Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Periszkóp. Azaz tükörbe nézek de nem magamat látom

2009.06.22

 

Megmozdulni sincs kedvem. Csak fekszem és nézem a plafonon megmozduló árnyakat. Igazából gondolkodni is lusta vagyok, de az agyamat nem tudom kiüríteni. A gondolatok csak úgy előre furakodnak, minden besorolás nélkül. Én nem hívom őket, mégis jönnek, hogy kitöltsék az ürességet, amivel körülveszem magam. Nem hagy egyedül a tudatom. Beszél hozzám. Emlékekkel és álmokkal, képekkel és illatokkal. Nem menekülhetek. Így gyötrelmesebb. Ha nem lennék képes gondolkodni sem, akkor legalább belemerülhetnék az önző sima világomba, ahová senkit nem akarok beengedni. Ha mégis kopogtat valaki, azt rövid úton elmarom magam mellől. Senki nem képes oly módon élni az életet, mint Én. Nem képesek burokban járni a világot. Nem haragszom ezért rájuk, hidegen hagy, csak úgy, mint sok minden más, ami nem velem esik meg. Voltak, akiknek sikerült valamiféle szivárványos szappanbuborékot magukra varázsolni. Így kicsit közelebb éreztem magamhoz őket, de aztán az is szétpukkant, s belőlem kihaltak a hirtelen fellángoló érzelmeim, vágyaim. Ha nagyon akartam volna, már rég nem lennék egyedül, de egy kapcsolat túl megerőltető a számomra. FELELŐSSÉG. Akkor már nem nézhetnék egy csillogó szemüvegen a világra. Akkor meg kéne osztanom másokkal is a rejtélyeket. A démonjaimat, amik itt küzdenek a fejemben és a szívemben. A csöndes, romantikus önpusztítást kéne föladnom, hogy nem vagyok képes szocializálódni. Annyi mindent máshogy akarok az életben. Bár minden jól van így, mégis jobb lenne amúgy. A Sajátomban, a Saját világomban, amihez senkinek semmi köze. Nem adom senkinek, nem terhelek senkit, Saját magammal. Szerintem, igen Szerintem jobb is így mindenkinek. Elhatárolódom. Nem beszélek Magamról. Nem akarom, hogy bárki is megismerjen, s én sem akarok senkit jobban megismerni. Jobb így Önmagamban, bár még nem próbáltam máshogy. Jobban mondva próbáltam, azért is gondolom úgy, hogy jobb ÍGY. Nem akarok arra gondolni, hogy milyen lenne az a világ, ahol nem csak Én vagyok. Ahol ott lenne más is. Akire kötelességem figyelni, vigyázni. Az Én törvényeim, elveim, nem terjednek ki hosszú távon, csak Saját magamra. Talán jobb így annak a valakinek, bárki is legyen az, hogy nem ismer teljesen. Addig sem bántom túlzottan. Én úgy is jobban tudom, hogy mi a jó másoknak. Eleinte ezt senki nem ismeri be, majd idővel belátják. Talán itt rontom el mindig. Kevés olyan volt, aki sokáig behódolt volna ennek a szemléletnek. Túl körülményesek az érzéseim, túl mélyen vannak, és túl lassan kavarognak, mint a vér az ereinkben, ha kevés vizet iszunk. Már, már megalvad bennem minden. Elhalványulok, kialszik a fényem, akár az Esthajnal csillagé pirkadatkor.
Nem akarom elkötelezni magam! Még akkor sem, ha mégis ezt akarom… Ez a könnyebb megoldás, nem? Éljen úgy mindenki, ahogy akar, s ha valaki engem akar, akkor idomuljon hozzám. Minden úgy jó, ahogy van, pedig nekem semmi sem jó az életemben. Persze mégis minden úgy jó, ahogy van, nincs kedvem ebbe belemenni. Hogy is van ez? Közönyt vetítek, közben pedig tudom, hogy máshogy kéne élnem. Nem is az „éléssel” van a baj, mert, ha a cselekvés szempontjából nézem, akkor minden úgy fog alakulni, ahogy kell. Majd lesz valahogy, kötelezettségek nélkül kell mindenhez hozzáállni. Szerintem. Mégis, de jó lenne, ha elmondhatnám valakinek, hogy mire vágyom, s hogy mi minden játszódik le bennem. De akkor azt hihetnék, hogy gyenge vagyok. Csak a gyengék panaszkodnak. Igen, de, ha az a valaki már elég közel lenne hozzám, akkor megértené, megértene, nem nevetne ki. Ő biztos örülne, hogy elmondom mindazt, ami szorongással, idegességgel tölt el. De nem engedek közel senkit, nem nyílok ki, mert félek a kötelességektől. Attól tartok, akkor túl nagy lenne a FELELŐSSÉG! Mert mi van akkor, ha a két világ mégsem passzol tökéletesen? Akkor összedől minden, s Nekem ismét mi marad? Vigyázni valakire, valaki szívét az enyém mellé engedni, nagy-nagy FELELŐSSÉG. Pedig néha elönt a vágy, hogy mellettem legyen, de ezt nem mondanám akkor sem, ha ő tudná, mert azzal kiszolgáltatnám Magam. Az én világom bonyolult, ködös és néhol ingoványos. Egy szemétláda lapul bennem, mert igazán önző tudok lenni néha. Ami Nekem jó csak azt teszem. Persze a sok önfeláldozást, amit hozok, soha senki nem köszöni meg. Mindig mindenki csak egyre többet és többet akar. Soha sem elégedett senki. Én elégedett vagyok. Csak akkor cselekszem, ha úgy érzem, hogy Nekem épp szükségem van rá. Persze néha akkor is úgy érzem, hogy áldozatot kell bemutatnom.
S mi van akkor, ha ilyen vagyok? Nem is akarok megváltozni! Ha valakinek nem tetszik, hogy ez vagyok, az pakolhat is, még mielőtt kicsomagolna. Nem érdekel, hogy mások mit akarnak, vagy mit várnak el tőlem. Én sem várok senkitől semmit, nincsenek elvárásaim.
Túlságosan semleges vagyok, mint a tábortűz, amiből az utolsó parázs is kihunyt. Pedig kell, hogy kimutassam néha az érzéseimet… de ugyan kit is érdekelhetnének, kire lennének hatássál? Elvek kellenek. Nekem, azaz egyik belső indíttatású elvem, hogy nem osztom meg a gondolataimat másokkal. Minek tenném? Úgy van ez, mint az előbb az érzéseimnél, kit érdekelhet az én silány gondolatvilágom. Igen, szerintem az. Az pedig, hogy más mit mond vagy gondol erről, szerintem kegyes hazugság, aminek a szitája túl nagyra sikerült és én rögtön ki is szórom a fejemből a bókot. Ritkán kinyílok egy kicsit. Akár az antikváriumban várakozó ős öreg könyv a szekrény tetején, ha évente egyszer letakarítják, és véletlenül belelapoznak. Igen csak ritkán… mindent bízzunk a sorsra. Mindent tegyünk úgy, ahogy jön. Nem számít mások érzése. Bárkit megbánthatok, valós következmények nélkül, hisz nem az én hibám, hogy olyan érzékenyre sikerültek. S még csak lelkifurdalásom sincs miatta, hisz ahhoz is meg kell tekerni az agyamban valami csörlőt. Az pedig meghaladná az erőimet. Nincs Nekem kedvem lelki dolgokról zagyválni másokkal. Ha mégis kikényszerítik, akkor indulatos leszek és ismét oda lyukadunk ki, hogy megbántom az illetőt. Pedig nem is gondolom komolyan akkor, amit mondok, mert néha szöges ellentétben áll mindazzal, amit előtte szóltam. Ez sem számít. Elnézést biztos nem kérek, az nem az én formám. Majd pár kedves bókkal leütöm a labdát, ha olyan érzékeny, hogy csiricsáré dolgokon megsértődik, akkor biztos kapható pár jó szóra. Pár jó szóra mindenki kapható. Az emberek megvehetők a kedvességgel. Főleg a nők. Rólam leperegnek ezek a dolgok. Nálam a bókokkal senki nem érhet el semmit. Akkor már inkább alszom egyet, főleg, ha fáradt vagyok, vagy csak ülök, vagy csak fekszem és nézem a plafont, mint most is. Csak ezek a gondolatok nem hagynak békén. Minél inkább arra gondolok, hogy milyen is vagyok, annál jobban úgy érzem, hogy egy rosszmájú antipolgár képe rajzolódik ki előttem. Kezdem rosszul érezni magam, magamtól. Fáj, hogy vagyok jelen pillanatban. Kéne egy kikapcsoló gomb az életre. De még jobb lenne, ha mások állítanák le a világot, és majd én kiszállok. Bár most ahhoz sem lenne kedvem.
Sokat várok az élettől, persze ezt csak én tudom. Nem fogom úton útfélen az elégedetlenségemet firtatni az emberekkel. Úgy is mindenki azt akarja hallani, hogy minden rendben van. Velem minden ok. A többihez meg semmi közük. Sokat várok, de nem nagyon teszek semmit, bízzuk ezt is a sorsra. Minden rá van bízva a világra. Ha épp nem esik jól beszélgetni, akkor elmegyek. Egy másodpercre sem gondolva arra, hogy bunkó voltam. Ne akarja már senki megmondani Nekem, hogy, hogy kell viselkedni. Tudok én viselkedni. Tisztában vagyok az alapvető formaságokkal és el is tudok ezekkel kápráztatni bárkit, ha épp úgy tartja kedvem, vagy, ha már nagyon szükséges.
Kit érdekel ez az egész? Hisz én egy önző, lusta és megbízhatatlan alak vagyok, ez ugyebár nem hit dolga. Ilyen vagyok, nekem így kényelmes és ezen nem is változtathat senki és semmi. Most végre talán már el tudok aludni


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.