Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Válasz Álmosnak

2010.01.17

Lehetne a kérdésedre egy egyszerű rövid válasszal is szólnom: Higgy!  De mivel világunkban ezt a szót már dogmásították, meggyilkolták, vagy nevetségessé tették, úgy hiszem, nem lenne elegendő.

Ha tudnád, hogy bennem az évek folyamán mennyi „gyökér” nélküli kérdés merült már fel. Tulajdonképpen minden leütött karakter egy kérdésből fakadóan született. A kérdés pedig a lényem globális problémájára mutat, egy óriási piros nyíllal. - Hogyan lehetne jobbá tenni a világunkat? Ez persze rengeteg apró kérdést hoz felszínre. Élethelyzetek, egy pillantás, egy elkapott szó az utcán. Aztán csak kibeszéltem magamból, de legbelül akartam, nagyon akartam, hogy én ki tudjam vonni magam az őrület alól. Hogy megőrizzem az igazi énem. Aki nem rabja az ál erényeknek és státuszszimbólumoknak.

Egyébként ilyenkor a kedvencem az, mikor azt a választ/kérdést hallom vissza, hogy: - De mit tehetnék egyedül?

Minden ember magában hordozza a megoldást. Minden ember képes jobbá tenni a világot. Még akkor is, ha csak apró visszhangja van. Hasznos, amit tesz. Az tény, hogy a nagy tömegek összefogásával kirobbanó energiák szabadulnak fel, de akkor arra kell törekedni, hogy gondolatban mindig együtt lássuk magunkat. Érezni kell, hogy nem vagyunk egyedül a gondolatainkkal, hanem ugyan abban a pillanatban több millió ember gondol arra, amire mi. A legrosszabb, amit tehetünk, ha azt mondjuk „...igen, ez van ezt kell szeretni :))” Beletörődni egy helyzetbe azt jelenti, hogy feladom a harcot. Azt jelenti, megállok a csatamezőn, leengedem a kardom és várom, hogy a felém száguldó ellenfél, gyávaként végezzen velem. Sokan úgy hiszik, hogy a megoldás csak és kizárólag az erőszakban rejlik. Csak a kimondott szavakkal lehet megnyerni egy szócsatát. Pedig nem. Néha többet jelent az, amit nem mondunk ki, mint az, mi elhagyja ajkunk. A belső biztonság, abban rejlik, hogy szakadatlanul hiszem, hogy a jóra való gondolataim célba érnek.

Volt nemrégiben egy kérdésem. A kérdés úgy hangzott, hogy világ nagy és bölcs prófétái, tanítói – mint pl. Jézus, Buddha, Lao Ce és a többiek –, hogyan tudták véghezvinni a tetteiket. A választ már aznap este megkaptam.
Hittel!
Igen, de - mondtam én -, hogy lehet ilyen mélyen hinni? Hogy lehet, hogy nem merülnek fel kétségek, hogy lehet, hogy nem jött semmi olyan, ami megrendít, ami elmozdít attól, amit akarunk.
A válasz, a tiszta hit volt.
Itt ismét elbizonytalanodtam. Ebben a világban, már hinni is félve hiszek, akkor, hogy lehet, hogy egy valamihez, ilyen erő társul. Hogy lehet, ennyire hinni? Hogyan lehet kétségek nélkül tisztán látni a világot? Azt, amit akkor kaptam elmondani nem lehet. Mert nem a szavakon volt a hangsúly. Érzések özönlöttek el. Érzések, amik megmutatták, hogy létezik a jó hite.

*S itt el kell, hogy vonatkoztassak. Elvonatkoztatom, azt, amit a világ nagy elnyomói hittek magukról. Hiszen bárki, aki tett vagy elvett a világtól, abban a hitben tette, hogy jól cselekszik. Nem jót, hanem jól. Mert elvekre fektette a hitét. Azt hitte, hogy valaki nevében cselekszik, hogy az ő őrült eszméi a világnak is hasznára válnak. Valószínűleg, minden ilyen rossz eseménynek, alakító, formáló dolga volt. Hiszen nem történnek meg csak úgy véletlenül a dolgok. Hiába nem nyílik ki egy virág. Fölöslegesen nem indul útjára egy méh a kaptárból.
S valahogy, valamiért ezek az emberek is beírták magukat a történelembe. Tán intő példaként, hogy mit nem szabad tenni. Mégis vannak olyanok, akik követnék ezeket a hibás beidegződéseket…*

Nemrég döbbentem rá, hogy embereknek nem lehet megtanítani, azt, amit én hiszek. Maximum rámutatok az útra, amin járok. Viszont mindenkinek a saját maga döntése, hogy van-e benne annyi erő, hogy rátérjen arra, vagy egy ahhoz hasonlóra. Van, akinél még nem érkezett el az a pont, hogy változtasson. Van olyan, akiben ébredezik a vágya a változtatásnak. Akarni kell, tudni az elménk, és a lelkünk mélyén, hogy eljött az idő, amikor önön megerőszakolásunk nélkül továbbléphetünk.

Most leírom az én legközelebbi történetem, ami elég magánjellegű, de úgy látszik, hogy most ezt le kell írnom. Igazából, apróságokból épül fel, mégis súlya van benne minden történésnek.

Az elmúlt években eltávolodtam önmagamtól. Eltávolodtam minden olyan dologtól, ami jó hatással volt rám. Nem törődtem csak felületesen az élettel. Mindenféle hírt kizártam az életemből, mondhatni lehúztam a rolót. Úgy gondoltam, én egyedül vagyok önmagamnak és jó az én kis világom. Oda én nem engedek be senkit. Éltem az életem. Nem néztem az emberekre az utcán. Nem foglalkoztam azzal, ha valakinek hiányzom, nekem sem hiányzott senki. Tényleg nem foglalkoztam még a lelkemmel sem. Reggelente fölkeltem, tettem, amit tennem kellett, majd este lefeküdtem. Álmok nélküli alvásba szenderültem. Ha megkörnyékezett egy apró gondolat, hogy ez így nincs rendjén, elhessegettem. Úgy repültek el a napok, hogy semmit nem tettem sem az életemért, sem ellene. Bár inkább magam ellen dolgoztam…
S ez valószínűleg így menne a mai napig, ha nem billentek fenékbe odaföntről. Én legalábbis jelként kezeltem, azt, ami történt, s hiszem, hogy tényleg irányadó mondandója volt.
A dolog egyszerű: tönkrement a számítógépem.
El kell, hogy mondjam, az elmúlt hónapokban semmi igazán alkotó vagy építő jellegű dologra nem használtam az összeköttetés e fajtáját. Tudtam, éreztem, hogy írnom kell, írnom kell…de nem írtam. Leültem és játszottam. Ennyi. Sem több, sem kevesebb. Volt olyan nap, hogy reggeltől-estig ment a gép, úgy hogy semmi értelme nem volt. Jött egy kis hiba, azt kijavítottuk sec-perc alatt és én továbbra sem tettem semmit. Aztán egy nap végleg bemondta az unalmast. Érdekes mód nem lettem tőle mérges. Nem kezdtem el idegeskedni, hogy „Óhh, most mi lesz?!” Egyszerűen elfogadtam, hogy most ez van, el kell vinnem szerelőhöz és majd lesz, ami lesz.
Elővettem a porosodó füzeteimet, a régi naplómat, a „varázslatos könyvem”, és egy-két éve karácsonyra kapott puha borítású spirált, meg a kedvenc tollamat. Meggyújtottam pár mécsest és füstölőt, betettem egy nyugis zenei cd-t, és elkezdtem írni. Visszaolvastam az 5 évre visszamenő naplóbejegyzéseim, a többi füzetben, a különböző mára már elfeledett feljegyzéseim, közben teát kortyolgattam. És úgy éreztem megérkeztem. Hálás voltam a békéért és nyugalomért. Akkor döbbentem rá, hogy mennyi ilyen pillanatot vesztegettem el a semmittevéssel. Milyen rég vissza kellett volna térnem önmagamhoz. Mennyi kérdés halmozódott fel bennem. Mennyi tanulnivaló van még. Eltelt így pár nap és anyukám egyik este azt mondta: „annyira kiegyensúlyozott vagy mostanában, szinte átjárja a lakást” S valóban. Észrevettem magam körül az embereket. Belenéztem a szemükbe, rájuk mosolyogtam, s a világ visszamosolygott rám. Az intuícióim megduplázódtak, s rendre be is igazolódtak. Egyik nap bevásárlás után mentem öcsémért a suliba. Az egyik utcában pirosan villogott a vasúti átjáró, a sorompók leengedve. Máskor ilyenkor szétnézek és, ha nem látom a vonatot, akkor átmegyek - most is, előttem egy tucatnyian szaladtak át a másik oldalra. De én megálltam, letettem a szatyraimat és vártam. Az utánam következő emberek megálltak mellettem. Nem mentek át, mint az előttem járók. Megálltak. Ekkor egy asszony vetődött a közvetlen közelembe és meg is szólított: „Nah vajon, még Terenyén van a vonat? : )” És elkezdtünk beszélgetni. A sorompó öt perc elteltével felnyílt. Se vonat, de még egy eltévedt csille sem szelte át a síneket. A következő kereszteződésben elköszöntünk az asszonykával és én mentem tovább. Az utca végén egy bácsi állt. Láttam, hogy valamit keres. Tudtam, hogy engem fog megszólítani. És igen, a pénzügyőrséget kereste. Elkezdtem neki magyarázni…de aztán mondtam neki, hogy „- Tudja mit jöjjön velem, én is arra megyek.” És beszélgettünk. A következő utcában, mit ad Isten egy újabb eltévedt ember. Egy siketnéma hölgy keresett egy házszámot. Úgy éreztem magam, mint a mesében. Mutattam és mondtam neki is, hogy „- Jöjjön velünk, megkeressük!”  Így aztán a két útitársammal továbbmentünk. Végül mindenkit elkalauzoltam a keresett helyre és úgy éreztem, hogy ettől nem is lehetne szebb ez a mai nap. Ha a sorompónál nem állok meg, akkor nem tudtam volna kisegíteni ezeket az embereket. Nem beszélgetek azzal a rokonszenves hölggyel, és nem éreztem volna, hogy az apróságok is mekkora hatással vannak ránk. Ha nyitottak vagyunk a világra, a világ belép hozzánk.

És ez csak egy dolog azóta, hogy visszataláltam az utamra. A legnagyobb változás belül történik.
Azóta kész lett a számítógépem. Kitöröltem a játékokat, és hasznos dolgokkal ütöm el a szabadidőmet. Mint például válaszolok egy hozzászólásra, ami szintén váratlanul ért. :)

Na, de, hogy mit is akartam ezzel elmondani? Azt, hogy mennyire fontos megismernünk önmagunk. Ugyanis, amint említettem elkezdtem írni. Valahogy úgy alakult, hogy ez valamiféle önismereti iromány, kizárólag saját magamnak. S itt nem a sablonokra gondolok. Mint pl. aranyos, haragtartó, kedves, kritikus, intelligens, buta…sorolhatnánk a bélyegeket. Hanem indokaink, tetteink, tapasztalataink, a világra adott válaszaink, lecsapódása. Aztán a többi adja magát. Azt vesszük észre, hogy a kérdéseink megválaszolásra találnak. Kiegyensúlyozottabbak, optimisták és előrelátóak leszünk. Szó mi szó, megölel az élet.

És hogyan tovább? Keresnünk kell a velünk egyívásúak társaságát. Beszélnünk kell az emberekkel. Hitet kell csöpögtetnünk az életükbe. Nem tudok világmegváltó választ adni a kérdésedre, miszerint a nagy piros gombot kell megnyomni a világ közepén és attól jobbra. : ) Ha tudnám, hogy létezik ilyen gomb, akkor sem nyomnám meg. Mert, addig amíg az emberek nem ébrednek rá, arra, hogy mit kell megtenniük, addig a siker kenyérmorzsányit sem érne. Csak, gondoljunk bele, hogy mit becsülünk meg jobban? A saját tetteink általi sikert, vagy az ölünkbe dobottat? Egy épp, hogy tollasodó fiókát sem dobhatunk ki a fészekből, mert lezuhanna és elpusztulna. Tanulnia és fejlődnie kell azért, hogy eljusson odáig, hogy kiterjesztett szárnyakkal száguldjon az égen. S ez nem menne, ha ő nem akarná. Nem igaz? : )

Mindenki képes a változtatásra. Hiába érezzük úgy néha, hogy egyedül vagyunk a gondolatainkkal, a fájdalmunkkal, a kínjainkkal, ez nem igaz. Erre a legegyszerűbb és legelcsépeltebb idézet is választ ad: „A felhők fölött mindig kék az ég.”

S akkor a saját megnyugtatásodra adott válaszokra:

-         Igen léteznek válaszok. Mindenre. Ha kéred, és akarod, akkor a válaszok  szélsebesen eljutnak hozzád. Csak tudnod, kell alkalmazni azokat.

-         Hogy mindenki azt kezd a szabad akaratával, amit tud…hát igen. Ez is igaz. De először vizsgáljuk meg, hogy mire vagyunk, és mire lehetünk képesek, ha tényleg akarjuk…

-         Sajnos tudnak olyan dolgok történni, amik nem szerves részei ennek a csodás világnak. De mindig csak annyit tudnak megtenni veled, amennyit engedsz. Erre vonatkozóan, - mármint mondjuk egy életünkben fellépő problémára - , azt tudom mondani, amit én is tapasztaltam a bukásaim során. Felkelek és tanulok belőlük. Nem kudarcként élem meg, hanem okító példaként. Valamit máshogy kell csinálnom. Hisz, mint ahogy már máshol is említettem, az önsajnálat csak mélyebbre taszítana és sehová sem vezet.

Azt nem mondom, hogy tévedsz. Mert, ha ezek a dolgok a Te életedben beválnak, akkor valószínűleg ezeket kell követned. Viszont egyet sem érthetek veled, mert más irányból szemlélek bizonyos dolgokat.

De, amit már mondtam, soha nem szabad közönyösnek lennünk. A közöny a leggyilkosabb viselkedésforma. Inkább égessen százszor belülről a tehetetlen harag, hogy nem tudom felrázni az embereket az álmukból, mint, hogy ne törődjek velük.

Keresd a válaszokat és a válaszok, ott lesznek előtted. A világ jobbá válik, tudom. Csak így, ennyi, tudom. S én megpróbálom kivenni a részem belőle.

Talán kissé zavaros a válaszom, ez azért van, mert vannak dolgok, amiket egyszerűen képtelen vagyok írásba foglalni. Amit javasolni tudok mindenkinek:
Legyünk egymással toleránsak, segítőkészek, szeretők. Még akkor se fordítsuk el az arcunk valakiről, ha épp nem érezzük magunkat a legjobban, mert akkor saját magunkról vesszük le a tekintetünk. Ne ítélkezzünk, mert, ki ítélkezik saját magát, ítéli el. Mikor valaki bosszant, gondolkozzunk el, hogy nem arról van-e szó, hogy a bennünk lévő hasonlatosság dühített fel. Ha mégis elszakadna a cérnánk, akkor se törjünk fejünk fölött pálcát, hisz megesik. De minél hamarabb próbáljuk azt valahogy jóvátenni.

Óvakodjunk a nyájasaktól és legyünk résen a kísértések terén. Mert nem minden arany, ami fénylik.
És tanuljunk. Ne áltudományokat, hanem az igazat keressük mindenben.
Kezdjük el megismerni önmagunk, és ezáltal közelebb kerülni a világhoz.
Én ebben megtaláltam a kezdő lépést, talán másnak is segítséget nyújt. : )

Szeretettel, KinE
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Valasz neked, KinE :)

(Almos, 2010.01.18 08:14)

Erdekes gondolatok:)Aterzem oket, hiszen en is mentem at peldanak okaert SEMMIT-tevos periodusokon. Sot jelenleg is abban vagyok, de en maskepp viszonyulok a dolgokhoz :)
En nem itelem el, hanem elfogadom a helyzetet(most eppen a semmittevest).
Hatalmas kulonbseg van az ELFOGADAS es kozombosseg kozott...Elfogadni olyan mint megbekelni, kibekulni, aztan kesobb lehet valtoztatni is, ha muszaly(de legtobbszor automatikusan valtozas kovetkezik az elfogadas utan).En nagyon szeretek megbekelni az elettel, a korulmenyekkel, az emberekkel es foleg magammal...
Persze a folyamat itt nem all meg.Sot igazabol itt kezdodik. Valtozasok mindig jonnnek, hiszen errol szol ez az egesz.
Hirtelen a semmittevesbol aktivitas,porges, nyuzsges lesz(amint ez nalad is feltetlenul bekovetkezett).Szimbolikusan fogalmazva, a pangast en HALALNAK neveznem es azt azt koveto ciklust - az egyszeruseg kedveert- nevezzuk ELETNEK.
De lenne vajon elet halal nelkul?:))Hat nem ugyanazt a celt szolgaljak? Miert valasztjak altalaban az emberek altalaban csak felet az egesznek? Igy jonnek letre a felelmek (FEL-elemek)?A meghalas nem szimpatikus valahogy, pedig ez is pont olyan termeszetes.
Na, en ezt nevezem ITELKEZESNEK, amikor is az ember eldonti maganak, hogy mi az ami jo, ami kell es mi az ami nem... Egyetertunk idaig?
Kivancsian hallgatlak, illetve olvaslak :))
Szeretettel, Almos