Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Elmélkedés a "panaszkodásról"

2014.01.06

Január 6.


Az előző év decemberének végén olvastam egy cikket. Anett osztotta meg a FB-on. Agytakarítás volt a címe…

 

(az előző bejegytés is ezzel kezdődik)

A cikk írója helyesen elmagyarázza, hogy elménkre milyen sok dolog hat. Ilyen hatékony eszköz pl. a képek, szagok, hangok, érzések, érzelmek illetve ezek hiánya.

//Megérne egy külön beszélgetést, hogy mi a különbség az érzések és az érzelmek között.//

A cikk írója szerint a második dolog, amiről le kell szoknunk az a „pletykálkodás” és ha ezt megtesszük, boldogok leszünk.

Hát! Már megint vitáznom kell.

Ez is egy olyan dolog, mint a magfúzió felfedezése. Lehet jó és lehet rossz dologra is használni.

Ha leszokunk a panaszkodásról, akkor csak olyasmit mondhatunk, hogy: nekem nagyon jól mennek a dolgaim, semmi gondom, ha mégis van, hát megoldom. Nincs szükségem arra, hogy tanácsokat adj nekem, nekem aztán nem kellenek a te gondolataid, és főleg az nem kell, hogy kárörvendj.

Ha a pletykálkodást is abbahagyjuk, akkor aztán már tényleg nem is szólunk egymáshoz.

Szerintem, mégse kellene leszoknunk arról, hogy a világ dolgait egymással megbeszéljük.

Az értő, figyelő, együtt érző hozzáállás gyakorlásáról már szóltam. Ezt továbbra is gyakorolni javaslom, mert minden dolgot lehet jól és lehet rosszul csinálni.

A pletykálkodást is.

A pletykálkodás ugyebár két-három ember beszélgetése egy nem jelen lévőről.

A szokásos pletyka arról szól, hogy nem gondolunk bele az ő helyzetébe. Nem ismerjük valódi életét, és kellő információ hiányában kritizálni kezdjük. Aztán ott van még egy nagyon érdekes dolog és az nem más, mint a másik ember leértékelésének kényszere, ami nem másból, mint saját önbecsülésünk sérüléséből létezhet.

Mindezek együttese aztán - véleményem, saját elgondolásom szerint - rosszindulatú rezgéseket indíthatnak el.

Gondoljuk csak el, mi van, akkor, ha a rosszindulatú (rosszmájú – szoktuk mondani) rezgések szétterjednek világunkban, és amikor másokat elérnek, hatnak, hatást gyakorolnak, esetleg fel is erősödnek, és folytatódik, esetleg még erősödik is a folyamat.

Elképzelhető a számodra, hogy egy-egy helyen összecsomósodnak, és abban a csomópontban akár még agresszív cselekedetet is kiválthatnak? 

(Olyasmire gondolok, mint hogy most a hétvégén pl. az autistákat nevelő szülők arról panaszkodtak, velem együtt, hogy autista gyermeküknél a szokásosnál jóval több és erősebb hisztik, dühkitörések, önagressziók, verekedési kényszerek voltak tapasztalhatók. Beszélgetünk róla, de nem találunk az életünkben kiváltó okot. Vajon miért történnek ezek?)

Mi meg, még csak nem is sejtjük, hogy igazából hozzájárult a gondolkodásunk ezekhez az eseményekhez.

El tudod ezt képzelni?

Hogyan akadályozhatjuk meg, hogy tovább görgessük, ha elér minket ilyen agresszivitásra, leértékelésre ösztönző érzelemhullám? Mit kell tennünk, hogy jó dolog süljön ki belőle? Mert jól is lehet „pletykálkodni”.

Nem kell más hozzá, mint megálljt parancsolni a haragos, a másikat elítélő gondolatainknak. Ragadd nyakon a dühöt. Vidd le önmagad mélyére, oda, ahol ősi ösztöneid és lelked egységtudatos központja él. Állítsd szembe ezt a haragos, vagy rosszmájú, gondolatot saját félelmeiddel!

Mondok egy egyszerű példát.

Ha pl. zavar, hogy a szomszéd nem festi be már hónapok óta a haját, pedig tisztára ősz, akkor ne azt vond le belőle, és ne azt beszéld meg a harmadik szomszéddal, hogy ez a nő semmit nem ad magára, elhanyagolt és nem is csoda, ha a férje más nőkre kacsingat! Inkább nézz szembe a félelmeiddel, és gondolkozz.  Tedd fel magadnak a kérdést, te miért is fested a hajad? Miért is használsz az egészségre, a környezetre azért mégis csak ártalmas vegyi anyagokat?

Rá fogsz döbbenni, hogy azért, mert a reklámokból ez csorog, a nap minden órájában, vagyis manipulálnak a termékgyártók. Ha egészen őszinte vagy magadhoz (és kihez lehetnél a legőszintébb, ha nem önmagadhoz?) akkor belátod, hogy mert fiatalabbnak akarsz látszani, tetszeni akarsz a többi embernek, vagyis… attól félsz, hogy a többiek öregnek, elhanyagoltnak, esetleg csúnyának fognak tartani.

Itt jöhet aztán az „őszinteségi roham”, amikor erről beszélgettek és nyugodtan bevallhatod hangosan is, hogy te is ugyanezen félelmektől vagy vezérelve. Kimondhatod, hogy szégyenkezel, mert erősen őszülsz, és hogy már te is gondoltál arra, hogy kellene tartani néhány hónap vegyszerszünetet a hajad tekintetében. Annak ellenére vágysz a hajfestésre, hogy tudod, az öregedés egy természetes folyamat, amit senki nem lopott, nem gyilkolt meg érte senkit, vagyis hát ugyebár nem szégyen.

A „pletykálkodásból” így alakulhat ki egy igazán vidám, őszinte beszélgetés, ami aztán még arra is jó, hogy semmiféle rossz rezgések nem távoznak tőled, mert átváltoztattad, azok szeretetrezgésekké alakulhatnak. Rád, a beszélgető partneredre, és valljuk be nyugodtan arra is jó hatással lesznek, akiről a „pletykálkodás” eredetileg elindult, pedig jelen se volt.

 

2014. Január 5.

 

Az előző év decemberének végén olvastam egy cikket. Anett osztotta meg a FB-on. Agytakarítás volt a címe, és felsorolt 8 dolgot, amiről javasolta, hogy ki kell „pucolni” az életünkből azért, hogy boldogok legyünk.

A cikk írója helyesen elmagyarázza, hogy elménkre milyen sok dolog hat. Ilyen hatékony eszköz pl. a képek.  Meghiszem azt! Azért is tiltakozom a dohánytermékeken elhelyezett elrettentő fotók ellen, mert ugyanis elegendő egyetlen pillantás egy fotóra, hogy beégjen az emlékek közé. Egy ilyen borzalmas fotó elegendő arra, hogy megbetegítse az embert, arra is hatással van, aki ránéz, holott nem is dohányzik. Minap meg is jegyeztem a dohányadagom vásárlásakor az eladónak, hogy súlyosan büntetném azokat, akik ezt kitalálták, engedélyezték és nem tiltakoztak ellene, mert életellenes, mert bűncselekménynek tartom, hiába szánták elrettentésnek, állítólagosan leszokást segítőnek. Mindenesetre, mivel valahogy védekeznem kell, az én cigarettás dobozomon egy Feritől kapott hóember takarja el a randa képeket, és egy szintén Feritől kapott bőr tok vigyáz a doboz épségére. Mindezek mellett tudatosítottam, hogy a képek csak manipulálni akarnak, vagyis megbetegíteni akarnak, ezért legyen egy tudati védőháló bennem ellenük. Ez az én hármas védelmem.

De nem konkrétan erről akartam most írni.

Egy hete rágódok az első ponton, ami nem volt más, mint a „panaszkodás”. A panaszkodás a cikk szerint nem más, mint érzelmek kiváltotta félelem. A valamitől való félelem, rávesz minket bizonyos szokásokra, többek között a panaszkodásra.

Igazából a mai napig nem értem, hogy miért múlna el a félelmem, ha panaszkodom egy ismerősömnek, hogy aszongya: Képzeld el, hogy megjártam a múltkor az egyik hivatalban… stb. Vagy elpanaszolom a barátomnak, hogy igen gyakran fáj a derekam, vagy sokszor okoz fejtörést, hogyan hozzuk ki a háztartást abból a kevés fizetésből… és még lehetne sorolni a „panaszkodások” fajtáit.

A lényeg a lényeg, nem értem.

Az egész lényege ugyanis az, hogy az emberek beszélgessenek egymással. A beszélgetés lényege pedig az, hogy a felvetett témában és általa, újabb és újabb gondolatok születnek, sokszor a partner fejében, máskor meg éppen a panaszkodó fejében. Nem kell más hozzá, csak az, hogy kimondjuk, a másik figyel, reagál, javasol, mesél egy hasonló történetet, én is reagálok, nekem is eszembe jut valami, ötletelünk a megoldásokon, és végül eljutunk egy pontra, ahol felfénylik a problémánk megoldásának egy-egy lehetősége.

Persze más tészta, ha a partnerek úgymond csak mondják a magukét és nem is figyelnek oda a másikra, mert nekik is van saját megoldatlan, vagy fájó ügyük.  Felfelé néznek a szemhéjuk alatt és idegesen arra gondolnak, hogy: „No, jön már megint a maga kisstílű problémáival és már megint panaszkodik, mintha másnak nem lenne gondja.”

Ez utóbbi hozzáállást szokták a pszichológusok „elidegenedésnek” nevezni.

Csak értő figyelem kell a másik ember felé. Csak meg kell őt hallgatni és engedni elménknek, hogy elkezdjen dolgozni rajta, hogy gondolkozzon a megoldási lehetőségeken és az adott problémára megszülessen a megoldás.

A panaszkodás célja tehát az, hogy együtt gondolkodjunk. A hangsúly a gondolkodáson van. Sokszor ugyanis elegendő, ha figyelmesen meghallgatjuk a „panaszkodót” teszünk némi utalást arra, hogy tán ez vagy az lehetne megoldás. Ez ugyanis olybá hat a problémával küzdőre, mint száradó kertre az áztató eső, mert maga az illető jön rá a megoldásra.

Aki meghallgatta az pedig segített. Méghozzá azzal, hogy figyelmesen, együtt érezve vele, beleélve magát a szituációba segített neki egy kicsit gondolkodni. És segíteni jó.

Van persze, amikor saját gondjaink közepette a másik gondja egészen eltörpül, de a beszélgetés, az együtt gondolkodás ránk is visszahat és megeshet, hogy számunkra is születik egy jó ötlet.

A felületes beszélgetés, a te is elpanaszolod, meg én is elpanaszolom helyzet, amikor eszünk ágában sincs a másik problémájának megoldására ötleteket gyártani valóban semmire se jó. Jól kibeszéltük magunkból, ami bent lapult, megnyugszunk, hogy a másiknak is van baja nem csak nekünk, és elkezdünk valami másra figyelni. Ez a passzív panaszkodás, ami figyelem és gondolatot nem teremtő. Úgy is mondhatnám, hogy meddő.

A figyelő, az értő odafordulás a másik ember felé igazából cselekvésre ösztönző. Ez a beszélgetés, a gondolkodó társalgás lényege, mármint, hogy cselekvésre, változtatásra ösztönözzön bennünket. A körülmények megváltoztatásának a lehetősége a kezünkben van. Igen, igen! Mindenki kezében. Ha nem is lehet azonnali változást elérni, ha együtt elhatározzuk, hogy „itt márpedig ez rossz, és ezen változtatni kell”, akkor valóban cselekedni kell.

Én ugyebár sokszor elpanaszoltam olvasóimnak, hogy milyen hanyag, felületes munkát végeztek a hatóságok. //Amikor elvesztettem egyetlen kislányom. :'( //

Elmondtam, felsorakoztattam 20 havi cselekvési listámat, de csak egyetlen egyszer, egy embertől (Ő Csilla. Köszönöm Csilla!) kaptam javaslatot, ötletet, hogy mégis mit kellene tennem.

A többiek nem segítettek gondolkodni, mindenki elfogadta az állítólag megváltoztathatatlant és írásaimat a „panaszkodás” passzív kategóriájába helyezték. Azt a visszajelzést kapom, hogy „nem győzhetünk”, ezért minden ellenlépés hiábavaló, erőtartalék-pazarlás (pl. Vállvetve kűzdöttünk volna, de tudtuk, hogy nem lehet nyerni a hatóságokkal szemben. És mivel ők ezt tudták, és azért mivel én hittem és reméltem, és tovább mentem, azért jól ledorongoltak, leköpdöstek és útálnak… Értem én!) aztán mondták már azt is, hogy széllel szemben pisálás (Igen, volt már olyan, aki ezt mondta, pedig az illetőt én magam egyébként nagyra becsülöm. El is csodálkoztam e javaslatán, hogy ugyebár hagyjam már abba.) Nagyon úgy néz ki, hogy egyedül maradtam, senkit nem bírtam rávenni az együtt gondolkodásra.

Ilyenkor eszembe jut egy vicc: „Miért szeretik a férfiak jobban a csinos nőket, mint az okosakat? Nos, a válasz: Azért, mert nézelődni könnyebb.”  Elnézést a férfinéptől, de tényleg így hangzik el a szöveg! Jelen esetben a szövegből csak a „nézelődni könnyebb” a lényeges, vagy átírva: elfogadni mások magyarázatát, és nem cselekedni.

Most tehát…  vitatkoznom kell a cikk írójával.

Ugyanis én azt mondom, hogy nem a panaszkodásról kell leszokni (mert az leszokás a beszélgetésről), hanem rá kell szokni az értő, a figyelő magatartásra, meg kell tanulni a „beleélés tudományát” és meg kell erőltetni elménket, hogy márpedig szükséges az együttgondolkodás.

Hogy miért?

Tessék kitalálni!

Bódi Ildikó

Enikő édesanyja

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.