Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Most majd én is jól megmondom...

2009.08.19

A galamb és a nyitott száj esete

Akinek nem inge, ne vegye magára alapon írom ezt a kis „szösszenetet”.


 

Tisztában vagyok a mai világ őrült tempójával. A mindent magába nyelő és fekete felhőbe burkoló gazdaságról, megélhetésről, a nehezen meg szerzett kevéske egzisztenciáról, mostanában több könyvet lehetne megtölteni, mint a boldogságról. Tudom, hogy nehéz elhatárolódni attól, amiben benne élünk, még akkor is, ha nem követjük naprakészen az eseményeket – mert inkább, már nem is foglalkozunk vele. Nyomatják felénk a negatív jövőképet, közben pedig egyre nagyobb igényeket gerjesztenek bennünk, amiket sajnos a népesség nagy százaléka nem tud megvalósítani. Ez kettősséghez vezet, néhol pedig már hatökörnek érezzük magunkat, aki ráadásul magában beszél, tehát skizofrén is, ami ahhoz vezet, hogy a kettő az kétszer hat, s így sokszor tizenketten vagyunk egy szobában. De, milyen jól el lehet magunkkal levelezni! Viccet félretéve, tudom, hogy a világ valamiért azt várja tőlünk, amit nem tudunk teljesítni az épp eszünk elvesztése nélkül. Tudom, hogy nehéz kapaszkodót találni és sokan inkább követik a tömeget, mint, hogy egyedül boldoguljanak. Viszont van egy mondás: „még mindig jobb egyedül, mint sokan a pokolban”.
Ezt érdemes megfontolni, akár többször is megrágni, hogy emészthetőbb legyen. Azt, hogy ezt hogy kell csinálni? Nos, engedni kell, megtörténni az eseményeket, hogy úgy érezhessük, mi vagyunk az urai a helyzetnek. Néha nem kell semmit tenni. Sem a megvalósulásért, sem pedig a meg nem valósulásért. Tudom, hogy ez iszonyatos tud lenni – nekem mondod! Mikor majd meggebedünk, hogy cselekedjünk. Nem kell. Csak tegyük a dolgunk. Ha szükséges pár órára leereszthetünk, de aztán össze kell kaparni maradványainkat, még mielőtt megjelennek a dögkeselyűk és a tragikus sorsunk felől érdeklődnek. Mert érdeklődnek, de csak egy bizonyos szándékkal, hogy aztán ők hullhassanak szét, de ők a mi lábaink előtt. Persze ez a kitétel nem vonatkozik a jó barátokra, de nekik meg nem kell azt színlelni, hogy minden rendben van.

Szóval van nekem egy anyukám. Bódi Ildikónak hívják. A szívemre mondom, többet ér az ő egyedüli ereje, mint hat férfié. A férfiak többsége, már rég belerokkant volna, vagy elmenekül azoktól a dolgoktól, amit ő véghezvitt. Anyukám mégsem elégedett. Mostanában azt hallom tőle, hogy az elmúlt 18 év semmit sem ért. Ember ő is – még mielőtt valaki valamiféle lélekbúvár maszlaggal jönne – így nem hibáztatható azért, ha szüksége van az elismerésre. Mindenkinek, aki alkotott vagy tett bármit is valakiért, annak szüksége van a pozitív visszajelzésekre. S a legkevésbé van szüksége a folytonos elégedetlenkedőkre, akikből mostanában szép szám csüng a lugason. Ha valaki elégedetlen, akkor tegyen azért az állapotért, amiben ő jól érzi magát. A tehetetlen folyton csak panaszkodni bíró embereket nem tudom, elviselni. S, ha megfigyeljük, mindig azok panaszkodnak, akik a saját életükkel sem bírnak zöld ágra vergődni. Az, aki tettre kész, tenni akar és tud is, az nem fog panaszkodni. Az cselekedni fog. Aki cselekszik, az beszélhet, de nem fog. Ha mindig csak azt hallom, hogy „ez nem jól van így, ez nem tetszik, ezt másképp kéne, ezt így kéne, azt úgy kéne, ezen van mit alakítani…”, annak azt mondom, hogy okés, akkor mond el az ötleteidet. Vagy, felvázolom, hogy ő hogy tudná a vágyait megvalósítani. S, ha ezek után még mindig semmi sem jó, és csak a kifogásokat hallom, no akkor tudom, hogy kivel van dolgom. Korunk ellustult, sajnálnivaló, mindent mástól váró emberével.
Soroljak erényeket? Érveket? Elmeséljem az elmúlt 18 évet, hogy látom én? Azt mondanátok rá, hogy elfogult vagyok? Talán, de akkor én rögtön érvelhetnék a folytonos tagadásotokkal, hogy soha nem fogadjátok el mások érveit, és érdemeit, mert minőtök a saját babérkoszorúját simogatja, vagy simogatná, de nincs mit.

Amíg mások a farkukat kergették a saját kis világukban, addig anyukám folytonos pörgésben volt értük, értük is. Felnevelt két gyereket egyedül. Elvégezte közben mindazon munkákat, ami egyébként egy férfi dolga volna. S persze mindazt, ami egy nő illetve egy anya dolga. Mondhatná bárki, hogy „Igen, de ki kérte erre?”. Senki, tényleg, csak úgy gondolta, hogy eljátssza a keljfeljancsit évekig, hogy aztán mikor már nem olyan gyorsan pattan egyik oldalról a másikra, akkor belerugdossanak. Aztán pár éve még egy gyermeket nevel, pontosabban 13 éve harcol az autista gyermeke jövőjéért és jelenéért. Eközben naponta számtalan levelet elolvas, megír, pályázatokat figyel, ír és rendre megnyer. Majd megfőzi az ebédet, mos, vásárol, takarít, iskolába szalad, ötleteken agyal, hogy, hogy lehetne megélni. Majd azon agyal, hogy honnan lehetne támogatókat találni, miből fizesse ki a tömérdek rendezőt és előadót, és hogy kezelje az otromba újgazdag rokon által befűzött intézményvezetőket. Nem mindegy már a mai világban, sem hogy kit bántasz meg, mert egy gáncs a pénz oldaláról és annyi az egésznek. Aztán végre eldöntötte, hogy lemond az elnökségről, mert már jobb lenne nélküle. Több bosszúságot nyújtott az utóbbi időben, mint vidámságot. Én is föllélegeztem, végre kicsit visszatérhet önmagához, kicsit lassabban, de szabályozottabban fog haladni az élet, az egyesület nélkül. Ha már nem minden az ő vállát nyomja majd. Mert lehettek bár emberek, akik besegítettek, de a felelősség még mindig egy ponton nyugodott. S, gondoljunk csak bele, ha a csatába csak a király vágtat előre, és pár zászlóhordozó…
Végül jött a keserű valóság, megint elhitt valamit az én édesanyám, amiről bár tudja, hogy botorság, mégis szemet hunyt. Vannak dolgok az életben, amiket csak úgy lehet újraépíteni, ha előtte mindent ledózerolunk. Ez most tökéletesen igaz az egyesületre. Az alapköveket meghagyván – gondolok itt a díjakra – minden mást újra kell gondolni, egy másik elnök oldalán. Útálom látni, hallani és érezni a hazugságokat! Az elsuttogott, nem átgondolt „majd besegítünk” ígéreteket. Hátba támadni, bosszút állni- és forralni, egymást sértegetni, nem ráérni, más dolgunknak lenni, a másik mögött a markunkba röhögni és kigúnyolni, de az arcunkba belemosolyogni – olyan jól esett volna egy valakinek bepancsolnom az álszent arcába… Ez nem egy egyesület így. Komolyan mindig mindenki csak pattog és megsértődik. Személy szerint nagyon csúnya dolgoknak tartom, hogy rá lett beszélve anyukámra az újabb fél éves elnökség. Azért mert féltetek? Féltetek, hogy szétesik minden, amit összetart. Mondhat bárki bármit, azon a pár emberen kívül, akik hozzájárulnak a vizuális megjelenésekhez, senki semmit nem tesz. Hogy megsértek valakit? Nem érdekel. Azért nem érdekel, mert azt hiszi minden hozzá képest taknyos messziről jött, hogy úgy beszélhet vele, mint a haverjával. Bocsássa meg a világ, de nem! Mindenki másképp csinálja… Aki tudja, csinálja jobban. Van pár ember, akinek azaz éltető eleme, ha panaszkodhat, mert azt várja, hogy társakra talál benne és sírhatnak egy sort a számukra nem megfelelő fölött. Találkoztam ilyenekkel, nem egyel és nem kettővel, 1997 óta. A szemembe azt állítja, hogy milyen jól érzi magát a rendezvényen, aztán mikor elfordulok látom, hogy a mellette állónak meg a száját húzogatja az előadásokra, pl. „Mindennn megválltozzottt” – nyávogják. Igen? Akkor, tessék csinálni. Lehet, meg volt a lehetőség. Ki élt vele? Ki tudta a „nehéz” életébe bevállalni? Senki? Akkor meg miről beszélünk?! Dühöngtem, mikor megtudtam, hogy anya elnök maradt. Dühöngtem és haragudtam minden jelenlévőre. A macska farka belelóg a vízbe. Mentsük a menthetőt. A gyerek már kialakulása óta a köldökzsinóron van, és azóta is, és azóta is… Meddig mehet ez így?

Aztán jönnek a „nagyok” a nagyvárosi nagyzolással, fiatalos lendülettel és a múlt, az elfeledett csalásokkal. Majd jön a lehányás 3 oldalon és jönnek a hiénák, ismét fölfordul a boly. :D Nevetnem kell már az egészen. S minden hová röpül, mint kilőtt nyílvessző? Na hová, kedves honfitársak, kedvesek és kevésbé, barátok és ellenségek? Hát édesanyám szívébe!

Szedjétek szét darabokra a világot, szedjétek szét magatokat és a múltat. Keseregjetek az évek csúnyulásán. Majd gondolkodjatok el mielőtt, bármi is elhagyja a szátokat! Használjátok azt a kevéske százalékot, ami rendelkezésünkre áll csodálatos agyunk által.

Bódi Ildikó, egy harcos, aki végigharcolt a ti érdeketekben is lassan 2 évtizedet. Ha jót nem bírtok mondani, akkor inkább meg se szólaljatok. Hihetetlen erőtartalékai nem arra vannak, hogy csak a köpködést hallgassa. Tegyetek valamit, ha nem tetszik a helyzet. De ne utólag szóljatok! A cím nyitott és a telefonszám is. Ha valaki építő ötlettel tud előállni, annak nyitottak az utak. Lehet maradandót alkotni. Tovább nem koptatom az egyébként is túlütött klaviatúrát, majd csak akkor, ha úgy látom értelmét. Egyelőre, annyit látok, hogy süllyed a hajó, s remélem, anyukámnak lesz annyi esze, hogy nem utoljára hagyja el…

Talán van még esély arra, hogy helyrehozzuk a hibákat. Néha, az egymás torkának átharapása helyett, józanabbul kéne gondolkodni. Jah, és cselekedni, nem csak beszélni.


Üdv, Enikő~KinE

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Re.

(Nefisilien~Kézirat szerzője , 2009.10.08 06:59)

Hát ez megy, akár az idő...: ) Talán lesz még jobb is. Meglepett, hogy még emlékszel rám. Köszönöm a hozzászólásod! (:

üdv

(Salcay, 2009.09.11 05:17)

Látom amazon természeted megmaradt, sőt csak erősödött.
Sajnálom, hogy nem jól alakulnak a dolgaitok. Tudom ez kevés, és nem csak beszélni kell.
Az én anyám is hasonló csónakban evez, abban a tekintetben, hogy fáradozásait soha senki megköszönni nem fogja. Beletörődő tipus.

Azt hiszem 2 vagy 3 év telt el, mióta utoljára beszéltünk... attól még nem vagy elfelejtve...