Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Válasz Álmosnak II.

2010.01.18

A semmittevést én sem ítéltem el, amikor benne voltam. Természetes volt. Aztán –mint, ahogy mondtad – természetesen felváltotta valami más. A semmittevés alatt is lehetőségem volt arra, hogy befogadjam a változást, de én nem is akartam rákapcsolódni. Talán még bántott is a tudata annak, hogy dolgom lenne.

Az elfogadás jó dolog. Számomra az elfogadás egy nyugalmi állapot. Nem belenyugvás, hanem a boldogsághoz hasonlatos érzés. Amikor nem akarom siettetni az időt, hanem jó az, ami van. Mert tudom, hogy ki kell, és lehet élvezni minden egyes percet. Átérezni minden dolgot, amit megtehetek. Végül is, megbékélni az élettel, az emberekkel és saját magammal annyit tesz, Igaz valójukban látom őket. Tehát tökéletesnek. Fátylak, tévhitek és torzító szemüveg nélkül. S a megbékélés mégsem passzív. Hiszen tudjuk, hogy pl. magunkon mit akarunk, mondjuk megváltoztatni. Viszont nem lehet változtatni a dolgokon, ha előtte el nem fogadtuk azokat. Ezzel tökéletesen egyetértek. : )

Hogy létezhetne-e az élet a halál nélkül? Mármint a test és a szellem kettősségének születése s csupán a test halála… Mert, ha innen nézzük a dolgot, akkor nem létezik halál. : ) Kötjük valamihez az elmúlást, mert hisz ez a fő jellemvonásunk. Mindent kötünk valamihez. Mintha ez valamiféle stabilitást nyújtana az embereknek. De ez csak megszokás. Megszoktuk, hogy fontos az idő, csak úgy, mint, hogy a sötétben fényt gyújtunk. Beleszülettünk egy korszakba, mely elvárásokkal támadott már a születés pillanatában. De így volt ezzel mindenki, bármikor is született. Aztán megtanultuk, hogy ezeket a megszokásokat megszokjuk, alkalmazzuk, és ne tudjunk élni nélkülük. Mert mondhatom én azt, hogy mától nem nézek rá egy órára sem, és nem érdekel az idő múlása, de akkor nem tudok alkalmazkodni a többi emberhez. Márpedig ha tetszik, ha nem függünk egymástól. Tehát elfogadom. Így elfogadom a fölállított szabályokat is, mint azt, hogy már gyerekkorban tudjuk, azért születtünk, hogy egyszer meghaljunk. Vallás, filozófia, család, baráti kör, megélés befolyásolja, hogy egyszer majd milyen képünk lesz az elmúlásunkról. Reinkarnáció, enyészet, menny és pokol, Nirvána, vagy filmszakadás és the end. Ebben akarattal nem lehet befolyásolni senkit, a végső igazság úgy is kiderül előbb– vagy utóbb. Én bátran vállalom a hitem: nem hiszek a végső elmúlásban. Életek folytatásában hiszek. Hiszem, hogy a lelkünk (szellemünk) hallhatatlan.
De a vége mindig mindennek a halál. De, mint ahogy abban a bizonyos filmben is elhangzott: „A halál csupán a kezdet.” Egy új élet kezdete. Az örök körforgás, a végtelen nyolcas a mágus feje fölött. De spirituális értelemben a halál nem létezik. Csak az anyag elmúlása. De szerintem ezt Te is tudtad… : )

Az emberek nagy többsége, azért féli szerintem a halált, mert nem tudja mi vár rá. S mint minden, ami elérhetetlen és az árnyékban nyugszik, attól félünk. Ott voltak, pl. régen az alkimisták, akik kutatták az örök élet titkát. Akik nem voltak megérve arra, hogy rájöjjenek, hogy az örök élet nem a Bölcsek kövében rejlik, még a lelküket is feláldozták tébolyult elméjük oltárán. Viszont tán soha nem jutottak volna el a megértésig, ha előtte nem követik el, életeken át a hibáikat. Én nem úgy élem az életem, hogy reszketek a nap minden percében a haláltól. Én nem a haláltól félek. Amitől félek, az a fájdalom… Attól félek fájni fog, bármikor is jöjjön el. Volt már olyan, hogy „halálfélelmem” volt. Amikor valami őrületes zajra riadtam egy este, valamikor régen. Mivel nem tudtam mi az, hát úgy éreztem félálomban, hogy ez biztos valami kataklizma :D. Aztán jött valami megnyugtató, békés érzés, hogy ha ennyi lenne megírva, hát akkor ennyi. S nem féltem tovább.
Most inkább nem írom le, hogy mi volt az a zaj, amitől megrémültem, mert az, aki elolvassa leborul a székről a nevetéstől… : )))

A félelmek – érdekes így még nem is hallottam, hogy fél-elemek –, szerintem sok mindenből táplálkozhatnak. Igazából ő a rossz dolgok szülőatyja. „Az emberek azért tesznek szörnyű dolgokat, mert félnek…”  A legősibb félelmünk a sötétségtől, az ismeretlentől, a furcsa zajoktól, árnyaktól, a haláltól, a szellemektől, démonoktól… ezek mind nagyon régre vezethetők vissza. A korunk félelmei ettől kifordítottabbak. Inkább nevezném menekülésnek, mint félelemnek. Egyébként nem csodálom, hogy annyi szorongás van az emberekben. Viszont a félelmek legyőzése valóságos, még ha a félelmünk sokszor megalapozatlan is. Vegyük például a félelmet a pókoktól. Ha valaminek nem ismerjük a természetét, félünk tőle. Lehet, hogy gyerekkorunkban halomra fogdostuk a pókokat, szerettük őket, aztán egyszer mondjuk az anyukánk ránk kiáltott, hogy „Jujj vigyázz, megcsíp!”, és onnantól rettegve menekülünk a legkisebb és legártalmatlanabb egyedektől is. Viszont, ha elolvasunk pár cikket a pókokról, és megismerjük őket, akkor talán nem félünk majd tőlük annyira. Rájövünk, hogy nagyobbat csíp egy kanári, mint egy kaszáspók. A sötétben való neszektől való félelem elűzésének pedig az a legjobb módja, hogy ha hallunk valamit a sötétben, akkor ne meredjünk le a félelemtől. Keljünk fel, kapcsoljunk villanyt és bizonyosodjunk meg arról, hogy semmi sincs a szobában, ami árthatna nekünk.
Ezek csupán tanácsok. Olyan tanácsok, amiket én alkalmaztam már, pl. én is féltem a sötétben. Szóval szerintem a félelmek igazából nem léteznek. A félelemnek mindig a megismerés ad értelmet és gyógyírt.

Az ítélkezést most hagyom, mert abból ismét 4 oldal kerekedne…: )) Viszont, abban nem értünk egyet, hogy eldönthetjük-e, vagy sem, hogy mit fogadunk el az élettől és mit nem. Mert szerintem pont erre van a szabad akarat. Már miért ne mondhatnám azt egy élethelyzetre, hogy köszönöm szépen, ebből nem kérek, ezt nem fogadom el az élettől, mert igen is megérdemlem a jobbat! Az egy más tészta, ha valamit karmikus dologként kapunk meg és mindenképp át kell égnünk rajta. Igen is megvan hozzá mindenkinek a képessége, hogy saját maga formálja az életét. Csak azt hitették el velünk az évek folyamán, hogy értéktelenek és gyengék vagyunk…vegyük csak példának, hogy hogy lehet legjobban elgyengíteni, mondjuk hmm pl. egy népet? ;) Vegyük el a történelmét, az emlékeit, és ezzel az öntudatát… Ha valakibe azt sulykolják évtizedeken át, hogy igazából jobb lenne, ha nem is létezne, akkor az a valaki egy idő után, sajnos el is fogja ezt hinni. Hamarabb elhiszi, mint ahogy visszaszerzi majd… Szóval van választásunk. Én ezt úgy képzelem el, mint egy vonalakkal teletűzdelt óriási papírlapot. Több út van, amin indulhatunk, s soha ne engedjük, hogy a lap szélén, vagy alatta állók bekiabálásai, letérítsenek róla.
Amiben emberként nem dönthetünk, az, az, hogy egyszer mindenkinek eljön az ideje. De valamikor erről is döntöttünk már. : )

Szeretettel, KinE

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Torokorszagi levelek kovetkezo szama

(Almos, 2010.01.19 10:48)

Erdekes dolog az iras. Most mar ertem, hogy a nagy mesterek miert nem alkalmaztak - legfeljebb homokba az ujjukkal:D. Nagy koncentraciot igenyel, hogy amit ma leirok az holnap is allja meg a helyet. Ez idaig meg nem sikerult, ...csak mosolygok a tegnapi allitasaimon.:)Tul statikus, hianyos, pontatlan az egesz, szoval nem sikerult azt kifejeznem amit igazan szerettem volna.
Van egy elonye is ugyanakkor, amire te hivtad fel a figyelmem es ez az onmegfigyelesben rejlik. Tulajdonkeppen ez is a lenyeg, nem? Rolad meg rolam szol ez a jatek...