Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Álmos kontra Enikő (Párbeszéd - Lev.I)

2010.02.09



E: Szóval ott tartottunk, hogy miért vágytál a változásra? Tiszta lap?
Á: Tiszta lap, igen. Pont így indultam neki legutóbb a világnak. Aztán rájöttem, hogy - kissé közhelyesen fogalmazva - nincs új pelenka, a régit kell kimosni. Tehát bárhova is mennék a világon, mindenhova magammal hurcolom magamat - jó és rossz tulajdonságokat, szokásokat, elvárásaimat, neveltetésem lenyomatait, tapasztalataimat stb. Egyszóval mindent. Következésképpen, egy belső átalakulásra van szükségem, amit lényegében bárhol megcsinálhatok
Viszont nem mindegy a csomagolás. Kép
Egy kis tengerpart, pálmafák, napsütés sokat tud lendíteni az ember hangulatán,  könnyebb egy kicsit ujjá születni. Most már tudom, hogy számít a környezet, fontos, hogy szabadnak tudjam magam és megvan hozzá az erőm, hogy meg is teremtsem ezt magamnak bárhol. Így legyen – Ámen.
E: Furcsa… Nem is furcsa, inkább valahol, megdöbbentően frusztráló, hogy bennem nincs meg az a fajta bátorság, mellyel így állhatnék az élet elé. Mikor az ember még gyerek annyi álma van. Ez leszek, és az leszek, bejárom a világot, majd én megmutatom! Aztán szembe találkozik a realitással, mint kiscsirke a kőfallal és puff… Megrázza magát, újra nekifut és…puff. Megdöbben. Megáll, összehúzza a szemét, gondolkodik, rágja a szája szélét, lassan hátrál… összeszedi minden erejét, és ismét nekilódul…puff. Elesik, fekszik a hátán, sajognak a csontjai. Föláll és szétnéz az udvarban. Ott kapirgál az anyja, ott tollászkodik az apja, ott vannak a rég fölnőtt testvérei, levágott szárnyakkal, mert ők megpróbálták átrepülni azt a falat, ami előtte még csak halványan dereng, de már akadályozza a felfedezésekben. Csak áll ott, kicsordul szeméből egy könnycsepp. Az élete minden szakaszában megpróbálkozik a fallal, mely egyre tömörebb és egyre sötétebb. Végül feladja. Van, hogy a gazda kinyitja a kaput, mely mögött a szabadság édes szellője csalogatja, de nem mer nekivágni, egyedül nem. Mind így élünk. Egy saját ketrecben, egy saját udvarban. De valahol ez az egész csak illúzió.
Á: Ismered Carlos Castaneda könyveit?
E: Nos, még nem, de majd utánanézek. : )
Á: Akkor mesélek róla pár dolgot. Például, egyik fontos tanítása, „A személyes történet eltörlése” A Castaneda életét övező rejtélyek annak eredményeképp jöttek létre, hogy sikerrel ültette át a gyakorlatba tanításai egyik aspektusát, „a személyes történet eltörlését”.
E: Személyes történet eltörlése? Mégis, hogy gondolta ezt?
Á: Idézek a könyvéből és akkor talán jobban megérted:

”- El kell tüntetned a múltadat.
- Hogyan? – kérdeztem.
- Kezdd egyszerű dolgokkal, például ne áruld el, hogy valójában mit csinálsz! Aztán el kell távolodnod mindenkitől, aki jól ismer. Így ködöt teremthetsz magad körül.
- De hát ez képtelenség! – tiltakoztam. – Miért ne tudják meg az emberek, hogy ki vagyok? Mi abban a rossz?
- Az benne a rossz, hogy amint megismernek, a szokásos tulajdonságaidat várják el tőled, és attól kezdve nem tudsz szabadulni gondolataik szorításától. Ami engem illet, én az ismeretlenség teljes szabadságát szeretem. Senki, de senki nem ismer olyan tökéletes bizonyossággal, amilyennel például téged.
- De ez hazugság volna.
- Engem nem foglalkoztat, hogy mi hazugság, és mi igazság – válaszolta szigorúan. – A hazugság csak akkor hazugság, ha van múltunk.”*


Á: Szóval léteznek technikák, melyeket gyako
Képrlatba ültetve sok mindent elérhet az ember. Például a kiscsirke egyszerűen elfelejtheti, hogy pihés korában fejjel ment a sötét, csúnya falnak, :))) azt, hogy körbe van véve szárnyaszegett többiekkel.  Rájöhet arra is, hogy rendszeres meditációval lehet növelni a személyes erőt, mely segítségével bármit, bárhol el lehet érni.
E: Hm. Értelek én…
Á: De… : )
E: : ) De, mi emberek tényleg olyanok vagyunk, mint aki kaktuszba lépett és ordít, hogy szabadítsák meg. Aztán, mielőtt segítséget vagy választ kapna, tovább lép a tüskéken, és folytatja az ordítást.
Én személy szerint nem szeretek a múlton rágódni. Bizonyos dolgokról pedig beszélni sem szeretek, ami a múltammal kapcsolatos. Személyes történetünk olyan, akár egy evolúciós folyamat. Nehézségekkel bár, de fejlődünk.
Szerintem nem szabad elfelejteni, hogy honnan is indultunk. Ahhoz, hogy senki ne tudja kik is vagyunk valójában remeteként kéne élnünk. Remeteként pedig nem lehet segíteni az embereken. Erről Szepes Mária Vörös oroszlánja jut eszembe. Az alkimista, aki emlékszik az összes életére. Senki nem tudja ki is ő valójában. Egy öregembernek látszik a történetben, aki keveset beszél és tökéletesen átlagos. Nos ő pont azért nem mondja el senkinek a múltját, hogy ne támasszanak felé elvárásokat, ne ítéljék el, ne szeressék, sőt ne is akarjanak tőle semmit. De egy jó megfigyelő, mindig rájön a titkunkra. S vagy a végzetünket hozza el, vagy valami mást. Nem így gondolod?
Á: Várj, nem jól értetted. Azt akartam mondani, hogy az élet egy játék és próbáljunk úgy tenni, mintha csak most kezdődne. Ebben segít az, ha elfelejtjük, pontosítok, ha nem tulajdonítunk különösebb fontosságot a múltnak. Ehhez nem kell remetének lenni, csak mindenki nem kell, hogy mindent tudjon rólunk. Ezáltal kevésbé vagyunk kitéve nem kívánt hatásoknak - számonkérés, elvárások, egyszóval kellemetlen dolgok. :))

folyt…

 

* Carlos Castaneda: Ixtláni utazás. Édesvíz, 2003. 31.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.