Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egyszerű

2012.11.28

 2011. 06.24.

Ébredés után pár pillanattal minden olyan egyszerű, mikor a mutató ujjam, épphogy érinti a valóság ajtajának kilincsét. Könnyedek a gondolataim, bátor vagyok és erős mindenhez.  Elképzelem a napomat és mosolyogva érzem, hogy képes lennék egy hegyet is arrébb mozdítani. Belemerülök ebbe a kellemes, földől még távoli érzésbe, elszánom magam mindenre, és kinyitom a szemem. 1--78-.jpgAz ajtó, mely érintésemre hangtalan és simán nyílik, a következő pillanatban kivágódik, hangosan nekicsapódik a realitás falainak és összetöri azt az érzést, ami 2 másodperce még olyan valóságos és kézzelfogható volt. Rám telepszik valami nehezebb, nem szárnyaló dolog, mintha köveket pakoltak volna a zsebeimbe. Már nem belülről, a lelkem felől érzek, hanem a testem üzenget mindenfélét. Elgémberedés, elfeküdt nyakizmok, nyújtózkodni kell, ásítani kell, szomjas vagyok, jöhet a kávé is. Már semmi nem olyan egyszerű, nem is értem, hogyan gondolhattam, hogy könnyű a mindennapok valósága. Eltűnt, elfújta a feléledő forgalom zaja.
Elgondolkodtam ezen már sokszor. Mert nem csaphatja be ennyire Önmagam-önmagam. Kell lennie valamiféle magyarázatnak, léteznie kell egy megoldásnak, amivel fenntarthatom ezt a csodás érzést. Ugyanis, ha így tudnék érezni a napom során, az olyan lenne, mintha ajándékba kaptam volna egy új életet. Egy vadonatúj beállítottság. Ezzel valóban hegyeket mozgathatnék, mert ez olyan suttogás, olyan őssejtés, olyan titok, ami mindenkiben benne rejlik. Gondolom. Ezt én akarom, szeretném, vágyom rá. Ez nem emberi, ez attól tovább és messzebb mutat. Tiszta és lágy, nem pedig vérző és sebezhető. Ezt az érzést nem lehet kikezdeni, ha sikerül fenntartani. Mert kikapcsolt állapotban, ha úgy tetszik meditatív, transzos állapotban, távol állunk emberi lényünktől. Nem az agy a főkapitány, hanem a lelkünk, valódi Önmagunk. Ilyenkor úgy érzem, otthon vagyok, nem fáj az élet, nem nehéz az élet, nincs megoldhatatlan vagy kényszerű, nincs bonyodalom. Ez egy olyan választóvonal, egy olyan mezsgye, amit én mindenképp szeretnék vámtalanná tenni az életemben. Nem tudom, mennyire lehet elmosni a határokat, de igyekezni fogok, hogy minél tovább vihessem ezen az oldalon, annak az oldalnak a valóságát.
 
Szép napot! : )

 

2012. november 28.

 

Szépséges Kislányom!

Bocsáss meg nekem, de beléptem a „Kézirat az emberhez” vezérlőjébe! Nem hagyhattam, hogy használaton kívüli oldalad töröljék. Aztán ráakadtam erre… Olvasom fenti soraid és a szívem úgy zakatol, mint egy öreg motor, amit éppen most szereltek és olajoztak hozzáértő kezek.

Mennyire élethű az a kép, amit leírsz! Mennyire odaillők szavaid! Nehéz pedig leírni annak a gyorsan tűnő pillanatnak az érzéseit, amely az ébrenlét és az ősi, a tudattalan transzszerű állapot között ellepi az embert. Nem is igen sikerülhet, mert a „rendszer” valahogy megoldotta, hogy a szavak mindennek a leírására alkalmatlanok legyenek, és ha ez nem segít, akkor legtöbbször a felejtés vegyszerét is - a mindennapok terhének emlékével fűszerezve -, becsepegteti a testbe.

Te mégis fülön csípted a pillanatot.

Olyan ez, mint amikor a szülő egy csínyen kapja gyermekét, és a két, külön tudatú ember, hirtelen, egy villanásnyi időre, azonossá olvad.

Ilyenkor a tudatalatti úgy érzi nincs súlya a földi létnek, ám az e létbe simult, agyirányított ego, amelyet telepalántáltak félelmekkel, hogy alkalmas legyen az anyagi világot élni, rajtakapja, hogy tiltott igazságok között olvasgat a tudattalan pincéjébe, és még iratokat is próbál a valóságba kicsempészni.

Drága Kincsem!

Büszke vagyok Rád! Büszke az anyai szívem, hogy ennyire jól tudtál bánni a szavakkal, ennyire jól tudtál írni. Mindeközben azt a mérhetetlen fájdalmat, bánatot, amely szívembe költözött a Te távozásoddal, az ember által alkotott műszerekkel mérni nem lehet. Az igazság, és az életünk két oldala, mint folyó két partja, melyek között lelkem, tipródva, szűkölve vonszolja testem, nap- nap után…

A valóság e két partja között hiába is szól a lélek onnan bentről: „… hiszen beszélhetsz vele bármikor, ő hall téged…” A test toporzékolva követeli a szót, a valódit, a hallhatót! „Valaki mondja el! Mondja meg!”

És mindezen érzések az emberi fül számára hallhatatlan milliónyi sikollyal tölti be az elmét, amely sikolyok, ott visszhangoznak bárhová megyek, bármit is teszek, bárkivel is beszélek.

A tudata, hogy már nem vagy velem látható, tapintható módon… hanem éteri testeddel csillogó palásttal jelensz meg időnként, és tudatom kedvéért veszed fel csak földi jelmezed, olyan szakadékot vágott a naponta megélt világ és lelkem közé, hogy áthidalni csak a Teremtő Erők Csodát Alkotó Erejével lehetne. Ez távolít.

Olyan vagyok, mint édeni kerthez szokott vándor, akit egy kietlen sivatagba vetettek, aki folyton úton van, folyvást keresve az elveszett csodákat, de bármennyit is talpal, folyvást csak saját, előző napi nyomaira bukkan.

Tűnő vigasz, tartós gyógyírt nem ad – amíg tart az elme-léleklátvány -, hogy láthatom fényes éteri tested, amely mint bársony, mint selyem, mint melengető báj, teríti be néhány percre meggyötört testem. Csak addig tart, míg átölelsz, míg érzem hajad csiklandozását, és ha távozol számtalan feladatod végezni, én visszazuhanok a szakadék azon oldalára, ahol mindent nehéznek, megoldhatatlannak és főleg értelmetlennek láttatnak velem.

Azt hittem, ha naponta randevúzom Veled/veletek, akkor majd könnyebb lesz. De nem! Látni a lefoszlott jelmezeket, az összedőlt színfalakat, díszleteket és látni mindezek között a ténfergő, megtévesztett embereket (közöttük jómagam), akik gyötrődnek, mert bemártották őket hazugság, az ostobaság, az erkölcstelenség ragadós elegyébe, hát ez, a leginkább szívszakasztóbb dolgok egyike.

Ez most itt az élet.

Miért is nem állt meg a szívem abban a pillanatban, amikor az a férfi kimondta… amikor kiejtette a száján… hogy volt ahhoz bátorsága, mersze?

Mondd meg nekem Kicsikém, hogy miért oly erős ez a vacak szív? Haragszom rá, mert erejével hosszabbítja a kínt!

Szerelmetes Gyermekem! Leírhatatlan, elmondhatatlan, hogy mennyire vágyódom utánad!

Végtelen szeretettel ölel: édesanyád

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

szabo.ildi@gmail.com

(Szabó Ildikó, 2013.02.14 13:41)

Enikőnek kedves Édesanyja!

Szeretnék küldeni egy email formájában valamit.
Ez se nem vigasz, se nem kritika, se reklám, se hittérítés. Inkább érdekes egybeesésnek nevezném. Egy olyan véletlennek, amiről tudjuk, hogy olyan nem létezik.
Hová küldhetném, hogy olvasni tudja?

A blog egy "véletlen" olvasója:
Ildikó