Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A borsó meg a héja

2011.05.26

 

Elveszíthetjük-e azt, ami soha nem is volt a miénk? Hiányozhat-e az, akit soha nem ismertünk? Lehet-e bennünk űr, ha soha nem is voltunk teljesek?
A minap összeakadtam egy érdekes emberrel. Soha életemben nem láttam még, azt sem tudtam, hogy a világon van. Első ránézésre olyan volt, mint a többi száz, meg százezer. Azt is bevallom, kicsit bolondnak gondoltam mikor elkezdett kérdezgetni, vitatkozni, megcáfolni. Majd egyre inkább felkeltette az érdeklődésem. Olyan lehettem akár a bizalmatlan kóbor eb, minden mondata közelebb csalogatott. Megdöbbentem a világnézetén, megdöbbentem érzelmi fejlettségén. Nem gondoltam, hogy csak úgy össze lehet futni, ilyen „véletlenül” egy hasonszőrűvel, vagy legalábbis ahhoz hasonlóval. Megdöbbentem, hogy a mai világban így el lehet beszélgetni egy nálamnál fiatalabbal, mert a sztereotípiáim elvakítottak rendesen. Szóval a bármi megtörténhet alapon kéne valóban élnünk. Igaz, nem folyton ezen rágódva, csupán a benne van a pakliban elven. Felkészülni a legvalószínűtlenebb dolgokra, mert azok a legvalóságosabbak - akár Frodó a Gyűrűk Urában, mithril mellénnyel felvértezve.
Ott tartottam, hogy döbbenetemen túllépve elfogadtam, hogy ez most egy ilyen nap, fura események láncolatával. Aztán mikor elköszöntünk én azt mondtam neki:
 - Azt kívánom, őrizd meg önmagad! - mire ő azt felelte, a nagy kerek kék szemei mögül
- Én pedig azt kívánom, neked, hogy találd meg önmagad!
Csak álltam ott ledöbbenve. Ízlelgettem a kívánságot. Ízlelgettem egómmal, lelkemmel, szellememmel. Kardoskodtam ellene - Hiszen én megtaláltam már önmagam! - kiáltottam magamban. Felkavart ez az utolsó mondata. Felkavart, de kezdtem ráébredni, hogy igaza volt. Én nem vagyok biztos önmagamban. Vallok ezt-azt, azt hiszem, hogy én ilyen és ilyen vagyok, vannak elveim, van világképem, vannak terveim, gondolataim az eseményekről, a mindenségről, de valóban nem találtam még meg önmagam.
Mert mit is jelent önmagadnak lenni? Elfogadtatni magad a társadalommal, megfelelni, beolvadni? Tisztában lenni az erősségeiddel, a gyengeségeiddel, elismerni önmagad előtt önmagad? Szeretni magad? Tudni, hogy hol állsz az életben? Tudni, hogy mit akarsz? Tudni, hogy mi célra születtél? Beethoven, Picasso, Kölcsey, Puskás és többi, élete tehetségével naggyá vált ember vajon megtalálta önmagát? Vajon az életcél beteljesítése elegendő önmagad ismeretéhez, vagy csak célt ad egy irányban? Vagy eleve, a hited erőssége önmagadban és a vágyaidban adja meg az igazi önismeretet? Ezek költői kérdések, ezekkel a kérdésekkel a saját fejemben szeretnék valamiféle rendet teremteni, mert a tény, hogy nem találtam meg önmagam felkavaró és bevallom zavaró. Közben pedig talán sejtem - mondjuk úgy, ez az a fajta sejtés, amit az ember dédelget-dédelget, de bizonyosságra vágyik, mert kiharcolni ebben az esetben nem tudja. Szóval sejtem, hogy mit kellene tennem, több irányból is. Sejtem, hogy beleragadtam a saját magam szőtt hálóba, és mint olyan csak én tudom, hogy hogyan kerüljek ki belőle. Nem jön majd egy jótét szamaritánus és ráncigál le róla. A pók pedig saját magam vagyok, aki abból táplálkozik, amit a beragadt énje álmodik. Tehát körforgás, de nem a haladó fajta, hanem a gyáva, „én nem vagyok képes rá”, típusú. Megelégszem a helyzetemmel, nem harcolok csak szavakkal és esetleg levertséggel, amivel csak mélyebbre vág a csuklómon a kötelék. Mindig várok valamire, valamire, amit úgy hívok: MEGFELELŐ PILLANAT. De annyiszor hangzott már el, itt is - ott is - amott is, hogy nincs olyan, hogy megfelelő pillanat, mert a MOST a megfelelő pillanat. Nem holnap és holnapután vagy azután, vagy egy hét múlva vagy egy év múlva, hanem itt- és most. Mi történhet, ha nem jön be a számításunk? Hát Istenem! Mennyi olyan volt már mindannyiunk életében, és tessék, élünk, megyünk tovább, nem haltunk bele a csalódásokba, a kudarcokba. Magamat próbálom meggyőzni, magamat igyekszem, hm, rábeszélni, vagy jobb belátásra bírni, hogy amik megszületnek a fejemben, azokat tegyem meg. Saját magam példájaként, tükre vagyok a kitartásnak és az akaraterőnek, csak azért mert cselekedtem a MOST pillanatában, pár évvel ezelőtt. Tehát tudom, hogy képes vagyok arra, amit el akarok éri, tudom, hogy megvan bennem minden, amire a jövőmnek szüksége van, még is hezitálok, mégis visszakozok, mert félek az ismeretlentől. Közben pedig azzal is tisztában vagyok, hogy „nem kell belátnunk az egész lépcsősort”, vagy ha láthatatlan is a padló a szakadék fölött, mégis tudjuk, hogy ott van. Csak mert nem vagyok, orákulum úgy hiszem, nem vagyok képes megváltoztatni az életem.
 
A következtetés: Találd meg önmagad! Ismerd meg önmagad! Ha ezek megvannak, akkor keresd meg, hogy mi tenne igazán boldoggá! Ha ezzel is tisztában leszel, csak annyi a dolgod, hogy nekiszenteled magad, és megvalósítod! Pikk-Pakk! : )))
 
Persze, tudom, hogy most a fejed csóválod kedves olvasó, „Hogy ha ez ilyen egyszerű lenne, akkor mindenki azt az életet élné, amit szeretne!” De nem! Vitatkoznom kell ezzel, mert Te pl. tudod, hogy mi tenne igazán boldoggá és megelégedetté egy életen át? Fel tudod sorolni legalább 20 mondatban, hogy mik azok a dolgok, amit meg akarsz tenni halálodig? Fel tudod sorolni fontossági sorrendben az életed igazán lényeges dolgait? És itt nem csupán az anyagi dolgokról van szó, nem itt egyáltalán nem a pénzről, a kocsiról a nyaralgatásról van szó. Ezek csupán kavicsok a kövek között. S ha már itt tartunk, megosztom veletek ezt a kedves kis történetet:
 
A többi csak homok!
 




„Egy filozófia professzor az előadását úgy kezdte, hogy fogott egy konzervüveget és feltöltötte kb. 5 cm átmérőjű kövekkel. Rákérdezett, hogy ugye tele van az üveg. - Igen - volt a válasz. Ezután elővett egy dobozt, tele apró kaviccsal, és elkezdte beleszórni a kavicsokat az üvegbe. Miután a kavicsok kitöltötték a kövek közötti üres helyeket, megint megállapították, hogy az üveg tele van. A professzor ezután elővett egy dobozt homokkal és azt kezdte betölteni az üvegbe. Természetesen a homok minden kis rést kitöltött. "- És most" - mondta a prof, "vegyék észre, hogy ez az önök élete. A kövek a fontos dolgok - a családod, a partnered, az egészséged, a gyerekeid - ha minden mást elveszítenél, az életed akkor is teljes maradna. A kavicsok azok a dolgok, amik még számítanak, mint a munkád, a házad, az autód. A homok, az összes többi. Az apróságok. Ha a homokot töltöd be először, nem marad hely a kavicsoknak és a köveknek. Ugyanez történik az életeddel. Ha minden idődet és energiádat az apróságokra fordítod, nem marad hely azoknak a dolgoknak, amik igazán fontosak számodra. Fordíts figyelmet azokra a dolgokra, amelyek alapvetőek a boldogságod érdekében. Játssz a gyerekeiddel. Szakíts időt orvosi ellenőrzésre. Vidd el a párodat táncolni. Mindig lesz időd dolgozni, takarítani, vendégeket hívni, rendet rakni. Először a kövekre figyelj - azokra, amik igazán számítanak. Állítsd be a prioritásokat. A többi csak homok. „

 
: ) Ugye megfontolandó?! Ehhez is kell az önismeret! Tudni kell, hogy mik azok a dolgok, amik számítanak számunkra. Mi a kő, mi a kavics és mi a homok az életünkben. Vannak egyáltalán kövek, vagy folyton csak a homokot söprögetjük? Folyton csak hajszoljuk a boldogságot és lehet, hogy minden nap csak szenvedünk? Szenvedünk, mert nem találjuk a lényegét az életünknek. Keressük az Igazit mindenben és mindenkiben, aztán mikor úgy néz ki megtaláltuk és ki is jelentjük, hogy abban/benne megvan minden, ami a boldog élethez KELL, megijedünk, behúzzuk fülünk-farkunk és eliszkolunk olyan messzire, hogy mi sem találjuk meg magunkat. Nem vagyunk tisztában érzelmeink mibenlétével. Becsap egy egyszerű érzelmi hullámvölgy, becsap, elkap, megcsavar és kiejtjük kezünkből a kövekkel teli üveget. Kiejtjük, a kövek szétgurulnak, és mi megtöltjük homokkal, mert azt hisszük, akkor tele lesz.
 
Azt hiszem, hogy abban az „idegen” srácban, akivel olyan jót beszélgettem, felvillant Isten fénye. Mintha a szemem felnyitása, lett volna a célja. Mintha egy pezsgősüvegbe dobott volna, ahol a buborékokkal én is felszállhatok, ha képes vagyok felkapaszkodni egyre. Elindított bennem valamit, valamit, ami egy „csalódás” által teljesedett ki bennem. Mások hibájából tanulni, válaszokat leszűrni belőle, még ha az első órákban áldozatnak is éreztem magam, szerintem fontos dolog. Kaptam valamit ismét az élettől, ami oly remek utakra terelt, ahol megtalálhatom Önmagam. Hisz, mint ahogy Tolkien is írta: „Minden út, egy másikba visz.”

Még folytatom…;)

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

ildikob@freemail.hu

(Ildikó, 2011.05.27 06:05)

Csodás gondolatok, melyek ezernyi másikat szülnek! Táptalaj a szellemnek. Nem elfogultságból mondom, mert igaz és tény, hogy:
... mi mindannyian túl sokat homokozunk!

csipisz22@freemail.hu

(névtelen....., 2011.06.08 15:19)

Szia Eni csak annyit Írok röviden, örülök ,hogy rávezettelek a lényegre ,az ajtó mindig van, kérdés mikor és melyiken zörgetsz!Ne akarj sok mindent az élettől, hagyd,hogy sodorjon magával!!!.....

Re: csipisz22@freemail.hu

(~Kézirat~, 2011.06.08 20:14)

Köszi! :) Az utolsó mondatot, mintha már mondtam volna, de azért jó, ha más is hasonlóképp látja. Szerintem, csak sodródni nem elég. Néha a víz fölé kell emelni a fejünket és pár karcsapással irányítani a sodrásirányt. :))

Re: Re: csipisz22@freemail.hu

(Tibi, 2011.06.20 16:33)

Oké kis filozófus,tenger mint szabadság!!