Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


OLTHATATLAN VÁGY UTÁNAD

2012.12.21

p9110147.jpg

2012. december 21.

 

Drága Kicsi Lányom!

 

Itt ez a nap, amit oly sokan vártunk. Itt van, és mint mindig, most se tudhatjuk, mit hoz a számunkra. Várom, hogy megnyíljon a Kapu, amely elválasztja a ti és a mi világunkat. Várom, hogy láthassalak, hogy lelked, lelkemmel, ha csak egyetlen percre is, de összeolvadjon. Várom és reménykedek, miközben nagyon félek, hogy nem fog bekövetkezni. Félelem. Ez az az érzés, ami tán akadályoz minket abban, hogy átéljük a legnagyobb ajándékot, amit - ha gyermekünknek elenyészett a teste -, kaphatunk, mi elhagyott, elhervadt anyák.

Alig látok már, könnyeim homályossá teszik a világot. A világot, melyet sokszor szinte tátott szájjal bámulok, mert olyan bugyutának, olyan semmitmondónak tűnik benne minden.

Te minden képről rám nevetsz, szemed huncutul ragyog, bájosan fürkész. Nézlek, csak nézlek és az olthatatlan vágy elemészt… lelkem porba csúszva kéri a Teremtőt: Egyetlen… ha több nem lehet, hát csak egyetlen ölelést!

Őt sem érdekli kínom, ahogyan itt se érdekel már senkit, hogy nem kellett volna meghalnod, hogy lelked rémülten hagyta el tested, és odaát senki nem várt, mert senki nem számított rá, hogy idelent gonosz erők terve válik valóra.

Mindenki lelke nyugodni próbál: ilyen az élet!

Vannak, akik hamar elmennek, és vannak, akik élnek vénséges vénségben.

Miért könnyebb a lelkeknek, ha azt mondhatják: ez volt a sors könyvében megírva?

És én miért érzem mégis elementáris erővel, hogy haszonleső, kegyetlen, jégszívű gyilkos járta, akkor a határt, és szeme se rebbent, bár a szeme felragyogott, amikor lobbant a láng?

Miért dönt maró kínba, hogy látom lépteit, ki elvette lányom, unokáim édesanyját, hogy a Te édes kicsi lányod puha kezecskéje soha ebben az életben nem húzza meg a hajam, soha nem simogat, és soha nem fogok édes, cuppanós puszit kapni kicsi szájától?

 

A rendőr azt kérdezi: miért tette volna bárki?

És mivel nem is akarta elképzelni, hát azonnal parancs érkezett: baleset történt. Így jöttek hozzám, ezt mondták, pedig még a helyszínelés le se zajlott.

 

Megölt valaki Téged, megölte Tomit, megölte nagymama létem. Múltam korommal lett fedett, jelenem maró kín, jövőm pedig széttépett.

Jeltelen sírgödör az életem, amelyhez soha senki nem járul, és Te sem állsz majd valódi sírom fölött, hogy elméd emlékkönyvében lapozz. Nem visz drága kezed majd síromhoz virágot, soha nem gyújtasz nekem világot, hogy szellemem tiszta emlékezéssel megidézd.

 

Helyette én állok emlékművetek előtt, miközben lelkem tajtékzik, ordít… a Teremtővel perel.

Gyűlölöm az életem! Gyűlölöm önmagam, mert élek, nem úgy, mint Te.

 

Remélem, megkapja büntetését az az elme, amely gyilkos tervet szőtt!

Remélem a Teremtő Égi hatalmak megfizettetik a bűn árát a kézzel, amely a tüzet indította!

Remélem, vámot fizet az is, ki parancsba adta: nem volt szándékosság!

 

Ezerszer kérdezem naponta újra meg újra:

Mit tennének vajon, ha az ő gyermekükkel történt volna mindez?

Ha bizonytalan a tűz oka, ha nem tudni mi okozott „balesetet”, olcsóbb és könnyebb kimondani a bizonytalanra egy csalhatatlan vélt ítéletet?

Akkor is gúnyolódnának, ahogy most velem teszik?

Azt kívánom éljenek örökké! Jöjjön menteni őket száz orvos, és ezer gyógyszer!

 

Látod Kincsem, mennyire gonosszá lettem? Te voltál az, aki engem a jó úton tartott, most pedig átkozom a percet is, amikor a világra megszülettem.

sziv-tuz-banat.jpg

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.