Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy gondolat, a szépségről

2010.12.02

Apró kezeivel megfogta a cserepet és betette a tükör elé.
-     Nésd meg magad vijágocska, milyen gyönyöjű vagy! – kacagta.
Anya a konyhaajtóból figyelte Pannát. Kezében kockás, jobb napokat látott törlőrongy, haja a takarítástól ziláltan lógott arcába. Mosolygott. Azzal a semmivel sem összetéveszthető szerető anyai mosollyal, amivel még gyermeke tíz méteres körzetét is befonta.
-     Mit csinálsz Pannikám? – kérdezte, és leguggolt, hogy lánya szemmagasságba kerüljön vele.
-     Megmutatom magát a vijágnak. – selypítette nagy komolyan a csöppség.
-     Miért mutatod meg magát a virágnak Pannikám?
-     Azéjt, hogy ő is gyönyöjködhessen. Hát nem szép ajucikám?
-     Dehogynem szép! Nagyon is szép Pannikám, de gondolod, hogy a virág nincs tisztában saját gyönyörűségével? – kérdezte szemöldökét felvonva anya.
Panka elgondolkodott. Forgatta nagy csillogó zöld szemeit, és rágta apró, rózsaszín szája szélét. A virágra nézett, majd anyára, majd ismét a virágra nézett és a tükörképére, végül belenézett anya szemeibe. Kezecskéjét anya vállára tette és rettenetesen bölcsen azt felelte.
-     Igazad van ajuci. A vijág tudja, hogy szép. Ha nem tudná, akkoj nem is látnám én sem szépnek. És te is szép vagy ajucikám, de akkoj te miért nézel olyan sokat a tüköjbe? Te nem tudod magadról, hogy szép vagy?
Anyát szíven ütötte ez a kérdés. Elgondolkodott, s szinte a másodperc törtrésze alatt született meg szívében a gondolat, mely aztán apró csilingelő kristályként hagyta el ajkait, hogy örökre meghatározó szerepet játsszon Panna életében.
-     Tudod Pankám, most nagyon okos dolgot mondtál. Ezért úgy fogok válaszolni, mint egy igazi felnőttnek. Az emberek többsége nem tudja magáról, hogy szép. Vagyis sejti talán, de bevallani még magának sem meri, mert úgy hiszi, attól gőgösnek tűnhet a többiek előtt. Jobb, ha szerények vagyunk, jobban fest a társak előtt, ha alázatosan fogadjuk a bókot, vagy még el is utasítjuk. De a nagy igazság az, hogy soha nem leszünk oly annyira tudatában természetes szépségünknek, mint egy virág. A virág, legyen az bármilyen úgy épült bele a tudatunkba, hogy szép. A virág szóhoz társítjuk magát, a szép kifejeződését. A virág nem gondolkodik azon, hogy hogyan legyen még szebb, mert nincs szüksége még szebbnek lennie. Nem akar tovább élni, tovább pompázni, mint amennyi megadatott neki, mint amennyi a génjeibe van kódolva. Viszont lépéselőnyben van a természetközelségével. Hisz nem szakadt el tőle. Az ember igen. Már régen is úgy volt, hogy a nők mindenféle praktikát bevetettek, hogy kitűnjenek a tömegből – igaz a férfiak is. De soha semmi nem volt elég. Ha öregszel, akkor fiatalabbnak szeretnél tűnni, ha fiatal vagy, akkor öregebbnek. Ha sovány vagy, teltebb, ha teltebb, akkor soványabb akarsz lenni. Ha fehér bőrű, akkor kreolabb, ha kreol, akkor fehérebb. Hajfesték, smink, plasztika, ruhák, ékszerek, kiegészítők. Sorolhatnám napestig Pannikám. Lehet, nem is érted igazán – mélázott anya. - Mindenesetre a virágnak nem kellenek ezek a dolgok, hogy szebb legyen. Képzeld csak, el, ha egy nap mikor fölkelsz, azt látod, hogy a virág átfestette a szirmait sárgáról, rózsaszínre, mert úgy gondolja, hogy úgy szebb lesz. Nem, nem Pannikám. A virág tudja, hogy úgy szép, ahogy van, s nem kellenek neki megerősítések és praktikák, s mi pont ezért fogadjuk el őket, a maguk egyedi különleges szépségükkel. Szépek, mert szépek, úgy jók, ahogy vannak. – felsóhajtott és révedő tekintetét elszakította a virágba borult azáleáról. Panka nagy szemeket meresztett anyára. Ta
Képlán gyermeki gondolkodása többet értett meg anya gondolataiból, mint azt bárki gondolhatná. Talán gyermeki naivitása, sokkal többet ér, mint egy felnőtt logikus, földhöz ragadt észjárása.  Mindenesetre húsz év elteltével könyve, a Természetes szépség dedikáló estjén egy hófehér azálea virágot tűzött ragyogó gesztenyebarna hajába, és rózsás arcát nem fedte egy csepp festék sem.

 

A szépség belülről fakad. Elnyúzott, elrongyosodott mondás ez. Közhely, mondanák sokan. Viszont talán a közhelyek a legigazabbak. Lehet, viszont, hogy a közhelyeknek a legnehezebb megfelelnünk, vagy elfogadnunk. „Na persze!” – mondjuk sokszor. Elhessegetjük, mint szemtelen szúnyogot a fülünk mellől, nem is akarjuk megérteni, hisz úgy is véghezvihetetlen. Belső békénk, egyensúlyunk megtalálása, megtartása manapság szinte lehetetlennek hat. Szétzilált életünk darabkáit még megtalálni is nehézkes, összerakni pedig… inkább élünk darabokban, mint, hogy nekilássunk eme építőmunkának. Talán nehéz, talán többször kell nekirugaszkodnunk, de, hogy ismét egy közhellyel éljek, a nagy utazás is egy apró lépéssel kezdődik.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.