Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kórházban 1. rész

2009.06.20

 

 Hosszú folyosó, ahogy belépek, már hiányzik a kinti világ. Elindulok rajta. Jobbra nézve a sürgősségi osztály lehangoló képe tárul a szemem elé. Nem úgy van, mint a tv-ben. Nem rohangál ott Ross doktor és villant 100 dolláros mosolyt a várakozókra. Lerobbant betegszállító ágyakon idős nénik és bácsik fekszenek. Kisebb-nagyobb sérülésekkel álldogálnak ott még néhányan. A műanyag, padlóhoz rögzíthető székeken a hozzátartozók várakoznak, hogy vajon milyen „ítélet” születik szeretteikkel kapcsolatban. Ahogy elhaladok az ajtó előtt mindenki odanéz. Csak egy pillanat, és már el is tűnnek a szemem elől. A mennyezeten fehér, számozás nélküli óra mutatja a lassú időt. Vajon mennyien néztek már rá nagy sóhajok közepette? Beérek az előcsarnok félhomályába. Kávé illata keveredik a fertőtlenítő kórházszagával. Odalépek az egyik öreg lifthez és megnyomom a hívógombot. A hatodikról indul lefelé. Nyikorogva megáll, és egy beleunt lélek nyögésével lassan kinyílik az ajtaja. Belépek többedmagammal, és benyomom a sebészet emeletszámát. Mindenki csöndes. Az ajtók bezáródnak és érzem, hogy az elindulásnál zökkenünk egyet. Velem van anyukám és az öcsém is. Elkísértek. Jó, hogy itt vannak, mert tudom, hogy nem leszek egyedül, még akkor sem, ha kilépnek a kórház ajtaján. Megérkezünk az osztályra. Betegfelvétel. A pultnál azt mondja a nővér, hogy foglaljunk helyet, mert épp vizitre készülnek. Szuper! Akkor minek kellett ilyen korán jönni? Leülünk. Várunk. Fehérköpenyes orvosok gyülekeznek az első betegszobánál. Négyen vannak, az egyikük hiányzik. Biztos szabadságon van. Odagyűlnek lassan a nővérek is, és indulhatnak. Hallom a szobából: „Hogy van?, Jól…”  Nem panaszkodnak, vagy minek is? Anyukámnak mondom, hogy menjen a dolgára és majd visszajön, ha végeztek. Elmennek. Én ott maradok. Ülök és előveszem az egyik könyvet, amit unaloműzőként magammal vittem. Szilvási Lajos – Karácsony. Nem az enyém, egy véletlen folytán maradt nálam. Bár szerintem véletlenek nincsenek. Egy kórházban játszódik…puff neki! Tényleg nincsenek véletlenek. Eltelik pár perc, és mellém telepedik egy mosolygós szőke nővér. Egy papírt hoz magával. Kedvesen kérdez néhány dolgot, mondja, hogy ezt ki kell töltenem a nap folyamán. Beleegyezés a műtétbe. A végével várjam meg az altatóorvost. Most pedig menjek vele. Megyek. Vizsgálószoba. Ha nem mondtam volna még, minden olyan egyszínű. A fehér és a zöld árnyalatai keverednek mindenfelé. Ez az uralkodó. Állítólag azért, mert nyugtatólag hat. Van néhány pasztelles halványbarna is, de az is beleolvad a nagy simaságba. A vizsgálóban még szembetűnőbb mindez. Hirtelen fehér és rikítózöld. Foglaljon helyet. Helyet foglaltam. Kérdezz-felelek, összekötve egy gyors vérvétellel. A nővérke elém guggol és megszúrja a kézfejem. Juhé, még egy pötty, ami hónapokig nem múlik el. De nem panaszkodom, én akartam, hogy itt legyek. Már nem akarom, de nem táncolok vissza. Túl leszek rajta és kész. Megválaszoltam a kérdéseket. Kedves mindenki. „Te már voltál nálunk, igaz?” Kérdezi a mosolygós szőke. Igen a válaszom. Fura, hogy emlékszik rám. Ilyen feledhetetlen élmény lett volna? Azért jól esik. Beszélgetünk, kedvesek, pedig sok rosszat láttak és éltek már meg itt. „Gyere, megmutatom a szobádat.” Megyek. Tartok tőle, hogy valami sokágyas lehangoló helyre kerülök. Kellemeset csalódom. A mosolygós nővérke egy kétágyas hűvös szobába vezet. Egy asszony fekszik az első ágyon. Köszönök neki. Jól indul. Visszamegyek a táskámért. Anyukámék visszaértek. Felveszem a cuccom és bemegyünk a szobába. Lepakolok és mondom anyunak, hogy lekísérem őket. Az alagsorban kialakítottak egy dohányzó részt. Nem épp szívderítő, de itt legalább le lehet ülni. Elbúcsúzom anyáéktól és visszaballagok lépcsőn a helyemre. Addig mozgok, amíg lehet. A szoba üres. Becsukom az ajtót és kipakolok a táskámból. Mire az asszonyt visszahozzák én már az ágyon ülök és írom az első nap blogját. Bemutatkozom neki. Áginak hívják. „Öreg asszony vagyok már, de te csak tegezz, lehet úgy is udvariasan beszélni és lehet magázódva is lekezelően”  Elfogadom az ajánlatot. Eleinte magázom és tegezem vegyesen. Majd rááll a szám. Egy orvos jön be, hogy legyek már kedves befáradni a vizsgálóba. Befáradok. Megvizsgál, közben kérdezget:
- A mellét szokta vizsgálni, csomók nincsenek?
- Nem.
- Most melyik nem? - Majdnem szemtelenül szólok, de aztán csak magamban mondom :
- Mint a szellemidézéseknél doktor úr, egyszerre csak egy kérdést! A sebészek elég hideg embereknek hathatnak. De, persze ők is emberek, és van humoruk, meg érzéseik, csak nem nagyon szabad a betegek előtt ezt kimutatniuk. Én bepróbálkozom csak úgy, mint az orvosomnál. Nála bevált. Kérdések, kérdések:
- Akkor fogyása nem volt a közelmúltban?
- De volt, mert fogyókúrázom és edzem.
- Valami különleges étrend, ehet mindent? Szed valami gyógyszert?
- Az étrend az különleges, és vitaminokat, no meg fehérjét fogyasztok. - Megáll az írással egy pillanatra, és rám néz.
- Fehérjét? Minek az magának? - Érzem rajta, hogy ki akarna oktatni, ha butaságot mondok.
- Mert sportolok, és a fehérje serkenti a pajzsmirigyben termelődő T1 hormont, ami segíti a fogyást és építi a sovány izmokat. - Pillanatnyi csend. Figyelem őt közben. Látom rajta, hogy kielégítő választ adtam. Persze nem reagálja le szavakkal, de nekem ez is elég. Visszafordul a számítógép elé.
- És mit sportol?
-Futok és edzem. - Bólogat. Szimpatikusak a mimikái. Látom már a fehér köpeny mögött a hétköznapi embert.
- Jó akkor gondolom nem dohányzik…
- Öhöm, hát de… - Rám sandít.
- A nagy sportember. - Tudtam, hogy nem fog neki tetszeni, de nem is azért dohányzom. Mintha egy félmosoly is bujkálna a szája sarkában.
- Kávé?
- Hát igen, napi 3-4.
- Alkohol?
- Az lenne csak a hab a torta tetején! : )) De nem, nem fogyasztok alkoholt. - Próbál faképpel tovább írni, de én már látom őt. Nem bújhat el. Rendben, őt megtaláltam. Az öt orvosból már kettőt kedvelek.
- Rendben, végeztünk.
Lassan telik a nap. Beszélgetünk a szobatársammal. Párszor lemegyek cigizni, olvasok, fekszek. Mást itt nem lehet csinálni. Délután berobog a szobába az altatóorvos, és kérdés nélkül aláhúzza az epidurális érzéstelenítést. Jesszus! Én ezt nem akarom! Őt nem érdekli.
-Nem szeretem az altatást! - közli velem. Hát kösz! Meg a beteg érzései sem érdekelnek mi? Legalább elmagyarázná, hogy nem lehet altatni egy év elteltével csak. De nem, megvizsgál ő is és robog tovább. Később megérkeznek barátnőmék. Edó, Kata, Zsuzsa. Még fönn az előtérben beszélgetünk, mikor megérkezik pilinyi mamám. Nem sokáig marad, de örültem neki. Egész nap csörgött a telefonom. Jól esett, hogy ennyien gondolnak rám. Ilyenkor derül, ki, hogy kinek is számítok igazán. Később lemegyünk a csajokkal a kórház elé. Cigizek, beszélgetünk, már lassan este hét óra. Jó, hogy ilyen sokáig maradnak a csajok. Csörög a telefon. Anyu az. Beszélünk, mondom neki, hogy érzéstelenítéssel műtenek. Megijed ő is. Ez van, nincs visszaút. Még mindig maradnak Edóék. Ismét csörög a telóm… Csaba az. Örülök Neki. Mesélek, mondom, hogy félek. Jó, hogy hallom a hangját, nyugodtabb lettem és a kedvem is visszatért. Barátnőmék intenek, hogy mennek, puszi, puszi, de a telefon még a fülemen. Még egy fél cigi és elköszönünk. A másik felét már egyedül szívom, de mosolygok. Nem lesz semmi baj, túl leszek rajta.

 

Folytatása következik…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.