Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


There is not title...

2010.05.10

Történnek dolgok az életben, amik örök nyomot hagynak a szívben és a lelkében. Ezeket a dolgokat soha nem lehet majd teljesen elfelejteni. Mély billogként égnek bele az emlékekbe.

Valamiért, valami megfoghatatlan, és az emberi elme számára felfoghatatlan oknál fogva, nem engedik el a szálat, ami hozzám köti őket. Legbelül érzem, hogy a kapocs tovább virágzik, még akkor is, ha tudom, hogy kívülről már életképtelen. Mint amikor elkorhad egy fa, de valahol a gyökereknél egy utolsó próbálkozással még felfelé tör egy apró hajtás, hogy emléket állítson az egykori hatalmasságnak. A büszke, erőtől és vágyaktól duzzadó zöldkoronás királynak, ki annyiszor hajlongott ágaival a természet erői előtt. Aki annyiszor ölelte meg a nap sugarait, ki annyiszor csókolta és áhította az édes esőcseppeket. Ki mosolyával illette a rajta éneklő madarakat és suttogta a világnak: Szeretlek!
Aztán történt valami. Valami, mi kiszorította belőle az élni akarását. Az élet pedig lassan hátrálva, szomorú mosollyal, könnyektől nedves arcán eltávolodott. A fa pedig csak később jött rá, hogy az élet nélkül nincs élete. Érzelmeitől kiszáradva, egy utolsó lehelettel még kiáltott érte. Hajtást növesztve csalogatta. De csupán annyit akart tudni, hogy az élet élne-e még a korhadt gyökerei között? Csiklandozná-e, lehelne-e bele előrehaladást, éltetné-e még a pusztulásra ítélt vadhajtásokat?
Csak önmagáért tette. Nem azért, mert föllángolt benne a kiirthatatlan érzelem, mi frissült erővel új gallyakat fakaszt, hanem a múlt tátongó szakadéka csalogatta egyre. Az emlékei, az egykori dicsősége, az élettel töltött feledhetetlen órák harmattól illatos mámora… S hiába tudta, valahol az igaz szíve, hogy elvesztett egy darabot önmagából, s hogy markában tartja az élet egy darabkáját, már nem tudta, hogyan csinálhatná vissza.
Dolguk volt egymással. Az életnek a fával, és a fának az élettel. Mindketten tudták, hogy soha nem lehet majd elfelejteni a másikat, mert az érzések oly tiszták és erősek voltak, hogy maguk is elhitték, egymás nélkül, nem élhetnek sokáig.

S a mai napig, ha fölhangzik egy régi nóta, elpattan egy húr…

 

 

 

Örökké a szívemben fog élni, mindaz amit Tőled kaptam. Az édes szarkalábak a szemed sarkában, amikor rám mosolyogtál. A szavak nélküli pillantásaid. Az ígéreted, az eskü, mi megdobbantott bennünk valamit…mi talán gyerekes bolondság másnak. Örökké…mondtad, mi örök életet fogunk élni…mondtad, életem végéig vigyázok majd Rád…mondtad. - Ezek csak szavak mondtam én, de Te elűzted a félelmeim. Nevettem, ragyogtam, boldog voltam általad. 2500 kilométer… Vigyázz Magadra! :-*

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

2010.05.14.

(Nefisilien~Kézirat , 2010.05.14 12:42)

Hát igazán nagyon hálás vagyok ezért a gondolatért! :)
Viszont fogalmam sincs arról, hogy ki vagy...tippjeim vannak, de inkább nem "ixelek".

..............

(.............., 2010.05.12 15:47)

ne legyenek kétségeid írásaidat illetően... Magas fokon műveled az önkifejezés művészetét, amit csak a megfelelő értelmi szintet elérő olvasó képes feldolgozni.

Lehet soraimból rám ismersz, de az is lehet, hogy tévedek.
Maradok háttérben: ..............