Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vakvágányok a gyógyításban, avagy beteggyár autizmussal fűszerezve

2014.12.05

„Vakvágányok a gyógyításban, avagy beteggyár autizmussal fűszerezve”

 

December 2. kedd (30nap van hátra ebből az évből)

Muszájból halogattam a reumatológus által javasolt kezelések elkezdését. Egészen pontosan a születésnapom óta, azaz csaknem 3 hete, mert nem akartam Csaba türelmével visszaélni és hát nekem se tett volna jót, ha egész álló nap ide-oda futkosunk.

Ma végre nekilendültem és ¾ 8-kor már ott is voltunk a rendelőben.

Az adminisztrációban ügyelő hölgy már ismer minket, és beengedte Csabát a csak kártyával működő oldalajtón, ahol szintén a medencéhez lehet jutni, csak nem az öltözőn át.

Természetesen bementem vele és elmondtam részletesen, hogy mi fog következni. Elő a rejtvény és a toll. Megértette, hogy neki most művelődni, agytornáznia kell.

Én vissza az előtérbe, onnan át az öltözőbe, hogy ne csizmával fussak át ott, ahol már szobapapucsban járnak a kezeltek.

Nyolctól egy negyedórás vízi torna következett, majd beadtam a lapom a masszázsra. Egy órán át ültem, és amikor már nem bírtam ülni (mert 10 percenként fel kell állnom, annyira fáj utána a lábam, csípőm, derekam), akkor sétálgattam. Jött be egy asszonyka. Kabát, csizma rajta (őt nem zavarták a szobapapucsok), jóval később adta be a papírját, mint én, őt azonban szinte azonnal behívta Pista. Pistát ismerem, a férjem osztálytársa volt az esti sulin három évig. Ő is ismer minket, ismeri a sorsunk, tud Csabáról, tud a tragédiánkról, de én nem kértem akkor se tőle kivételezést. Bíztam abban, hogy egészségügyes lévén ismeri a „dörgést” és a tolerancia, a megértési szintje magasabb, mint az átlagos „mezei” polgárnak.

Tévedtem.

Ahogy telt az egy óra (érkezésünktől számítva ez a már kilencven perc volt) Csabám egyre gyakrabban nézett fel a rejtvényéből és a mozdulatai is egyre idegesebbek lettek, de nem szólt.

Én viszont tudtam, hogy menni kell. Nem gondoltam volna, hogy másfél óra alatt nem végzünk a 3 X 15 perces kezelésekkel. Ezt nagyon elszámoltam.

Magamat hibáztattam, érdeklődni kellett volna, másként szervezni, ne de majd máskor, most viszont kértem az éppen kinéző kis hölgyet, hozza ki Bódi Ildikó papírját.

Eltelt pár perc, mire megjelent az ajtóban egy feketére festett hajú fiatalka, aki Csabától maximum 3 évvel lehetett idősebb és flegmán, számon kérő hangnemben, kihívó mimikával megkérdezte, hogy: No, mi is a gond?

  • Nincs gond, azaz nekem igen, mert van nekem egy autistám, akinél letelt a türelmi idő, haza kell mennünk.
  • Hát, nem vagyok gondolatolvasó! – közölte velem ugyanolyan hangnemben, ahogyan indította az első kommunikációnkat.

 

Az együttérzésnek, toleranciának nyoma sem volt a fiatalkában. Nem hatotta meg az ügy, nem mondta, hogy jaj, asszonyom, miért nem szólt, vagy sajnálom, hogy nem mondta előre. Mindegy, gondoltam, ezt elszúrtam, igazat adtam neki, hogy azok az idők elmúltak ezer évekkel már, amikor az emberek gondolatot voltak képesek olvasni, csak nem szeretem, ha valaki flegma. Mégse szóltam. Némán vettem vissza a papírom, ő meg belibbent vissza.

Mentem Csabát rendezni. Mit kell tennie, hol várjon én hová megyek.

Így is volt, csakhogy az én fiam emelt hanggal vár, vörös az arca: „Azt hittem itt hagytál! Azt hittem elmentél!”- ismételgeti. Egy szőkére festett férfi áll mellette a falnál, mosolyog: Vigyáztam rá.

Jaj, nekem! Lelkem mélyén megremegett a léc.

Beszólok a felvételis hölgynek, hogy olyankor mi van, ha a többi kezelésre nem tudok maradni, meg adom az öltözőszekrény kulcsát, ő meg vissza a letéti pénzem. Nézi a lapom: De hát volt elektromos kezelés, ide az van írva.

Meg vagyok szédülve, megyek fel a kezelő elé, kopogok is, de nem jön senki, és közbe elér az értelmemig, hogy miért kellene itt kijavítani azt, amit a kis fekete baltázott el? Vagyis hát mi is történt? A hölgyike alá akarta írni, hogy megmasszírozott, csak kicsit máshová tette a szignóját. Ha a masszáshoz teszi nem is megyek vissza, mert hát váljon egészségére, ha nem is dolgozta meg a hátam… De így?

Elektromos kezelésem végképp nem volt. Hát visszamentem. Kopogok.  Menjek be, mert ők itt most dolgoznak.

Rendben. Értettem.

Mondom, hogy ki kéne javítani, mert itt alá van írva és rossz helyen… Menjek csak az elektromosokhoz, szabadulnának tőlem, járkáltatnának, mintha csak nem is betege volnék ennek a tili-toli ócska és korrupt világnak, ahol még a masszőröket is le kell fizetni, hogy emberszámba vegyenek.

Közbe az agyamban tudatosul, hogy csak hajszálon függött, hogy Csabát nem csalta el valami ferdehajlamú azzal a beetetéssel, hogy megkeresnek engem.

Csabát, aki most megint kint áll a kartonozó előtti folyosón egyedül, felügyelet nélkül, ezek meg itt okítanak, hülyének néznek, és küldözgetnek, ahelyett, hogy egy röpke „elnézést” suttogása után kihúzná a rossz helyre tett szignóját… de nem szólok csak annyit, hogy itt rontották el, javítsák ki itt.

A leányzó végre mozdul, odaslattyog, satíroz idegesen, arrébb löki a papíromat: „Na! Itt van-e! Visszonlátásra!”

Kiokádta a szavakat. Fölényes, elutasító.

Én meg már annyira felturbózott vagyok, hogy beszakadt a gát, amit eddig tartottam.

Nem volt elég, ami eddig történt, még ez is, aki kétszeresen a lányom lehetne, úgy viselkedik, mintha én ide szórakozásból, vagy unaloműzés céljából jöttem volna.

És mondtam: „Velem így nem viselkedhet. Nem szégyelli magát? Nekem meghalt a lányom, van egy autista fiam, fáj mindenem. Majd akkor beszéljen így velem, ha mindazon át ment, amin én!”

Mentem kifelé, de ő még, mint aki nem tud magyarul, utánam kiáltott: „Köszönjük a jókívánságokat!”

Nem mentem vissza, pedig… csak visszaszóltam: „Én semmit nem kívántam.”

Nesze neked gyógyulás!

Nesze neked pszichés testi tünetek, iszonyatos fájdalmak, amit itt kellett volna gyógyítani halk meditációs zenével, csöndes megértő szavakkal, szelíd biztatással, izmok lazításával.

Kaptam helyette - a már meglévők mellé - még görcsöket bele az izom rendszerembe, megalázó szavakat, meg nem értést.

(Éjszaka, még a már szokottnál is kevesebbet aludtam, olyan iszonyatos fájdalmaim voltak.)

Kövül is belül is zokogtam. Olyan dühös voltam a keserűség mellett, hogy nekivágtam a dombnak, nem volt türelmem már buszt várni, emberek közé menni, akik jobban tűrik a megaláztatásokat, a kiszolgáltatottságot, mint én a gyenge.

Csabát faggattam a hegyen kifelé, mesélje el hogyan történt, hogy egyszer csak volt mellette egy Józsi, aki vigyázott rá. ( Pedig nem volt több mint 10 perc, amíg átöltöztem.)

Nem tudta elmondani.

Nehezeket kérdeztem. Az autista sajnos nem találja a megfelelő szavakat.

  • Kicsim! Ha ez a Józsi azt mondta volna, hogy menj vele, mert ő tudja én hová mentem és megkerestek engem, akkor elmentél volna?

Lehet – jött Csaba válasza, én meg csaknem összecsuklottam a rémülettől.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.