Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Merengve az életen I.

2007.02.08

 

Kép

 



Ö
nmagunkkal szemben fölállított gátjainkat a legnehezebb lebontani. Néha mintha kalitkába zárva vergődnék a kiutat keresve, holott a kulcs a kezemben van. Szörnyű érzés átélni ezt. Szörnyű nem hinni önmagunkban. Szörnyű ezáltal nem hinni a másiknak. Úgy gondolván hazudnak nekünk, pedig csak mi nem vagyunk teljesen őszinték. Nem, nem hazugságról beszélünk, csupán arról, hogy nem mondjuk ki a legféltettebb félelmeink, a világgal, a társunkkal és önmagunkkal szemben.
Ha kimondod, amit remélsz…sőt ha elhiszed, amit gondolsz akkor az már-már meg is történt. Ez mindkét végletre igaz. Igaz a félelmekre és igaz a leghőbb álmainkra.
Sokan csupán a rossz ómenekben hisznek, majd ha meg is történik velük, akkor azt gondolják „lám én előre tudtam” Beprogramozva önmagát az ezek után eljövendő rossz események tömkelegére.

De kérdem én, ha a számunkra rossz dolgok bekövetkezhetnek csupán azáltal, hogy valahol mélyen hittünk benne, akkor a jó dolgok nem következhetnek-e be ugyan így?
Amíg nem vagyunk hajlandóak elhinni, hogy igen, addig biztos nem.

Olyan világban élünk, ahol a nap minden percében manipulálják a gondolkodásunk. A reklámok, a slágerek, a politika….médiahatalmak, pénzes nagyhatalmak, maffiahálózat, modellügynökség, patika, élelmiszergyártó cég és még sorolhatnánk. Ezek mind-mind azon vannak, hogy eladják magukat, azt hogy ezt milyen áron érik el nem számít. Hogy emberek életébe taposnak vele, hogy adósságba löknek ezreket…mindezek apóságok számukra csak annyi mint megmosni a kezüket.
S mi elhisszük nekik. Elhisszük, hogy a csont már nem jó a kutyáknak, hogy a csapvíz egészségtelen, hogy ha nincs márkajelzés a sportcipőnkön, akkor nem is tudunk úgy futni benne. Ezek frusztrációt váltanak ki abban az esetben, ha nincs pénzünk a 20e. Ft-os cipőre, ha nem vehetünk minden nap 500Ft-os kutyaeledelt (amitől fényes lesz a bunda)… Úgy érezhetjük nem teljesítettük a társadalmi követelményeket, talán még le is néznek miatta.
Nem maga a társadalom a rossz, az csupán hiszékeny, behipnotizált s ez által kissé vak.
Tehát körül vagyunk véve követelményekkel, s ez hatalmas nyomást gyakorol a mindennapjainkra. Idővel elhisszük, hogy igazak, idővel megvesszük a mosogatószert pedig első alkalommal kikapcsoltuk a tv-t. Idővel a legújabb kocsi áll a garázsunkban, a lakásunkon pedig jelzálog csücsül. Idővel veszünk föl személyi kölcsönt, pedig ha jól belegondolunk nem is volt rá oly nagyon szükségünk. Eladósodunk, miközben elhitetik velünk így működik a világ.

Ki szerint?
Kinek jó ez?
Ki írta a törvényeket?
Ki szabta meg a szabályokat?
Kinek jó látni, hogy a végzetünk felé rohanunk?
Kinek jó, ha nem gondolkodunk tisztán, emberien?


Gondoljunk csak bele mélyen, gondoljunk be mit szeretnénk? Mi  minden ember vágya a tárgyiasult világ szerint?
Saját lakás, autó, mosógép, nyaralások….és a többi. Minél drágább minél „híresebb” annál jobb. Dicsfényben fürödhetünk, büszkélkedhetünk, feszíthetünk.

De mi a Te vágyad? Ott benn! Figyelj csak befelé! Nagyon mélyen…még mélyebben a felszín alatt minden külsőséget levetkőzve. Minden gátat lerombolva, szemet lehunyva….ki vagy Te?
Elsősorban ember, minden elvárástól mentesen egy tiszta és igaz lény, akit még nem rontott meg a romló és rohanó világunk. Nincs tested, nincsenek ruháid, nincs házad, autód, telefonod. Kinn állsz a végtelen mindenségben, nem hallasz, nem látsz kifelé csak önmagadba.
Öröm, tisztaság…képes vagy szeretni, képes vagy az empátiára, képes vagy a megbocsátásra, nincsenek határaid bármire képes vagy, bármit el tudsz érni minden tárgyi segítség nélkül, csak önmagad a lényed az igaz szellemed segítségével.

Ha nézel, és nem látsz, ha fülelsz, de nem hallasz, ha érzel, de nem érzékelsz, elveszel. Áttekintünk a lényegen. Rohanunk, hogy megtaláljuk a boldogságunk, mindig más kapaszkodót keresve. Pedig a boldogság bennünk él. Ott van a boldogtalanság másik oldalán. Testvérek. Mint a sötét és a fény, mint a nevetés és a sírás. Mindennek megvan a maga párja, mindenen át kell égnünk. Meg kell tapasztalnunk a bánatot, hogy értékelni tudjuk a legkisebb örömöt is. Sírnunk kell, hogy nevetni tudjunk. Élnünk, hogy meghalhassunk!

Egy kicsit el kell vesznünk, hogy megfigyelhessük a saját komorságunk mélységeit, ha ez megvan, akkor kapaszkodjunk fel, és észre fogjuk venni, hogy a fölfelé vezető út végtelen.

KinE


 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.