Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy szorongó nap konzekvenciái

2009.06.08

Hát újra írok. Mindenről, ami eszembe jut. Arról a sok mindenről, ami mostanában nehezen jön elő belőlem, pedig, ha vérbeli író lennék, akkor egy kis odafigyeléssel minden nap írhatnék pár sort.
Talán igazuk van azoknak, akik azt állítják rólam, hogy túlságosan maximalista vagyok, mindenben. Ezt eddig nem nagyon ismertem be, de be kell látnom így van. S, hogy az egyetlen akadály az előrejutásomban saját magam vagyok.

Tele van az ember félelmekkel, gátakkal, aggályokkal. Ezek tönkre tehetnek minden felemelő és szép pillanatot. Minden tervet derékba törhetnek már a megalakulás első percében is. Saját magam vagyok a legnagyobb ellenségem.
Pedig milyen egyszerű lenne, ha olyan felszabadult lehetnék, mint amit már tudok, hogy tudok lenni. Azaz igazi élet, amikor nem kell odafigyelni, hogy mit, hogy mondunk, mit, hogy teszünk, hanem spontán önmagát adhatja az ember.
Ne tévesszen meg senkit a hangulatom, jól vagyok, tényleg, csak néha saját magam rúgnám jól hátsón.

Elképzeltem egy világot. Egy világot, ahol azon normák érvényesülnek, amit a mai világ nem hajlandó sem elfogadni, sem pedig felismerni. Vagy már rég elfelejtet. Lehet, hogy túlságosan idealista vagyok, lehet, hogy a világtól is sokat várok? Mint, ahogy túl sokat várok el egy kapcsolatban is? S túl sokat akarok elérni a munkában is? Túl sokat szeretnék kihozni magamból és minden helyzetből, amibe belekerülök - még, ha egy takarításról van is szó?
Talán tényleg túl törtető, egoista, idealista és maximalista vagyok. Igen, tényleg soha nem vagyok tökéletesen elégedett, azt akarom, hogy folyamatos tűz égjen bennem, és körülöttem. Ami persze kivitelezhetetlen, hisz valószínűleg egy év leforgása alatt kiégne belőlem minden olyan tulajdonság, amiért tisztelem egy kicsit is önmagam.

Hah, igen. Nem alakíthatok egy tökéletes világot, ha én ennyi rossz tulajdonsággal rendelkezem. Vagy nevezzem, „nem tökéletességnek”? Nem is akarok az lenni. Soha nem is akartam.
Erről jut eszembe egy rövid kis történet. A tökéletességről. Régebben játszottam egy élet szimulátorral. Az emberemet folyamatosan fejlesztettem. Minden tulajdonsága egyre följebb és följebb kúszott, mígnem elérte a teljes tökéletességet - persze a játék határain belül. Csúcskarriert futott, mindenben zseni volt, szép volt, sok barátja, szeretője és gyerekei voltak. Egyszóval mindene megvolt, ahhoz, hogy boldog életet élhessen. Mikor az utolsó „csavar” is a helyére került, gondoltam áthívhatná pár barátját egy kis összejövetelre. Felkapta a telefont és már le is volt rendezve. Mikor a ház határán feltűnt az első barát, emberem odafutott hozzá, megölelte… de, amikor beszédbe akart vele elegyedni, mi történik? A két játékos ugorott egyet hátra és csak álltak és álltak ott egymással szemben, szótlanul. Hm. Gondoltam, megpróbálkozunk egy másik barátnál. Odairányítom, megölelem, és rákattintok a beszélgetés ikonra, amikor hopp egy ugrás hátra és néma csend…

Valamiért szomorúság lett úrrá rajtam. Ott volt az a szegény virtuális nő, aki elért mindent, amit rövidke élete folytán elérhet egy magafajta és eme tökéletesség a visszájára fordulva, elszigeteli őt mindenkitől, akit valaha is fontosnak tarthatott, de nem csak azoktól, hanem minden leendő ismeretségtől, mert valamiért, valami hiba folytán nem képes senki beszélgetni vele.
Itt aztán abba is hagytam a játékot. Kitöröltem az egészet, mert azt láttam, hogy véghezvittem „valakin” a tökéletességet, de nem értem el vele mást, csupán azt, hogy magányos lett.
S most már látom is, hogy miért kellett ennek megtörténnie. Azért, hogy most itt ülve elmesélhessem mindezt, s levonhassak bizonyos következtetéseket az esetből.
Mert minden történetnek van valami tanulsága. A tanulságot vagy a mesélő vagy a hallgató biztos levonja majd. - Lehetnek olyan szélsőséges esetek, amikor az a tanulság, hogy attól a mesélőtől többet ne hallgassunk meg semmit, de ez tényleg igazán ritka alkalom -

Visszatérve a tökéletességhez, vagy annak a látszatához. Tökéletesség nem létezik, nem létezhet. Maximum az álmainkban, vágyainkban. Viszont óvva intek mindenkit attól, hogy tökéletes akarjon lenni, vagy az életét akarja amolyan tökéletesen tökéletes valamivé változtatni.
A tökéletesség szépsége pont a tökéletlenségben mutatkozik meg leginkább.
Hisz, mint idealista kijelenthetem, hogy ez pont tökéletes így, de aztán a következő pillanatban rájövök, hogy nem is az… Ez rossz. A jó az, amikor a tökéletlent látjuk számunkra pont tökéletesnek. Amikor a mások számára nem érzékelhető csodát csak mi látjuk. S csak mi mondjuk, rá, hogy tökéletes. De igazából soha nem lesz az. De ez nem baj, a mi szemszögünkből nézve. Az pedig, hogy mindenki más mit gondol a mi ideáinkról? Ebből a szemszögből nézve, tökéletesen lényegtelen. : )

Az ihletért köszönet mindenkinek a mai nap folyamán…
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

ildikob@freemail.hu

(Ildikó, 2009.06.09 06:33)

Bizony! Mert mi mindannyian adni szeretnénk (már aki érti, és érzi azt a Jézusi mondatot, amikor a másikra néz: Én vagyok!). Adni magunk "tökéletes" részéből egy picit. Egy jó szót, egy megértő, biztató mosolyt, egy érdekes, tanúságos történetet, és mindannyian kapni is szeretnénk ugyanezt.
A másik ember által "tökéletesebbé" válni, és HATNI a társakra, a világra, legalább egy kicsit, hogy hozzájárulhassunk az Egyetemes Szeretet kiteljesedéséhez.
Ez lehet az egyik, amiért e bolygóra születtünk.