Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Alphonse de Lamartine - A völgy

2009.02.24
 

Kép
<Alphonse de Lamartine>

A VÖLGY

 

Még a reménytől is megcsömörlött a szívem.
Kéréssel sorsomat többé nem zaklatom.
Gyermekkor völgye, te, nyílj meg számomra híven,
légy menedék, ahol a halált várhatom.

 

Sötétes kicsi völgy, ím, hajlatán az útnak
sűrű erdő suhog a dombon, arra fönt,
hűs fény-árnyékai a homlokomba hullnak,
s homlokig beborít a béke és a csönd.

 

Zöld lomb-hidak alatt két rejtező patak fut,
elkerítvén a völgy szélét szeszélyesen.
Sustorgássá vegyül a hullámuk s a habjuk,
és a forrás fején szétomlik névtelen.

 

Létem forrása is fogy, a napok apadnak,
nincs visszaút, letelt, név nélkül szétömöl.
A hullám tiszta még, csak a szívem riadtabb,
többé vad nyári fényt nem ver vissza a víztükör.

 

A friss patakmeder, a gallyak árnya-lombja
nap-nap után kicsal, járok a part felett,
mint fáradt gyermeket egyhangú dajkanóta,
a patakcsobogás altatja lelkemet.

 

A zöld bástyafalak körülzárnak magassan,
e szűk látóhatár szememnek épp elég.
Léptemet számolom, de jó itt egymagamban,
nem hallik, csak a víz, nem látszik, csak az ég.

 

Láttam, szenvedtem és szerettem túl sokat már,
még élve keresek léthei nyugovást.
Felejtés partja légy, szép völgy, csak te maradtál,
felejtés gyönyöre, nem szomjazom ma mást.

 

Szívemnek nyugta van, lelkem sem tud magáról,
az eleven beszéd elhal, míg ideér.
Bizonytalan zene, mit elgöngyölít a távol,
mire meghallanád, már szétviszi a szél.

 

Felhőn át, messziről, a létet mintha látnám,
de képei a múlt árnyába hullanak.
Csak a szerelem él, hatalmas, tiszta látvány,
egyetlen kép, amely egy álomból maradt.

 

Pihenj meg, lelkem itt, a legvégső magányban,
mint boldog utazó, ki mielőtt belép,
egy percre még leül a város kapujában,
s beszívja jólesően az éj lehelletét.

 

Lerázhatjuk mi is a port, e helyre érvén,
ember visszafelé nem járhat ez uton.
S fellélegezhetünk mi is a pálya végén,
örök csönd hírnöke itt már a nyugalom.

 

Mint őszi nappalok, napjaid rövidebbek,
s mint dombon esti árny, aláhanyatlanak,
barátság, irgalom megcsalt, semmi se ment meg,
indulsz sírod felé, s leszállsz majd, egymagad.

 

A természet feléd hajlik, és hív, ha baj van,
mély öléből fakad múlhatlan gyönyöröd.
Minden elhagy, de ő megmarad változatlan,
s egyforma virradat kél napjaid fölött.

 

Körülfog mindenütt, napfényt, lombos homályt ad,
ne bánd, mi elveszett, a látszat-kincseket,
mint rég Püthagorasz, a visszhangot csodáld csak,
égi zenék felé nyíljék meg a füled.

 

Kövesd fönn a napot, és az árnyékot itt lenn,
kövesd a szeles ég sistergő viharát,
s az égi sugarat, rejtélyes csillag-ívben,
az erdőt és a völgy árnyékos hajlatát.

Isten, hogy értsük őt, értelmünk arra adta,
a természetből így sejtjük az alkotót.
Értelmükhöz beszél a csöndön át a hangja,
ki nem hallotta még, szívében ezt a szót?

<Tóth Judit fordítása>

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.