Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Émil története

2009.02.22

Émil kinn állt a szirt szélén. Tekintete végig futott a tágas mezőkön, a messze eléterülő hullámzó tengeren. Suttogó szél szaladt végig a mezőn, selymes bodorrá változtatva a vörös pásztorfüvet. Egy ember emelkedett ki a fodrok közül. Haja némán simult testére, szinte egy volt a mező füvével, tekintete mérföldekre sugárzó, akárha a lebukó nap egy sugára lett volna. Köpönyege egyszerre fekete és fehér, mint a nappal és az éjszaka. Bőre akár a kavargó por a sivatag közepén. Csak állt ott mozdulatlan, meredten nézett a szirt tetejére. Émil sem mozdult. Várta már a találkozást, szinte remegve könyörgött, hogy megtörténjen. Mélységes magányban volt része az elmúlt hónapokban. Járta a vidéket, s kereste azt a helyet ahol, megtérhet a végső céljában. S most megtalálta. Ott állt tőle egy mérföld távolságban, s ő mégis úgy látta maga előtt mintha csak karnyújtásnyira lenne.
Közben leszállt az est. Ezernyi csillag fürdött a tenger tükrében, s az ezüstös Hold utat vágott a mezőn.
Émil csak állt, s állt az idegen is. Szinte nem is pislogtak, csak nézték egymást, s lassan eggyé olvadtak össze.
- Tudod Émil, ha sokáig nézel mozdulatlan egy pontra, akkor az elkezd átalakulni. Bámulatos formákat ölthet akár saját tükörképed is. Bármit elképzelhetsz, és ott lesz előtted. Csak koncentrál erősen. Koncentrálj…
Távoli emlékek. Oly távoliak, mintha valamely más kor szülte volna őket, más népek fülének. Pedig ezek édesanyja szavai voltak. Törékeny szappanbuborékokként röppentek elő elméje eldugott szegleteiből, s szétpukkanva töredékekként villantak föl agyában.
- Kicsi Émil, mindig emlékezz arra, hogy a világ nem olyan kegyes hozzád, mint amilyen kegyes, te lehetsz másokkal. S tudod mit kicsi Émil, nem is a világ a kegyetlen, hanem az emberek. De te soha ne légy hűtlen önmaghoz, indulj el az úton s hidd el egyszer oda érsz ahová tartozol.
Gyöngyfényű kacagás, és napfény, levendula lágy illata…Ez volt az emléke az édesanyjáról. A meleg ölelés, a bátorítás a végtelen-önzetlen szeretet. S mi lett a vége? Vérben ázva, sártól koszosan és meggyalázottan…tébolyult-tévedt elme tette, kit beengedtek a világukba, sikollyal borított gyászos éjszaka.
- Jegyezd meg kisfiam, bárki bármi rosszat vét ellened, vagy ellenem, annak meg kell, hogy bocsáttassék a vétke. A bosszú csupán egy ajtó, ami mögött mélységes szakadék tátong. Ne menj be soha azon az ajtón kisfiam, nem tudod, mily szörnyűségeket kell kiállnod a szakadék mélyén…

Bement azon az ajtón. Majd tán egyszer neki is megbocsáttatik a vétke gondolta, de ő nem bír megbocsátani! Az ajtó amit talált, nem egyszerű ajtó volt. Nagy kétszárnyú és hívogató. Mikor kitárta nem mélységes szakadék fogadta, hanem egy csodás hely. Óceánok, hegyek, hatalmas városok. Zöldellő rétek, végtelen erdők, vad folyók. - Még, hogy szörnyű hely! Hisz ez inkább ajándék, mint büntetés.

Ennek már több évszázada. Gyorsan megtanulta, hogy ezen a helyen csak szenvedések árán hihet eszméiben. De tudta, hogy több hibát nem követhet el. Mégis megtörtént. Emlékezett minden bűnére. Minden fájdalmas évtized ott nyugodott vállain. Tudta, csak úgy szabadulhat, ha még többet szenved, de soha nem dobja el többé önmagát. Émil már nem álmodott, nem voltak ábrándjai, csupán céljai voltak. S a cél most ott állt előtte.
Az idegen megmozdult. Lassan elindult Émil felé. Kiszakadt a környezetből. Elszakadt a mezőtől. Levált róla a köpeny. Teste megváltozott, már nem az volt aki kiemelkedett a földből. Mikor odalépett Émil háta mögé, már úgy nézett ki mint ő.
Émil összeszorította az ajkait és leszegte a fejét, bánat szorította össze a szívét. A lelassult időben megfordult és belenézett saját szemeibe. Pupillái kitágultak mikor meglátta saját magát a csillogó szempárban…térdre zuhant.
- Bírám voltál, vagy és leszel…Bocsásd meg vétkeim! Ha lehetne kitépném helyéből szellemem és annak adnám kit bántottam - zokogás rázta egész testét. Felszabadító és megnyugtató.
- Most már állj föl Émil! Megmutattad, hogy térdre tudsz borulni önmagad előtt, rájöttél, hogy mindenkinek saját maga bírájaként, kell cselekednie. Több évszázad kellett hozzá, de megtanultad a leckét.

- Hát hazatérhetek?

- Mit hívsz Te hazának?
Émil habozott. Mindig arra vágyott, hogy elszabadulhasson erről a helyről, ahol annyit szenvedett önnön magányossága miatt, de most hirtelen nem tudta, hol is a hazája.
- Ahová tartozom…ahol beléptem az ajtón…az ajtón túl.
- Émil, az a világ már nem létezik a számodra.
- Hogy, hogy nem létezik? Megsemmisült?
- Az ajtó bezárult, tested nem viheted vissza…de szellemed immár szabad. Engem, önmagad kutattad évszázadokon át, most itt állsz magaddal szemben, és azon gondolkodsz, hogy hol a hazád. Nézz a szemembe Émil!

A fiú ekkor belenézett saját szemeibe. S hirtelen megértette. A hazája ott van ahol megtalálja önmaga középpontját, bárhol is legyen az. Az univerzumban, vagy az ajtón túl, vagy itt, itt lenn a Földön.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.