Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Körülöttem, forog a világ

2010.07.24

Remélem a vesszővel érzékelhető, hogy nem az önzés szólt belőlem. Már megint elérkeztem arra a pontra, hogy jött egy cím és én elkezdek írni. Oly rég nem írtam. Oly rég érzem azt, hogy nem én uralom az életem, hanem a körülmények rabja, a megszokások rabja, a mindennapok rabja lettem, s nem tudtam elmenekülni az írás, az önkifejezés eme hűs nyugalmába. Oly rég érzem azt, hogy szükségem lenne egy jó nagy stop táblára saját magamnak, hogy én megálljak, a világ pedig hagy forogjon tovább, én pedig csendes szemlélőként leülhessek egy szikla tetejére és figyelhessem a dolgok lomha alakulását. Nézhessem a színek kavargását, hallhassam a hangok dobogását, az érzelmek kicsattanó sokaságát. Miközben én a nullán, a zéró pontomon állok. Ki lehet-e lépni egy időre a világból? Úgy, hogy közben ne vessem le a mulandó porhüvelyem, csak a személyiségem egy részét vonjam meg. Mint amikor a kígyó levedli a kinőtt bőrét. Kígyó marad, és része a világnak, de pár órára elvonul, hogy megszépüljön, megfiatalodjon, megújuljon. Mert tovább nem hordozhatja magán a régit, nem is tudná. Érdekes, hogy a természet törvényei szerint élők milyen egyszerűen tudják élni az életet. Mi, emberek pedig folyton a természet törvénye ellen élünk, és lám meg is van az eredménye. A depresszió, a boldogtalanság, a borúlátás, a panaszkodás. Egyfolytában olyan dolgokért panaszkodunk, amiről egyébként már utálunk beszélni, de úgy érezzük, hogy talán a századik alkalommal választ vagy megoldást kapunk a problémáinkra. Közben pedig azokkal az igazán fontos dolgokkal nem foglalkozunk, amivel kéne. A pozitivitással, a mosolygással az egymásra figyeléssel. Befelé romboljuk az életünk. A mindennapok szürke forgataga elragad. Engem is. Ezért érzem azt, hogy egy kicsit el kéne vonulnom. Nem látványosan, csak magamban. Ki kéne vonni végre magam a negatív életszemlélet csapdája alól. Eddig könnyű volt, amíg nem volt munkám. Nem találkoztam annyi emberrel, ha beszélgettem is valakivel, próbáltam lelket önteni belé, volt erőm. Most pedig az erőmet arra fecsérlem, hogy beszállok a kifogyhatatlan panaszok sorába, és már én gyűlölöm a folytonos szájrágásom a dolgaim alakulása miatt. Pedig minden úgy van, ahogy én akarom. Mert mindenki azt kapja kívül, amije már van belül. S ez érvényes a gondolatainkra. Amilyen gondolatokat táplálok, az növekszik a bensőmben, majd végül testet ölt a fizikai síkon. Igazán nehéz megteremteni a belső békét, és nem siettetni folyton az időt, hogy az egónk számára megfelelő helyen és időben lehessünk végre. De hisz, minden nap az életünk része. Bárhol vagyunk, bármit teszünk, az a mi életünk.

 

*Sok minden igaz manapság a világra, az egyéni életekre. Tényleg nehezebb lett a megélhetés, az egyik napról a másikra való egyensúlyozás. S mi körül forog az életünk, a gondolataink? A pénz körül. Végül elérték, amit szerettek volna, hogy a gondolataink, akarva akaratlan ide lyukadjanak ki. Bármiről is kezdünk el gondolkodni fizikai síkon, mindenhez pénz kell.

Adva van egy világegyetem. Abban a szülőhelynek kapott galaxis. A galaxisban az anyabolygónk. Az anyabolygón a szülőföldünk. A szülőföldön a szülővárosunk – falunk, községünk stb. A szülővárosunkban az otthonunk. Mindezek mellett még az otthonunkat sem mondhatjuk teljesen magunkénak, mert még ha sikerült is évek kemény munkája alatt kifizetnünk, akkor sem vásároltuk meg a közműveket. Tehát van egy hely, amit otthonnak hívunk, de minden hónapban, azért kell harcolnunk, hogy fenntartsuk. Mi a miénk akkor? A lelkületünk, a gondolataink, a szabadságunknak hitt hit a miénk? Él, nem is kevés olyan ember, aki soha az életben pár kilométernél távolabb nem jut az otthonától. Pedig az egész világ a miénk…Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ tied. Szabad vagy a kövektől az éterig… Most eredj és élj, mert a világ a Tied. - Hamvas Béla. Kinek van igaza? Akkor most mi szabadok vagyunk, vagy szabadok lehetünk, ha van rá pénzünk? A szabadságot csak pénzel tudjuk megvásárolni? Kérdem én, miért nem láthatom fölém magasodni a Himaláját, miért nem veszhet el szemem a Csendes-óceán horizontján, miért nem pillanthatom meg a Nagy-korallzátonyt, miért nem merülhet el testem a selymes fűtengerben az Alpok legelőin? Mert nincs rá pénzem. Akkor nem az enyém az egész világ? Akkor kié a világ, a pénzé? A pénz megtestesülhet? A pénznek lelke van? A pénz létezik egyáltalán? Mert szerintem, nem. Hiába tudom megfogni, hiába kérik tőlem az üzletben, hiába kiáltották ki fizetőeszköznek, a pénz nem létezik. Ez a gondolat valamikor gyerekkoromban merült fel bennem először. Akkor persze azt gondoltam, hogy butuska vagyok, nem értek én ezekhez a dolgokhoz. Sok ehhez hasonló gondolatra mondtam azt akkoriban, aztán szépen lassan felnőtt koromban is visszaszivárogtak az életembe, s azt vettem észre, hogy nem vagyok egyedül ezekkel a gondolatokkal. Levonván a következtetést, arra jutottam, hogy bár bizonyítani nem tudom, de akkor is tudom, hogy igazak. Hisz a legvalószínűtlenebbnek vélt dolgok a legvalóságosabbak.

Ennyit a pénzről. Ezért nem akarok ezen gondolkodni. Az igények kielégítéséhez szükséges. Az igényeinket pedig gerjesztik. Reklámokkal, reklámok hatása alatt álló embertársainkkal. Mert egyenrangúak szeretnénk lenni. Vagy legalábbis hasonló tulajdont szeretnénk magunkénak. Minél több az igénygerjesztés, annál több a szükséglet, minél több a szükséglet, annál több a vásárlás. S higgyék el, még manapság mikor tényleg anyagi válságban van a világ nagy része, akkor is halomra vásárolnak az emberek. Én látom, majd minden nap. És a hozam nem oda kerül vissza ám, ahonnan jön. Hanem kifelé megy külföldre. Mert az emberek nem a hazait veszik, nem a hazainál, hanem a multinál, a mamutnál a mindent bekebelező „ócskát árulok, félpénzért” áruházakban. Mert ez egyszerűbb, mert minden egy helyen van, s még akciós is. Igaz az emberek zöme nem gondolkodik belátóan és előrelátóan és logikusan, de akkor hogy gondolkodnak? Egyszerűen, mert egyszerűek? Na hát miről beszélek már megint? : ))))

Pénz-pénz-pénz…az Is…nem, nem Isten adta! S ezt soha ne felejtsük el! Ami nem Istentől való, annak nem lehetünk biztosak a szándékaiban…*

Szép napot! : )


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Felelősség áthárítás

(***************, 2010.08.11 19:29)

Előző bejegyzésem elküldésének pillanatában letámadtak, és azóta most jutok levegőhöz; így a másik írásodra még nem válaszoltam... de ami késik az a MÁV!

Az, hogy az emberek másoktól várják a megoldást, szintén egy pszichológiai reakció. Ez sem sokban tér el a fizika törvényeitől: hatás, ellenhatás. Ha valaki egész addigi élete során azt tapasztalta, hogy mindig van valaki, aki megoldja a helyzetet, ha ők feladták, akkor ezt is fogják elvárni; jelen példában éppen egy pszichomókustól. Sajnos rengeteg ember van, aki így éli le életét, és soha nem jut el (tudatosan) odáig, hogy ő legyen valahol valaminek az utolsó védő bástyája, és rajta múljon valami fontosnak a léte vagy nemléte. Erre ráébreszteni az embereket eléggé nehéz feladat; jobb az, ha mindenki a maga kárán tanul. Ez igaz szinte minden problémára; legyen az akár anyagi, fizikai, lelki/érzelmi, vagy szakmai természetű. A lényeg, hogy ezen lehet változtatni, csak rengeteg energiába kerül. Nekem is sikerült pár emberben tudatosítanom, hogy ha ők nem, akkor aztán senki! Egyeseknek arra volt szükségük, hogy hagyjam őket koppanni párszor. Ugyanígy, az empátia is újratanítható. Nem, nem vagyok szakmabéli. ;)

Teljesen objektíven fogalmazni valóban nagyon nehéz, és nem hiszem hogy bárkinek is sikerülne; bár egyes filozófus barátaim igen közel járnak a hosszú és következetes semmitmondás fantasztikusan bonyolult ám ugyanakkor egyszerű művészetének tökéletes elsajátításához. Egyik tipikusan ilyen az a terjedelmes monológ, mely zanzásítva annyit tesz: "Ha rám hallgatsz, azt csinálsz, amit akarsz." Ami megint pszichológia, hogy ez segíthet ráébrednünk arra, hogy mi magunk mit is szeretnénk valójában, mert egy ilyen hosszú és semmitmondó monológból pontosan azt halljuk ki, amit szeretnénk.

2010.08.11.

(Nefisilien~Kézirat, 2010.08.11 09:50)

Igen, igazad lehet. Akkor viszont ismét elkövettem azt a hibát, amit évekkel ezelőtt már elkövettem a vallási témakörben. Azonosítottam az alapot, a ráépített házzal. Azaz, mint ahogy Duncan Shelley könyvében leírva vagyon, "Hibát követünk el, ha egy vallást az egyházán keresztül ítélünk meg." Tehát hibát követek el, ha magát a pszichológiát, a pszichológiát gyakorlókon, jelen esetben a pszichológusokon keresztül ítélek meg. Viszont magának a pszichológiának is vannak olyan témakörei, irányzatai, ami nagyban súrolja a fölösleges szócséplés, jobban mondva a mellébeszélés határait - szerintem.
Mert ahogyan a Wikipédián az első zárójeles megjegyzés is leírja, "a psz-a, az ógörög pszükhé-lélek és a logía-tudomány illetve, valaminek a tanulmányozásából - szavakból ered."

Lélektudomány.

Utánanéztem a pszichológia, és a pszichiátria közti különbségeknek. Lehet, hogy valahol inkább a pszichiátriával vannak nekem gondjaim.(?) Az nem baj, ha valaki elmegy és elmondja a gondjait egy tökéletes kívülállónak, mert talán nincs más a környezetében, aki meghallgathatná. Ez esetben ugyebár a pszichológus tanácsadóként működik. Míg egy pszichiáter inkább orvos, mint tanácsadó. A bajom ezzel az egésszel csupán annyi, hogy az emberek nagy része másoktól várja a megoldást a bajaira. Holott mindenkiben ott a lehetőség, s mindenki saját maga kell, hogy irányítsa az életét. Még akkor is, ha csak kis lépésekben megy. Nem is tudom... Most úgy érzem, hogy csak beszélek és beszélek, s nem látom át az összefüggéseket, hisz ahány ember annyi életrészlet, nem lehet mindenkire érvényes az, amit én helyesnek gondolok. Biztos szükség van mind a pszichológiára, mind a pszichiátriára és talán egyszer eljön azaz idő, hogy visszatérnek az igazi ember, és lélekközpontúságra. Igen, a módszerek nagy százalékával nem értek egyet, nem pedig magával a módszereket alkalmazó tudományággal. :)

nem-e?

(***************, 2010.08.07 12:43)

Nem szereted a pszichológiát? Szerintem nagyon is kedveled, csak a magad módján szereted megfogni a dolgok végét, és nem az XY nagynak titulált nevek írásai nyomán. Ezt arra alapozom, hogy írsz, és ahogyan írsz. Mint az már írva vagyon korábbi hozzászólások egyikében: Mesterien műveled az önkifejezés művészetét. Ez akkor lehetséges, ha tisztában vagy azzal, hogy másokkal hogyan tudod megértetni azokat a (vélhetően számukra) új dolgokat, melyek a te elmédből szikraként pattannak ki. Ehhez emberismeret kell, egy műveltségi szint, empátia, a képesség, hogy mások fejével gondolkodj. A pszichológia az emberi gondolkodással és viselkedéssel foglalkozó tudomány. Biztos, hogy te nem ezt űzöd? :)

Örülök, hogy visszanyerted önmagad, és viszonylag gyorsan átlendültél ezen a szakaszon!

Most pedig megyek, és elolvasom újabb bejegyzésedet!

2010.08.06.

(Nefisilien~Kézirat, 2010.08.06 06:22)

Tényleg igyekszem optimista lenni, de hogy rendkívüli nő és személyiség...nos, erre tudatosan soha nem törekedtem. Ha ez mégis így sikerült, akkor azt úgy hiszem, hogy nem csak magamnak köszönhetem. :) Igen vesztettem a lendületből (amit már visszanyertem), de nem vagyok depressziós, ha ezt a szót kerested. Egyrészt azért mert depresszió, mint olyan nem is létezik, hisz az egyénnek saját döntése, hogy jól érzi-e magát a világban, vagy inkább kardjába dől és úgymond feladja. Nem szeretem a pszichológiát, mint olyat. Vannak hullámvölgyek, mint látszik is ez a bejegyzésemben, de aztán jönnek események, amik felcsillantják előttem a valóságot és ráébredek, hogy a problémáim könnyen orvosolható állapotok. Mégis ilyenkor ki kell adni magamból a keserű érzéseket. Nem csak nekem, mindenkinek ki kéne.
Próbálom, összeszedni magamban a gondolatokat, ezzel kapcsolatban. Próbálom, más szemszögéből is megvizsgálni a dolgokat. Mert minden ember élete egy külön kis világ, egy külön kis kozmosz, és bárhogy is igyekezzünk, nem lehet mindenkinek segíteni. Olyan néha az agyam, mint egy gyorsan, de mégis akadozva működő logikai gépezet. Van egy pont, ami tisztán és világosan látja a milliárdnyi összefüggést az életben, de az a rész, amit használok nem tudja értelmezni, vagy leolvasni az információt. Érzem, hogy felállítható lenne egy életfa sok-sok-sok-sok összekapcsolódó és egymásba fonódó ággal, de ennek a felrajzolása és kiértékelése, talán két-három élet munkája lenne.
Alapvetően, egyetértünk. :) Hozzávetőleg, csupán másképp fogalmazunk. Egyetértek abban, hogy néha mindenkinek szüksége van feltöltődésre. S bár az energiák elapadhatatlanok, mégis előfordulhat, hogy valamiért akadozik az átvitel. Ez az, az állapot, amikor úgy érezzük, semmi sem jó. Viszont, ha erre rájövünk, és persze meghallgatjuk mások véleményét, akkor ez könnyen orvosolható. Persze abban az esetben, ha nem vagyunk tökéletesen passzív emberek. Mindig is azt vallottam, hogy meg kell hallgatni mások véleményét is. Egyrészt mert mindenkinek jó, ha megértik, másrészt azért, mert tanulhatunk belőle.
Köszönöm szépen, amit a hozzászólásod végén leírtál! Az őszinteség legalább annyira fontos tulajdonság, mint az, ami számunkra a legfontosabb tulajdonság. :)
Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire előrelendítő mások véleménye a számomra, és tényleg boldoggá tesz, ha az írásaim felszínre hozzák mások gondolatait is egy-egy témával kapcsolatban.

Szóval köszönöm, és hálás vagyok mindenkinek, az elmúlt pár napban történt csodákért! :)

a lélek ereje

(***************, 2010.08.02 01:34)

Kedves E!

Tudom, hogy semmi újat sem írtam neked. :) (Évekkel) korábban már beszélgettünk erről, és tudom jól, hogy igyekszel optimista, és rendkívüli nő, rendkívüli személyiség lenni. Szerintem ez fényesen sikerül is! Amiről most szó van, az - akárhogyan is csűrjük-csavarjuk a szót - csupán annyi, hogy veszítettél a lendületedből, és kikapcsolódásra, környezet változásra, új arcokra volna szükséged. (Ma elkocsikáztam a Salgótarján tábla mellett, és gondoltam is rád azonnal.) Emellett, van valami, amire nem tudom a pszichológiai szakkifejezést (pedig létezik), de pontosan azt az állapotot írtad le, amit ez a kifejezés volna hivatott nevén nevezni. DE, még ha így is érzed magad, én bízom abban, hogy ebből is kilábalsz! Én is kilábaltam belőle, valamilyen szinten, bár én egyedül tettem, ennek pedig pont az volna a kulcsa, hogy olyan emberrel tedd, aki a nem mindennapi agyhullám mintázatot erősíti benned; és téged is egy kicsit feltölt energiával. Első sorban lelki energiáról beszélek. Minden alkalommal, mikor az ember segít valakin, akkor a saját lelki erejét használja fel, azt adja át a másiknak. Ez az energia is, mint minden más, elfogy egyszer, de igazán nem kell sok ahhoz, hogy feltöltődjön. Lehet nem értesz most velem egyet, de ez is egy nézet; ahogy néhány más dolog is, amit korábban írtam neked. Azokkal sem minddel értettél egyet, de azáltal, hogy más véleményeket, nézeteket, meglátásokat is megismersz, te magad válsz többé. Írom itt a sok hülyeséget, de ez csak süket duma, hiszen mindet ugyanúgy tudod, és valószínűleg nem mondtam neked újat egyetlen leírt betűmmel sem. Ha a vaslogikát nézem, felesleges, hiszen tudod. Azért írom le mégis, mert talán (ismétlem: talán) csak emlékeztetni kell ezekre egy kicsit. Elvégre, ha a nyilvánvalót túl közelről vizsgáljuk, az is tud nagyon bonyolult lenni.

Tartozom egy vallomással, bár biztos unalmas. Bizonyos értelemben élvezettel, csodálattal olvasom írásaid. Az agyad legalább annyit, de inkább többet fordul egy gondolati ciklus alatt, mint az enyém.
Van egy szabály, ami így szól: "A külső formatervezettség fordítottan arányos a központi feldolgozó egység bonyolultságával."
De mint tudjuk: "Kivétel erősíti a szabályt!"

Érezd magad kivételnek!!! :)

2010.07.31.

(Nefisilien~Kézirat, 2010.07.31 06:39)

Nem akarok nagyon negatívnak hatni. Tudom, hogy komor éveket élünk, s tudom, hogy ezeket túl kell élni, méghozzá erősen és pozitívan, hittel és kitartással. Ezt edzeni kell minden nap magunkban, tudni, hogy igen is van kiút, igen is van segítség, ha elkiáltjuk magunkat belülről. Mikor rájövünk arra, hogy van remény, mikor megcsillan ez a reménysugár, akkor az egy bukkanón való átsegítés. Aztán ismét újabb akadály tornyosulhat elénk, tanításként, hogy "Na elveszted-e a reményed?".
Régebben ezek ritkábban követték egymást, manapság egyik pillanatról a másikra gördülhetnek elénk a változások. Felgyorsult még a toronyóra mutatója is. Minden rohan, elreppennek a napok, a hetek, a hónapok. Mintha a világ futna valami felé, vagy elébe. Talán, a közös tudattalan miatt van, mert valahol, mindenki menekülne ebből a korszakból. Nem tudjuk hová, csak innen el...

2010.07.31.

(Nefisilien~Kézirat, 2010.07.31 06:38)

Nem is lenne rossz Maugliként élni. Talán jobban megbecsülnénk azt, amink van, s az igényeink nem reppennének a csillagos egekbe, mert pl. elég lenne két-három pár ágyékkötő. :))
Tudva levő, hogy amiért az ember megharcol, azt sokkal jobban tudja értékelni, mint ami csak úgy az ölébe pottyan. Igaz, a mai világban kevés dolog pottyan az ember ölébe, s az is igaz, hogy annyira befásultak már az emberek, hogy harcolni sincs erejük. Legalább is keveseknek.
Igazából mindennel, amit leírtál, tisztában vagyok. Örüljünk az apró dolgoknak, vegyük észre a szemmel nem érzékelhető csodákat stb. Így nevelt anyukám, így is éltem az életem, s manapság is, ha épp úgy esik, észre is veszem. De úgy érzem kibillent az egyensúly. Egyre több körülöttem a rossz és bár én mindig próbálok pozitív maradni, sűrű az iszap a lábam alatt. Vannak amnéziás napjaim, amikor úgy érzem semmi érdemleges nem történt, nem tettem semmit, sem az életért, sem ellene. Értelmetlenül élek meg napokat, s az élet, csak úgy, folyik ki alólam. Ez pedig förtelmes béklyóként kulcsolja össze az elmémet, s hiába próbálom lesöpörni magamról a negatív gondolatokat egyre vissza- és visszaszállnak rám. Elvesztek a pozitív dolgaim, nem tudok lelket önteni az emberekbe, mert talán valahol én is elvesztem útközben. Olyan, mintha gyógyszer hatása alatt állnék, és nem tudok úgy élni, ahogy élnem kéne. Igen, talán megmérgezett az a fajta társadalmi húr, ami ellen annyit kampányoltam. Igen, néha a kígyóbűvölőket is megmarhatja egy kobra. Ilyenkor vagy van a közelben segítség vagy belehalok. Nem akarok belehalni, de az ereimben ott kavarog ez a méreg. Néha elfeledkezem róla, de aztán újult erővel szorítja össze a gyomromat a szorongás. Talán tényleg van abban valami, hogy - "Ne aggodalmaskodjatok a holnap felől, mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja." (Mt.6, 32).
Sokféle bölcsesség van, amit érdemes lenne megfogadni, de ezeket csak akkor tudjuk igazán befogadni, ha már a szívünkkel is értjük a lényegüket.
Sokat beszélhetnék azokról a dolgokról, amik frusztrálnak, de egyes események vagy tények nem érdekelnek. Ezeket külön tudom választani, hasznos és haszontalan részekre. Az igazi harcok belül dőlnek el. Hisz önmagunkat nem csak fizikai szinten kell legyőznünk. Ha átengedném magam a kőkemény realitásnak, akkor rövid időn belül nem maradna más belőlem, csupán egy emberi roncs. Ilyet pedig, egyre gyakrabban látunk az utcákon. Néha megbotránkozunk, néha nevetünk, néha bosszankodunk rajtuk, de nem tudhatjuk, hogy mi vezette el odáig. Fortuna kereke csavarosan forog. Valakinek megadja az esélyt, valakitől még a szikráját is elveszi. Jöhetünk ismét azzal a filozofikus állítással, hogy mindenkinek van esélye, még akár el is hihetjük, de mondjuk ezt annak a "lecsúszottnak", aki mellett egy darab ember sem állt, akkor mikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Tételezzük fel, hogy előtte sem úgy élte az életét, hogy tele volt lelket építő gondolatokkal, akkor mi is maradt számára? A csupasz falak, egy élet romjai, falfirkák nélkül...

valóság értelmezés

(***************, 2010.07.25 16:27)

Kedves E!

Látom eljött ez a pillanat is. (Ez aztán sokat mondó mondat volt, de szerintem sejted mire gondolhatok!) Ahogy mondta azt egyszer valaki: A pénz nem boldogít. Én ezt tapasztalom. Nem mondhatom, hogy nekem olyan hatalmas anyagi nehézségeim lennének, mégsem vagyok boldog, és tudom, hogy NEM enyém a világ. Van benne részem, de nem az egésze az enyém; hiszen MIÉNK a világ. Munkád során (ugyan nem tudom mivel foglalkozol, de) valószínűleg sok befásult emberrel találkozol, de kérlek ne felejtsd el, hogy vannak olyan emberek, akiknek soha semmi sem jó. Viccen kívül. Ha 3 Ft-ot keres az a baj, de ha felemelik 100-ra, akkor miért csak 100-ra? Ha van öt csillagos szálloda, akkor miért a négy csillagosba megy? Mert nincs rá pénz. Pénz nélkül is lehetsz boldog, elhiheted!

Próbáld meg... Persze nem Micimackó módra, gondolj, gondolj, gondolj! Ha már nincs miért boldognak lenned, akkor keress valamit, ami van, és jó! Süt a nap, kék az ég, és Salgótarján mellett is zöld a fű, nem csak az Alpokban. Tegyél meg pár dolgot, amit felnőtt ember általában nem tesz, inkább csak gyerekek! Intelligensen is be lehet valakinek szólni az utcán (non-pejoratíve); vagy - ahogyan én is teszek - egy befásult pénztárosnak is jólesik pár kedves szó, azon kívül hogy "köszi viszlát". Emlékezz: apróságok!!

A valóság az, amit megélsz. Nem az, ami körülvesz, nem az, ami a fizikailag értelmezett teljes valóság, nem az, amit egy közösség vagy te magad gondolsz, hanem csak az, amit megélsz belőle. Hiába léteznek esetleg a Földön kívül is értelmes lények, valószínűleg nem fogsz találkozni egyel sem, nem lesznek hatással a te személyes életedre, sem közvetve, sem közvetlenül, ezért nem tekinthetőek valóságosnak. Ellenben, már bármelyik hazai politikus kőkemény valóság, hiszen ha személyesen ugyan nem is, de közvetetten hatással van az életedre (lásd pénzhiány), a bőrödön érzed, ha valamit ő nem úgy csinál, ahogyan kellene, ezért ő valóságos. Felmerül a kérdés: valóságos-e egy szál pitypang? Ezt te döntöd el! Nem kell valóságos legyen, nem kell, hogy hatással legyen az életedre, de akár lehet is! Te döntöd el, hogy kimégy-e a város széli fasorra, vagy átsétálsz-e a szomszédos településre. Hogy szívsz-e friss levegőt, vagy bepunnyadsz a szobába, és szagolod magadat. Ha nincs pénzed, és nem tudsz vagy nem akarsz ebben a mesterséges világban létezni, akkor nem kötelező! Legalábbis nem folyamatosan. Érdekes is volna, ha visszafejlődnél Mauglivá, beköltöznél egy erdőbe, és magad vadásznál az ebédedre hátralévő életed során. :)