Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kora reggeli gondolatok

2010.03.17

Változik az életünk. Akár elhisszük, akár nem minden nap másképp süt ránk a nap. S ahányszor csak egy esőcsepp hull az arcunkba, mindig más és más annak összetevője, mert nincs két egyforma abból sem. Mi talán ugyan olyannak érzékeljük néha a napjainkat, a rutin és megszokások hálójának éljük életünk. De mint, ahogy a folyó is minden másodpercben más és más úgy az élet is hömpölyögve, változik az idő folyóján. Kép Csak nem figyelünk, nem arra élesítjük érzékszerveinket, hogy az égre tekintve észrevegyük, mennyire változatosak a felhők, hogyan fújja őket a szél és alakítja a képzetünk formáira. Milyenek a távoli hegyeket átszövő árnyékok színei. Hol aranyfolyam, hol vérvörös vulkánkitörés, hol pedig ezüstös derengésbe vesző óriás. A csillagok hunyorgására egy meredt téli estén, mikor nyakunk kabátba vagy sálba húzva sietünk célunk felé. Nem halljuk meg szavukat, nem nézünk rájuk, pedig csendes suttogásuk is hallani, ha jól figyelünk. Fölnézek és rádöbbenek önön apró mivoltomra, mintha beleesnék egy csillogó sötét óceánba. Látni magamat kívülről, ahogy a fókusz rám összpontosul, és a föld egyre gyorsabban forog, ahogy arcom az ég felé tartom…pörög és pörög, míg a spirál központja én nem leszek, és forgószélként egybeolvadok a világgal.

Tekintetemmel követni egy pillangó szárnyalását, mintha nem lenne útvonala, mintha össze-vissza szálldosna, gyorsan, gyorsan, hogy rövid kis élete alatt annyi virágra szállhasson, annyi gyönyört okozzon, amennyi csak belefér. Pedig ő tudja, merre kell mennie. Ő igazi ösztönlény, mint minden állat a világon. Egy valami hajtja és semmi más nem érdekli. Ha egy pillangótól megkérdeznék, hogy mi az élet értelme, nem gondolkodna el a válaszon. Ha egy rókát kérdeznénk, ő is rögvest vakkantaná.

Csak mi emberek nem tudjuk, nem értjük. Csak rohanunk, virágról-virágra reppenve, a válaszokat kutatva, belenyúlva a legcsípősebb és leglágyabb anyagba is, hogy bőrünkön érezzük az élet minden oldalát. De vajon, mikor keresünk és keresünk, nem vagyunk-e vakok? Vakok az igazi okok irányába. Ott vagyunk mellette és mi rá se nézünk, észre se vesszük, akár levegőnek is tarthatjuk a válaszokat. Nem vagyunk pillangók, aki nem oly botor, hogy a világ összes virágát meg akarja ismerni. Csak annyit, amennyi rendeltetett. De azzal ő tökéletesen elégedett. Mekkora a világ? És mekkora hely van a szívükben? Kép Ha jönne egy griffmadár, és azt mondaná „Ülj a hátamra! Elviszlek egy utazásra. Gyorsan fogok repülni. Elviszlek mindenhová a Földön. A legmagasabb hegycsúcstól a legmélyebb tengerig. A legkisebb falutól a legnagyobb városig. De mindenhol csak pár másodperced lesz szemlélődni. Talán néhol csak elmosódott árnyakat fogsz látni. De végül elmondhatod, hogy bejártad az egész világot.” Mit tennénk vajon? Felülnénk, elmennénk vele? Behabzsolnánk gyorsan a látványt? Mennyi idő kéne, míg mindenre visszaemlékeznénk, míg minden, amit láttunk elrendeződne szívükben? Nagy a világ kicsinek, nagynak. Nem figyelünk igazán a szép pillanatokra. Ránézünk valami szépre, és már kiált is szánk: „Óhh nézzétek!” S figyelmünk már nem is a látványra összpontosít. Nem éljük meg az életet igazán. Nem hagyunk időt, hogy elöntse szívünket. Csak rohanunk és rohanunk, mi emberek rohanásból állunk. Válaszokat és célokat keresve. Mert hiába van képzelt célunk, amikor elérjük, akkor ránk tör a boldogtalanság, mert mi máshogy képzeltük el a beteljesedés pillanatát. Igaz a mondás: „Nem a cél a fontos, hanem az út, amin eljutunk odáig.”

Szeretettel, Enikő
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.