Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lezárás/ok lehetősége

2010.05.17

Megőrülök attól a tudattól, hogy nem tudom érthetően elmagyarázni az embereknek, hogy ne hátrafelé, hanem előre tekintsenek az életben. Nekem miért olyan egyszerű a továbblépés, s másnak miért okoz annyi nehézséget valaminek a lezárása? Mindenki csak mereng egy lerombolt kapcsolat fölött, és azon filozofál, hogy ezt meg azt, miért nem lehet megbeszélni, megoldani, megérteni. Ha valami véget ér, annak oka van. Ha ragaszkodom hozzá, akkor én is csak egy leszek a rengeteg érzelem szálból, ami mint valami élősködő kacs kapaszkodik az életerős dolgokra, hogy leszívja azok energiáit. S egyben az én energiáim is. Olyan fölösleges dolgokra pazaroljuk a pozitív dolgainkat, amik alapvetően értelmetlenek. S nem csak, hogy értelmetlenek, de élőholtak. Tudat és szeretet nélküli burkok. Azt megérteni, hogy egy kapcsolat, pl. miért ért véget…meg lehet érteni, de mindig ott maradnak az apró kérdések. Amiket másoktól hallok: olyan jó volt vele, olyan szép pillanataink voltak, azt mondta, hogy… akkor miért gondolja most másképp, úgy nézett rám, mint…akkor most miért nem tud velem lenni? A válasz egyszerű, mert egyes pontból, a célig tartott a dolog. Az, hogy ez a szakasz milyen hosszú, nem tudhatjuk előre. De addig, amíg tart bele kell adnunk magunkat. Aztán mikor véget ér, menjünk tovább. Hogy miért menjünk tovább? Mert azt a szakaszt nem lehet meghosszabbítani. Visszafelé menni az időben nem lehet. Ha az élet azt akarja, hogy ismerős útra lépjünk ismét, majd kínál lehetőségeket, de addig azokra a dolgokra kell figyelnünk, amik továbbvisznek. Adjunk időt magunknak, arra, hogy lecsengjenek bennünk a felhalmozódott érzelmek. Sírjunk, mosolyogjunk, írjuk, beszéljük ki magunkból. Köszönjük meg a szép napokat gondolatban, s gondoljunk arra, hogy mennyit adott nekünk az életünkhöz ez a kapcsolat. Vannak gyökértelen, a semmiben lebegő kérdések, amikre lehet, hogy csak évek múltán kaphatunk választ. Ezek a kérdések csak lekötnek. Tegyük föl őket, csomagoljuk egy szép, díszes dobozba és hagyjuk, hogy elpárologjon. S mikor nem is számítunk rá, mikor épp nagyon boldogok vagyunk, akkor jön majd a felismerés, hogy az élet nem összefüggéstelen, megoldhatatlan, értelem nélküli folyó. Hanem nagyon is profin teszi a dolgát. Van, hogy nem a mi számlákra utalják a nyereményt, lehet, hogy nem is tudjuk, hogy egy velünk szembe jövő ember élete miben változhat pár elkapott szó által. Az élet egy hatalmas társasjáték. Mindenki játszik, de senki nem tudhat mindenről mindent. Viszont visszafelé haladni, olyan, mint feladni a játszmát. S nem más dobálja a kockákat, hanem mi magunk. A mi kezünkben van az irányítás. A fal ketté válik, ha azt akarjuk látni, hogy van tovább.

Persze tudom, minden emberben másképp zajlanak le ezek a dolgok, s függ attól is, hogy mennyit tapasztalt már. Hisz minden lezárással könnyebb lesz a következő. Függ a kapcsolat mélységétől is, a bennünk ragadt szavaktól, amire a másik már nem kíváncsi, de egy idő után úgy is értelmüket vesztik ezek a szavak. Ha elhamarkodottan csapkodunk, akkor csak negatív megalázkodásba torkollunk, magunk előtt. Visszagondolunk és a homlokunkra csapunk, hogy „ha ezt én tudom, akkor inkább csöndben maradok”. Utólag mindenki okosabb… Talán érzelmi dolgokban nem lehet pontos tanácsot adni, de talán mutathatunk egy olyan lehetőséget a másiknak, amin elgondolkodhat, megfontolhat, és később leesik neki a tantusz. Így megy ez.

S nagyon is igaz az, hogy ha már harag nélkül tudunk gondolni valakire, akkor kijelenthetjük, az utolsó érzelmi szálat is elvágtuk. Mikor azt kívánjuk az illetőnek, legyen nagyon boldog, s mindezt tényleg szívből akarjuk! Ez az egyik legfelemelőbb érzés ebben a kategóriában. : )

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

2010.06.05.-III.

(Nefisilien~Kézirat , 2010.06.05 19:42)

De, mint ahogy említettem közben nem más által akarok jobban lenni. Nem keresek közben új kapcsolatot, nem mászom bele vérző szívvel senki karjaiba. Hanem elrendezem magamban. Lezárom végleg. És nem felejtem el, de új lappal indítok. Elteszem az emléket és pont. Igazából ez a bejegyzés azért született, mert bosszant, ha valaki mástól várja a megoldást. Ha azt reméli, majd más kibillenti és elfeledteti vele az előzőt. Így nem lehet, mert közben még a múltba tekintünk, arra a másikra gondolunk...érzelmileg elhatároljuk magunkat és csalunk is. Érzelmileg még nem vagyunk készek. Burokban tengünk, lengünk s nem jöhet közelebb hozzánk az, akivel épp együtt vagyunk, és azt reméljük, hogy majd megszólaltatja a gitárunk húrjait. De egy szakadt húrú vagy hangolatlan gitár hogyan szól? Ne akarja kipróbálni senki sem!

2010.06.05.- II.

(Nefisilien~Kézirat , 2010.06.05 19:42)

A feldolgozás folyamata, igen, eltérő. Ahányan vagyunk annyi fajta. Hogy én hogyan működöm ilyen téren? Nem, nem mosolygom. Vagy, ha igen, akkor csak bele kell nézni a szemeimbe. Pontosan az a fajta ember vagyok, aki ha akarja sem tudja leplezni az érzéseit, mert olyan az arcom, mint egy élő érzelmi mutató. Viszont rengeteget változtam az évek folyamán. Igen, sokat csalódtam, sokszor emeltem fel ugyan azt a súlyt és már tudom, hogy hogyan kell megfogni, hogy ne szakadjak meg bele. Mert annak nincs értelme! Túl kell élni, túl kell lépni. Nem érzelem mentesen, hanem rengeteg érzéssel. De egyedül!
Persze jó, ha le tudunk ülni valakivel, aki tényleg megért és meghallgat - és ezen a ponton mondok hálát, hogy nekem van ilyen ember az életemben. <S megjegyzem itt mindig bele esek abba a csapdába, hogy azt hiszem, ha nekem van ilyen, akkor biztos másnak is...pedig sajnos nem.>
Szóval kibőgöm magam, nem egyszer, hanem rengetegszer. Közben kimegyek a világból párszor, pár órára. Elrágok egy csomó epres rágót menetelésem közben...komolyan! :) Ha valami bajom van, akkor veszek egy csomó epres rágót és elrágom mind. Megnyugtat. Kinek a pap...jobb mintha szamárrá innám magam, vagy befalnék egy zsák édességet. És gondolkodom. És gondolkodom. Lecsengetem a lelkemben az érzéseket. Végig gondolom az elmúlt időszakot. Megkeresem a jót és a rosszat is. Emlékezem, és igyekszem megbocsátó lenni mindkét irányban. Mert olyan nincs, hogy én ne legyek hibás. De nem azon morfondírozom, hogy hogyan kéne visszacsinálni...ha már egyszer valamit lezártam, vagy lezártunk, elvágtunk, becsuktunk. Az ilyen fajta "javításokra" ált. van elég idő hagyva, addig, amíg tart egy kapcsolat. Aztán jönnek ennek az egésznek a létfázisai. A hullámokban előtörő elkeseredettség, a tétlenség, a "mit kezdjek most az életemmel", az üresség érzetének leküzdése, annak az újra fölfedezése, hogy a sötét lyuk után megpillantom a világot, fölfedezem, hogy van élet a "halál után". S mikor úgy érzem, hogy kezdek helyre rázódni, ismét rám veti magát alattomosan kegyetlenül egy kósza hullám és elsodor pár méterre. De ez már rövidebb ideig tart. Talán még föl is bukkan az életemben az elvesztett...reménysugárként kapaszkodik ismét a szívembe egy önző és buta érzés, az újrakezdés lehetősége. De csak azért mert az egyszerűbb lenne. Csak azért mert őt ismerem. Az ő érintése ismerős, az ő szavait értem már. Az ő nyelvén tudok beszélni én is. Nem kell köröket futni, nem kell újra fölfedezni. Visszabújni az ismerős fészekbe. Kegyetlen felbukkanások ezek. De nekem a legtöbbször kiábrándulást hoztak. Aztán elértem azt a szintet, hogy semlegessé váltam irányában. Eltávolodva láttam. Messze. S bár emlékek kötöttek hozzá, amik ott maradnak a szívemben, a lelkemben, de már csak emlékek, valós, kitapintható érzelmek nélkül.

2010.06.05.

(Nefisilien~Kézirat , 2010.06.05 19:41)

Direkte bele is foglaltam a szövegbe, hogy minden emberben másképp zajlanak le a dolgok, és azt is, hogy érzelmi kérdésekben, sajnos mindenki a maga kárán tanul. Persze, nem feltétlen kéne így lennie, mert vannak helyzetek, amikben a mások által szolgáltatott tanulságok hatására, lehetünk megfontoltabbak. De ez meg már, egy másik történet.
Talán én nem fogalmaztam teljesen érthetően, vagy talán - mint a hat bekötött szemű bölcs esetében - mindenki másmilyennek tapogatja az "elefántot". A lényeg a lényeg, konkrétan nem magamról írtam, még ha magamból indultam is ki. Talán ez a baj. Talán mások bőrébe bújva, könnyebben alkothatnék kórképet egy helyzetről. Bár ez nem tisztem, de nem is vágyam. Vannak olyan gondolatok az elmémben, amik egyszerűen megszületnek, néha azt sem tudom honnan valók, néha nem is értem mit miért írok le, de egy biztos nem vagyok tévedhetetlen. Van egy parányi izzó szikra, a betűk és a betűk mögötti valóság között. Talán a szavak csak arra jók, hogy elfedjék a rút igazságot. Mégis vannak dolgok, amikről tudom, hogy a legtisztább forrásból valók, s ilyenkor érzem azt, hogy ezt meg kéne értetnem másokkal. Mert úgy mindenkinek könnyebb és boldogabb lehetne az élete. Viszont megértettem, azt amit Galileo Galilei említ: "Semmit nem lehet megtanítani egy embernek. Csak segíteni abban, hogy rátaláljon önmagán belül."
Örök és javíthatatlan optimista...igen, tényleg az vagyok. Mert minek is lennék pesszimista? Vannak elegen. :) Néha látni kell a fátylon túlra...
A szakítás egy kisebb gyász. Hát, öhm, az igen. Legyen, mondhatjuk így is. A különbségek boncolgatása megtöltene pár oldalt. De végül is, egyiknél is, másiknál is a szeretet elmúlása iránti szomorúság, hiány, vágy dominál. De azért én nem venném egy kalap alá ezt a két dolgot. Számomra ez nevetségesen morbid. S ha már itt tartunk, megemlíthetjük az eltéréseket, nép és nép közt a halálkultusszal kapcsolatban...tehát itt máris bedől a teória egyik oldala.
Viszont nem is ez a lényeg. :)
Tudod mi a lényeg? Hogy addig, amíg úm. "gyászolunk" nem is tudunk és nem is akarunk - ne is akarjunk! - senkit és semmit.

re:

(............, 2010.06.05 11:18)

Valaki ilyen, valaki olyan típus. Te előre tekintő vagy, örök és javíthatatlan optimista. Másnak nehezebb eltépni a szálakat, érzelmileg nagyobb trauma, és nehezebben lépnek túl rajta. Nem tudom melyik a jobb. Nekem azt hiszem szívtelennek, kegyetlennek, hidegnek, vagy nem is tudom milyennek tűnnek, akik egy csettintéssel képesek túljutni egy-egy hasonlón. A szakításban és a halálban van valami közös: elveszítünk valakit. A folyamat is ugyanaz. A szakítás egy kisebb gyász.

Megértem hogy rossz, és ha jól olvaslak, te is tépelődsz, de próbálsz optimista lenni, és kifelé nem mutatni dolgokat, de ettől függetlenül szenvedsz. Az egyetlen különbség, hogy valaki ezt jobban kifejezi, nem tartja bent, és nem ölt vidám maszkot.