Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kórházban 2. rész

2009.06.20

 

Kicsit morcos az egyik éjszakás nővér. Biztos megvan neki az oka, szeretném jobb kedvre deríteni, de látom raja, hogy nem egy lelkizős, barátkozós típus. Így hagyom. Tegye csak a dolgát, ha neki úgy tetszik, akkor morcosan, semmi közöm a lelkiállapotához. Biztos jobbat tenne a betegeknek egy állandóan mosolygós nővérke, de nem vagyunk egyformák. Elkönyvelem úgy, hogy őt nem zárom a szívembe, és ő sem engem. Vannak emberek, akiknek csupán annyi a dolguk velünk, amennyi és nem több. Vannak emberek, akik nem értékelik az ilyen átfutó találkozásokat, pedig ha tudnák, hogy mennyi pluszt hozhatnak az életbe. Például arra a szőke mosolygós nővérkére mindig szívesen emlékszem majd vissza, sőt az egyik közösségi portálon, már az ismerősök közé is fölvettük egymást.
Kapok két szem gyógyszert. Megkérdem, hogy mik azok. Kiderül nyugtató. Nem firtatom az értelmüket, bár nem szeretem a nyugtatókat, de beveszem az egyiket elalvás előtt. Aránylag nyugodt éjszakám volt. Kora hajnalban ébresztés. Lázmérés, a többieknek egyebek is. Rutin. Mindennapok. Csak nekünk beugró betegeknek új minden. Szerencsére. A legjobb, ha nem is figyel az ember az ilyen apróságokra, csak teszi, ami épp jön és akkor neki is jó lesz. Azért lappang a kórházban is melegség, emberség. Mindig találkozik olyannal az ember, akikben meglátja a jót. S megmondom őszintén én többségben ezt tapasztaltam az osztályon. Még lassabban telik az idő, mint kedden. Nem tudom, hogy mikor kerül rám a sor, de jobb lenne hamarabb, mint később. Valahol tudtam, hogy nem én leszek az első, de nem is a második. Vannak tőlem fontosabbak és idősebbek is, ők nehezebben bírják a várakozást. Megkapom a bátorító tablettám. Egy korty vízzel leeresztem a gyomromba, hogy ott a véráramomba kerülve felszabadítsa az agyam boldogsághormonjait, és nyitva hagyja a gátakat, melyek egyébként a természetes szorongásokat keltik. Dél. Bejön az ajtón egy srác és kéri, vegyek le mindent magamról. Senkinek nem cselekedtem még ilyen szófogadóan. : ) Kérdem tőle, hogy mondták-e már neki, hogy úgy néz ki, mint a Taxiból a főszereplő, Daniel. Azt mondja még nem. Hát most akkor már ezt is tudja. Be az ágyba és vágta a műtők felé. Kedves ő is. Bátorít, poénkodik. Odatol egy panorámás ablakhoz, hogy nézelődjek egy kicsit, de már mehetünk is tovább. Két zöldbe öltözött műtős kezére vagyok bízva. Az egyikük ott marad velem egy darabig az érzéstelenítő szobában. Aranyos ő is. Megérkezik az a drága altatóorvos, aki lebénít egy tűszúrással. Kéri, dőljek annyira előre a lábam közé amennyire, csak tudok. Meglepődik a hajításomon. És döbbenten konstatálja, hogy én nem 60 éves vagyok. Még jó. Legalább megvan az eredménye a sok edzésnek és nyújtásnak. Mikor visszafekszem, már érzem, hogy bizsereg a lábam, és a csípőm környéke. S**r érzés. Várni kell 20-25 percet. Beszélgetek az ott épp felbukkanókkal, akik szóba állnak egy vigyorgó „fél bénával”. Örülnek neki, hogy kaptam egy kis drogot, mert nekik is jobb lesz tőlem a kedvük. Hát, próbálkozom nem túlzásba vinni. Legyen úgy, hogy mindenkinek jó. Majd mikor már csak az agyam emeli a lábam, de a mozgatóizmaim nem engedelmeskednek, akkor irány a műtő. Egy precíz mozdulatsorral átkerülök a műtőasztalra. Hintáztatnak még egy darabig, kapok egy párnát is, hogy kényelmes legyen. Nincsenek sokan a műtőben. A múltkor emlékszem, voltak vagy tízen. Az azért frusztrált, pedig akkor aludtam. Azt hiszem, elkezdték, bár én semmit nem érzek, de ez kicsit sem zavar. Az orvosom megkérdi:
-Nos, hogy sikerült a múltkori randi? - vigyorgok.
- Köszönöm, remekül! - A többiek álmélkodnak. „Nahát maguk ilyen meghitt viszonyban vannak?” Természetesen közöljük, hogy nem egymással volt randink, mielőtt még ránk húznák a vizes lepedőt. Elálmosodom. Szemben velem a monitor követi a szívem ritmusát és az infúzióból bágyadtan csöpög a vénámba valami Káliumos, Nátriumos, mit tudom én milyen vitaminos szer. Mindent én sem tudhatok, pedig azért próbáltam mindenre rákérdezni. Már majdnem elalszom mikor az orvos mellett lévő segéd vagy medika ezt kérdi a dokimtól:
- Ebben lehet fogat találni? - fölkapom a fejem az ágyról és kikerekedik a szemem. „Mi van??” Kérdőn nézek a nem messze ülő nőre, aki vigyorogva néz vissza rám. Már én is vigyorgok, mikor meghallom a dokim válaszát.
- Fogat? Milyen fogat? Nem a fogorvosnál vagyunk! Ez egy sebészeti műtő és ez itt egy cysta… - Már fojtom magamba a röhögést a hölggyel együtt. Ez is csak velem történhet meg. Kicsit később érzek valami fura illatot és közlöm is mindenkivel, hagy legyen még jobb a hangulat.
- Olyan fogorvosi szagot érzek…
- Igen, mert épp most teszem föl a koronát.  - válaszol vissza az orvosom. : )))
Érzem, a mozdulatokat a levegőben, tudom, hogy már varrnak össze.
- Már kész is vagyunk doktor úr? Hát maga nagyon ügyes.
- Köszönöm szépen, hát egy ilyen nehéz műtétet is meg tudok csinálni. : )
- Jaj, hát épp most akartam mondani, hogy milyen nagyra becsülöm a sebészeket.
- No tényleg, hogy, hogy, maga mivel foglalkozik?
- Sebész - válaszol nevetve az ott ülő hölgy.
- Csak nem? - kérdez vissza a doki.
- Áh, dehogy én csak laikus vagyok. Egyébként fotózom, szerkesztek, ilyenek.
- A fotózás, az jó. Én is gondolkodtam, hogy kipróbálom, ha ilyen csinos lányokat lehetne fotózni… - Ez aranyos volt azért tőle. : )
Végeztek. Már vissza is kerültem az ágyamba. S már tolnak is kifelé. Egy kevésbé kedves betegszállító srác visszavitt a szobámba. Anya is befutott. Inni kértem, enni még nem ehettem, biztos, ami biztos. Fáradt voltam, el is aludtam egy picit. Anyu ott ült az ágyam mellett. Akkor kezdődtek a bajok, amikor kezdett kimenni belőlem a vidító hatása. Nyűgös lettem. Idegesített a kiszolgáltatott állapot, hogy nem tudom mozgatni a lábaimat. Még megfordulni sem tudtam, bár azt mondta, az orvos, hogy muszáj raja feküdnöm a seben, hogy ne vérezzen. Anyu elment, jött Edi. Nem voltam épp jó társaság. A lábaim már mozogtak, de még nem éreztem őket teljesen. Felkelni nem kelhetek föl. Azzal riogattak, hogy, ha fölkelek, akkor olyan fejfájásom lesz, hogy még az intravénás lötty sem veszi ki. Jött bátyám is. Összevesztem vele, mert elkezdett cseszegetni. Mondtam neki, hogy ne szóljon bele az életembe, mert már így is elkövettem egy hibát az ő nagyszerű tanácsára. De nem hagyta abba. Csak mondta a magáét, mire én mondtam, neki, hogy tűnjön el. Fölhívtam anyut és őt is lecsesztem, hogy mondja meg bátyámnak, hogy ne avatkozzon bele a dolgaimba és, hogy neki sincs joga elmondani olyanokat, amit csak neki mondok. Semmi közük hozzá, hogy kihez húz a szívem és ne is akarják elmesélni nekem, hogy mi a tökéletes. Hisz, ha én tökéletesnek érzek valakit, azzal annyi és másnak jottányi gondja se legyen vele. Mert nem látnak bele úgy a dolgokba és a másik emberbe, mint én, és lövésük sincs az ügyben kavargó érzésekről, életekről. Én sem szólok bele, hogy, hogy éljék az életüket, mert semmi jogom hozzá és egyébként is mindenki abból tanul, amit saját maga él meg. Kiborultam rendesen. Hát ez kell nekem így műtét után? Aztán megnyugodtam. Hívott Csaba. Munkában volt. Most lényegtelen, hogy miről beszéltünk, már nem is emlékszem pontosan, de tudom, hogy jobb kedvre derített. Azután már összefolynak a percek. Nyomorult órák. Ilyen lassan még nem vánszorgott az idő. Úgy éreztem magam, mint akit fejbe vertek és aztán otthagytak a kábulatban, hogy boldoguljak úgy, ahogy tudok. Egész este, senki nem nézett a szobánk felé. A branültől fájt a karom, de nem vették ki, mert lehet, hogy még szükség lesz rá. Rettentő nehezen elmúlt az este. Koszosnak, büdösnek és elesettnek éreztem magam. Szánalmas állapot. A nővérek intelme ellenére -miszerint igazából csak délben kelhetnék föl -, fölkeltem nyolckor. Valahogy azt éreztem, hogy, ha hamarabb fölkeltem volna sem fájdult volna meg a fejem. Igazam lett. Kicsit kóvályogtam, de jártam. Találkoztam a vízcsappal, tiszta ruhákkal, fésűvel, ásványvízzel és lementem elszívni egy szál cigit. Hát megütött. De jól esett, bár csak félig szívtam el. Nem fájt a seb. Most sem fáj. A derekam fájt, ahová az érzéstelenítőt kaptam, és fáradt voltam. Bár talán később kiderült, hogy az ágytól fájt nekem a hátam, mert itthon már nagyon jót aludtam. A szobatársammal beszélgettünk mikor berobogott egy nővér a szobába és szó szerint kitépte a bal karomból a branült. Csak hápogtam a meglepetéstől. Én fogtam le a cső végét, nagy hirtelen, mert ő a ragtapaszt húzta. Megdöbbentem. Úr Isten, ez mi volt? Ági is csak pislogott a másik ágyon… Ez hihetetlen! Szerencsémre nem ment szét a vénám és már nem is fáj.

 

A továbbiak feledhető emlékképek. Meglátogatott a család, a csajok.  Péntek hajnalban, öt körül épp belemerültem a legszebb álmomba, mikor hallom a suttogást.
- Még alszik? - fölnézek és a dokim áll az ágyam végében.
- Már nem… - válaszolok álmosan. Közli, hogy most végzett, mert egész este műtött és, hogy keljek, mert átkötözne. Hát tettem a dolgom. Mikor végzett, mondtam neki, hogy, ha már így alakult, akkor nem mehetnék-e még aznap haza, hisz minek is maradjak. Beleegyezett. Beszéljem meg az osztályvezetővel, ha ő is áldását adja, szabad vagyok. : )
Lementem rágyújtani, s hívtam anyut, hogy aznap 12 óra után mehetek. Nyolc után gondolkodtam, hogy fölhívom Csabit, hogy ma elengednek, de aztán valamiért nem hívtam. Mire föl, kilenc előtt pár perccel csörög a telefonom. Csaba az. Jéé! Hisz ő mindig este hív. Mondtam, is neki, hogy megérezte, vagy mi… „vagy lelkifurdalásom volt, hogy tegnap nem hívtalak…” tücsökciripelés… „Hívtál…” „Tényleg…?” No comment : ))) „Megígérem, hogy el fogom mondani, hogy ez miért van nálam” Megígértem, hogy ezt leírom és az orra alá tolom, hogy mit is ígért nekem. : )

Kép Fél egy. Zárójelentés kész. Anyu, bátyó, öcsi kísér haza. Itthon. Feltűnően élénk színek az egyhangúság után. Kipakolás, fürdés, átöltözés, alvás. Jó itthon! Gyógyulok, s remélem, hamarosan újra folytathatom a futást és az edzést, mert már most hiányzik. Szorítsatok, hogy ezek után is minden ilyen, jól, vagy még jobban alakuljon. : )
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

St.

(Nefisilien~Kézirat szerzője : ), 2009.06.21 08:27)

Hm! : ) Még jó, hogy 4 oldalnyi szövegből mindenki, csak egy valamit lát meg ;) Én már lezártam ezt... nincs jelentőssége, számomra a továbblépés már rég fontosabb...fontosabb!

A bajok eredete. :-)

(Ildikó, 2009.06.21 08:12)

"...mindig abból van a baj ha valaki jót akar..."
Ezzel vitáznék. Több baj volt abból, amikor valaki rosszat akart! Mérlegre vele! :-))))

Bp.

(Csaba, 2009.06.20 20:24)

tessék! Íme egy hozzászólás... ;))))

- mellesleg ne a szeretteidre légy durcás mert beleszólnak az életedbe - légy magadra az ha hallgatsz rájuk... ;) (én - és még sokan - mindig azt szoktam mondani - nem mintha számítana mit mondok - mindig abból van a baj ha valaki jót akar...)