Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Intuícióból a Múlba

2009.06.12

Az intuíció csak alcím lett…

Intuíció. Megérzés, beleérzés. Amikor nem tudjuk honnan, de megtéveszthetetlenül tudjuk, hogy úgy lesz, ahogy érezzük. Amikor jön egy gondolat, és mi csak csodálkozunk, hogy olyan könnyűnek látszik minden. Vagy épp ráérzünk a rosszra, és föl tudjuk vértezni magunkat a bekövetkezők ellen. Lehet, hogy ebben is megoszlanak a vélemények. Sőt, nem lehet biztos. Talán nem tisztem, hogy minden ember gondolatát megpróbáljam kivesézni. Talán csak arról kéne írnom, amit én gondolok erről, jobban mondva az én személyes tapasztalataimról. Mert azok vannak, bőségesen. Igaz, hogy a nagy részüket elnyelte már a homály, de vannak dolgok, amikre tisztán emlékszem. - Ezért is kéne minden nap írni pár sort. Pár sort azokról a dolgokról, amik megesnek velünk a mindennapokban. Éppen tegnap pakolásztam egy kicsit a régi emlékek közt. Fájó szívvel dobtam ki néhány régi képeslapot, téptem ki pár lapot a naplómból. Vannak dolgok, amikre nem szívesen emlékszem vissza. Nem, nem azért, mert rossz történt velem, hanem azért, mert nem tetszett, amit a régi önmagam tett akkoriban magával. A kezembe kerültek régi levelek. Rengeteg van. Az átolvasásukhoz kéne legalább két teljes nap. Mégis belenéztem párba. Hát volt olyan levelezőtársam, akire már nem is emlékeztem. Aztán lassacskán felrémlett előttem az arca. Megtaláltam egy anyukámnak szóló levelet is. A nagyiék írták még neki, amikor Csillebércen volt építőtáborban. Mikor odaadtam neki, boldog volt. Hisz pár sortól felrémlik annyi régi emlék, annyi elfeledettnek hitt arc, érzés, gondolat. Furcsa, hogy az agyunk mennyi mindent képes tárolni, de mégis, csak akkor jutnak eszünkbe töredékek, ha kezünkbe kerül egy darab papír. Ott volt még a sok minden között a két ballagási tarisznyám. Korrodálódott 20 filléres, porrá zúzódott pogácsa, kilyukadt sós zacskó… Mégsem dobtam ki egyiket sem. Hogyan is tehetném? Ha majd 20 év múlva kinyitom a kis tarisznyát és a pogácsából lesz még pár morzsa, megmutathatom a gyermekemnek, hogy „Nézd, anyukád idejében még ez volt a szokás”. Kezembe került még egy papír, amin egy kezdetleges táblázat volt fölrajzolva. A tetején lánynevekkel, köztük voltam én is. Fogadott testvérekké avanzsáltuk magunkat. Erre sem emlékszem már. Aztán találtam pár öreg plüss állatkát. Köztük egy moncsicsit. Őrá viszont emlékszem. Nyári táborba jártam és a helyi büfében néztem ki magamnak. Akkoriban még többet ért a pénz és így a moncsicsi elég drága mulatság volt, az én kevéske zsebpénzemhez képest. Ha jól emlékszem két hétig gyűjtögettem a ma már nevetséges összeget. Nagyon boldog voltam, mikor végre az enyém lett! Így tőle azt hiszem soha nem, akarok megválni. Szóval ültem ott a szobám közepén, körülöttem dobozok és papírhalmok, fényképek, apró kacatok, emlékek.
Jó dolog, így visszarepülni a múltba, néha. Rádöbbentem, hogy mennyire kis butuska és naiv voltam régen. Ahogy olvastam a soraimat a naplómban, vagy egy gyermekkori versemet, mosolyogtam. Egy ártatlan kislány nagy vágyai. S mi lett ezekből? Talán több mint akkoriban reméltem. Bár egy vágyálmom sem valósult meg, de ez nem is baj.
Én mindig szerelmes voltam. Erre is tegnap döbbentem rá. Mindegy, hogy kibe, csak „szerelmes” legyek. Persze, ez nem igazi szerelem volt. Csak amolyan plátói érzések, hiszen 10-13 évesen, mi mást is érezhettem volna. <Nem úgy, mint a mai fiatalok… de ez egy másik történet, bár ide is illene, mégsem térek el jobban a tárgytól.>
Szóval nekem mindig tetszett valaki. Általában jóval idősebbek voltak, tehát esély nem volt rá, hogy bármi is történjék. Ezen már gondolkodtam, de még nem tudtam megfejteni az okát. Mármint annak, hogy miért vágyódtam már olyan fiatalon, folyton a szerelem felé, főleg, úgy, hogy az idősebb fiúk vonzottak. Talán lehetne magyarázni azzal, hogy az apámtól nem kaptam elég szeretetet? Egyetlen egyszer hagyta el apukám száját az a szó, hogy szeretlek. Akkor is egy lakodalomban voltunk és ő, kicsit spicces lett. Megölelt és azt mondta: „Jajj, hogy én mennyire szeretlek!” Soha nem felejtem el ezt. Már azért sem, mert lehet, hogy soha többé nem hallom ezt tőle. Néha nehéz elhinni valakiről, hogy szeret minket, ha folyton azt mutatja, hogy közönyös. Persze nem rossz ember ő. Sokat számít, hogy ki, hogy nevelkedett. Hogy mit tapasztalat gyerekkorában. Persze ezeket el lehet feledni, s meg lehet fogadni, hogy, ha nekem egyszer lesz gyerekem, akkor nem így fogok viselkedni vele… De ez úgy látszik nem egy sziklaszilárd törvényszerűség. De apukámmal való kapcsolatom, megint egy másik történet.
Tehát lehet, hogy azért vágytam úgy egy fiú szeretetére, mert az apámtól nem kaptam meg. Ezen segíteni már nem lehet, de az is lehet, hogy nem is kell.
Nos, mint mondottam volt, az emlékek jó hatással lehetnek ránk. Rosszal semmiképp, maximum szégyenkezünk magunk előtt egy pillanatra, de ennyi. Mert, ami elmúlt, az elmúlt, s valószínűleg inkább hálásak lehetünk mindenért, mint hogy szomorkodjunk.


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

A szeretet ereje

(Illa, 2009.06.15 07:32)

Ha szeretnek százan, vagy ezren, semmit nem ér, ha mi nem tudunk szeretni. Aki képtelen rá, az sajnálatraméltó. De az is fontos, hogy érezzük: viszont szeretnek, mert a szeretet a legnagyobb erő. Az eltitkolt szeretet képtelen megmenteni, megvédeni és alkalmatlan a gyógyításra is, annyit ér, mint a "nem szeretet". :-(