizalmát is a végső győzelemhez…”

„… Az igazi akarat az, amit hosszú ideig akarunk…”

 

Kérdésemre tehát az a válasz, hogy haladjak tovább azon az úton, amit elkezdtem. Akarjam továbbra is az igazságok, miközben naponta erősítsem önmagam. Akarjam a tisztánlátást és kérjem.

 

Szombat hajnali levelemben azt írtam Neked, hogy ködös, szmogos, szürke idő van a szép havazás helyett, ami Neked nagyon nem tetszene. Azóta kitisztult az idő, elfújta a felhőket és a szmogot a szél, kisütött a Nap.

Kincsem! Folyamatosan – ha nem az előtérben, akkor a háttérben – azon jár az agyam, hogy mi történhetett azon a hajnalon. De nem csak azon a hajnalon. Folyton ismétli az elmém az előző napokat… csütörtök, péntek, szombat. Reggel, délután, este. Agyam újra és újra visszapörgeti, majd előre az eseményeket és magyarázatokat keres. Nem tudok nyugton maradni. Nagyon furcsa, bár én már ismerősként tekintek az érzetekre, az érzésekre, melyek rendszeresen kirántanak a mindennapi rutinból.

Egészen pontosan meg tudom határozni a helyet: a köldökömtől indul, valahonnan belülről. Ott leginkább a bizsegéshez hasonlót érzek, ami hátra fut a gerincembe, ott felkúszik a tarkómig és sok szálra bomolva kinyílik – mint egy virág – és behálózza agyam.

Rendkívüli, ahogyan a történések által kiváltott fizikai folyamat lezajlik. Mintha a köldökömnél volna valami. Egy „tudó”, aki ugyan az igazságot nem mondhatja el, mert nincsenek hangképző szervei, de mindent megtesz azért, hogy az elmét rábírja a gondolkodásra. Olyankor egy percre le kell ülnöm, mert, ahogy ez az érzet elterjed idegpályáimon, egy szédüléshez hasonló érzés fut át egész testemen, és egyfajta sejtés keletkezik arról, hogy amit elém tártak az nem a valóság.

Nem tudom mi ez. Talán anyai ösztöneim, talán valami ősi. Mintha tudatalattim ősi központja a tudatos éber állapotból, szándékom nélkül egy meditatív állapotba küldene. Olyankor csöndet teremtek magam körül és érzem, ahogy dolgozik az elme.

Nem sokszor van, de hetente megismétli önmagát.

Számomra ez jel.

Jelzés arra, hogy nem csak egy test vagyok, nem csak egy ember, hanem lakik bent egy lélek, aki ugyan nem tud az ember számára érthető módon megnyilvánulni, nem tud az asztalra csapni, de minden módon arra törekszik, hogy e testre hatással legyen.

Kicsi Lányom!

Mindig rád gondolok. A megéltekre, és a meg nem éltekre. Ez nagyon fáj. Fájnak azok, melyeket nem élhettünk meg együtt. Az igyekezetem, hogy pótoljam hiányod sokszor nem elég. Tudod, mindig elképzelem, hogy itt vagy mellettem – tegyek éppen bármi földi kötelességet -, és közben Veled beszélgetek, kérdezlek: Te mit tennél? Te mit szólnál, ha látnád, hogy édesanyád miket művel itt? És kérem a tanácsaid, mint amikor még öleltél.

Képtelenségnek tartom, hogy Te és Tomi meghaltatok. Ti sokkal okosabbak, talpraesettebbek voltatok… ügyesek. Ez egyszerűen nem eshetett meg veletek.

Eleinte elhittem. Mindenki azt mondta: ez az igazság. Aztán ahogy egyre több dolgot tudtam meg az iratokból, ahogy az elmém képessé vált ezen gondolkodni (mert sokáig olyannyira blokkolt volt, hogy semmit nem volt képes gondolni) úgy vált egyre nyilvánvalóbb hazugsággá. És ma már azt is tudom, hogy sok-sok dolog, ami az iratokban áll, szintén hazugság. És ettől nyomorultul érzem magam. Nem csak azért, mert becsaptak, mert teljesen hülyének néztek, és néznek ma is, hanem azért is, mert másokat is becsaptak, hülyének néztek és ők ezt nem akarják elhinni. Vagy az nem fáj, amiről nem tudunk?

Az igazságot még nem ismerem. Azt se tudom, hogy valaha kiderül-e, bár én nagyon akarom, és a lelkem mindent elkövet, hogy úgy legyen.

Azt tudom, hogy ennek az ügynek több kegyetlen szereplője is van, akik még nem átallanak szavakkal rúgni és csípni, és olyanok is, akik a leírhatatlan veszteségérzetem, a sajátjukéhoz hasonlítják, ami pedig összehasonlíthatatlan. És olyan szereplői is vannak, akik gyűlölnek, mert az igazságot akarom.

Az irántad érzett végtelen szeretetem azonban örök, és ebben senki – még azok se, akik megaláztak engem -, meg nem tud rendíteni.

 

Örökké a Te szerető édesanyád.